Szlovákiában és a környező posztkommunista országokban élénken foglalkoztatja a közvéleményt az egykori állambiztonsági szervezet nyilvántartásának közzététele. Az együttműködők jegyzékében viszonylag nagy számban találhatók meg az egyes keresztyén egyházak lelkipásztorai. Ezt ön hogyan értékeli?
– Meglepett volna, ha egyházi belső személyek nevét nem látnánk a jegyzékben. Egy ilyen elképesztő lélekszámú, mindenre elszánt rendőri testület, amelyet szovjet mintára építettek föl, és Moszkvából irányítottak, nem is működhetett volna másként. A lelkészeket világiakkal is figyeltették, de legalább annyi és mindenkiénél bizalmasabb adatot vártak róluk a lehallgatásokból, a belső elhárításba beszervezett szolgatársaktól, sőt családtagjaiktól. Ha azonban valaki szerepel az ügynöklistán, nem feltétlenül működött együtt érdemben az államrendőrséggel. Tudok hívekről, akik megsúgták lelkészüknek, hogy jelenteniük kellene róla, de ő, fűzte az illető hozzá, elszabotálja feladatát; nincs azonban egyedül, tudja, hogy másnak is kiszabták, amit neki, de fogalma sincs, ki lehet az. Egyik idősebb egyetemi diáktársam az 1955/56-os évfolyam vége felé bejött a szobámba, és súgva mondta el, hogy együttműködésre szorították, de ő a harmadik titkos találkozón is úgy beszélt, hogy tartótisztje attól fogva békén hagyta. Olyan diáktársunk is akadt, aki harsányan kért bennünket, hogy előtte politikai és világnézeti kérdésekről ne beszéljünk, mert egy bizonyos helyen minden ilyen dologról be kell számolnia. Spicli vagyok, mondta nemes egyszerűséggel, és nevetett. Őszinteségét azzal jutalmaztuk, hogy nem rekesztettük ki magunk közül.
Az egyházak üldözését a kommunista vezérek egy téves politikai premisszára építették. Abból a tévhitből indultak ki, hogy a papság a szocializmus ellensége, s így is kell bánniuk vele. Nincs szüksége mélyebb történelmi ismeretekre annak, aki tudni akarja az igazságot, hogy tudniillik a lelkészek nagy többsége a falusi szegények fiaiból érkezett az iskolákba, s jóllehet a törvényeket nem ők alkották, s a szegények helyzetét sem oldhatták meg gyökeresen, minden társadalompolitikai reformot támogattak. Maguk is szerényen éltek, egy-egy református egyházközség 15-30 hektár földön gazdálkodott, egy ilyen kisbirtok évszázadok hagyatékaiból gyűlt össze, s a falu szegényei művelték meg felesben. Volt, ahol a lelkész is gazdálkodott, így tartotta el többnyire népes családját. Ők lettek volna a nép s az úgynevezett népi hatalom ellenségei?
A kommunista párt primitív ateizmusát államvallássá nyilvánították, s ezzel a közte és az egyház között feszülő világnézeti ellentétet politikaivá és államhatalmivá szélesítették.
Láttam egy római katolikus lelkész-esperes törvényszéki tárgyalási jegyzőkönyvét, ő mutatta meg; államrendőr feljelentője, a vád tanúja azzal vádolta, hogy a templomban a híveket hitre és a misék látogatására serkenti. A rendőrt a bíró tette helyre mondván, hogy egy állami engedéllyel szolgáló paptól igazán nem várhatja el, hogy a hit ellen prédikáljon...! Ha nem a bíró találó érve, a lelkészt ismét börtönbe dugják. Később, a nyolcvanas évek második felében, amikor elszaporodtak a brutális papgyilkosságok, az ő plébániáját is megtámadták, s csak három kutyája mentette meg az életét. Másik plébános barátunkat három fiatalemberrel agyba-főbe verették, s csak rendkívül erős szervezetének köszönhette, hogy pár évre még közöttünk maradt. Persze, hogy a sokféle hatalmi csapás alatt, amiben szerepelt az egyházi ingatlanok államosítása, a papi létminimum, a templomlátogatók zaklatása, a papcsaládok egzisztenciális fenyegetettsége, a gyermekeiket sújtó numerus claususok, a pedagógusok, köztisztviselők, párttagok, kutatók és a gyermekek kiszorítása a vallásoktatásból, istentiszteletekről, vallási szertartásokból, a családlátogatások, a kórházi beteglátogatások és minden missziós munka tilalmazása, a levélcenzúra, a lehallgatás s az állandó, nem is titkolt rendőri figyelem, a sok megaláztatás, az idézések és kihallgatások a legszelídebb lelkészeket is a rendszer ellen fordították. Egy lelkész és bármely családtagja a hatalmi ágak képviselőinek szabad prédája lehetett; csak az illetőtől függött, hogy az adott helyzetben miként fog vele bánni. Egy lelkész barátom feleségét a határátkelőn személyi motozásnak vetették alá, s levetkőztették. Hatvanéves apámat a nagykaposi éjszakában egy kerületi vezető nem engedte a kocsijába ülni, mert ő, mint mondta, papot nem szállít; az idős embert, aki a komáromi színház előadására volt kíváncsi, tizenkét kilométeres éjszakai gyaloglás várta. Egy másik pap barátom parókiáján a nyolcvanas évek elején egy kora őszi hetet töltöttem el, s amit akkor államrendőri zaklatásokban tapasztaltam, csak egy kisregényben lehetne érzékletesen megidézni. Azóta is kérdezgetem magamban: hogyan bírták ezt idegekkel? Szüntelen alázatban és imádságban éltek, csak úgy viselhették el méltatlan helyzetüket.
A jegyzékbe kerülésnek számos oka lehetett. Nem hiszem, hogy a papok maguk kérték, vagy ténylegesen vállalták volna az ügynöki szerepkört. Sarokba szorították és megfenyegették őket, s aki csak tehette, elszabotálta a dolgot. A közvélemény egy része vérre szomjazik, kenyeret és cirkuszt követel, s ennek néhány hírközlő szerv is hangot ad. Hiányolják, hogy a felekezetek papjai nem vonultak hoszszú, tömött, éneklő sorokban a bitófák alá, mert – mondják – ez lett volna méltó hozzájuk, a vértanúság, a krisztusi önáldozat, s most újra vért szeretne látni, azokét, akiket mai egyházi ítélő testületek marasztalnának el csak azért, mert nevük szerepel a jegyzékekben. Jézus azonban így utasította tanítványait: „Íme, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak mint a kígyók, és szelídek mint a galambok. De óvakodjatok az emberektől; mert törvényszékre adnak titeket, és az ő gyülekezeteikben megostoroznak titeket...” (Mt 10, 16-17). Jézus azt is kijelentette, és vezéreszméül adta, hogy „Ha pedig tudnátok, mi ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot, nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat.” Isten a szolgáitól nem feltétlen véráldozatot, hanem szolgálatot – munkát vár. Szolgálni olykor csak kompromisszumok árán lehet. Lelkészeink farkasfalkáktól szorongatott juhnyájak közt éltek és dolgoztak.
A kommunista hatalom a Szovjetunióban, a diktátorok alatt kikísérletezett módszereivel a végpusztulás küszöbére szorította a református egyházat. Évi négy diák felvételét engedélyezték a Károly Egyetem (Prága) Evangélikus Teológiai Karára, s úgy tervezték, mert ezen a területen is tervgazdálkodás folyt, hogy huszonöt éven belül a lelkészi kar kiöregszik, s kihull a pályáról. Itt minden lelkipásztorra többszörös szükség volt, egy-egy papunk négy-öt-hat gyülekezetet is beszolgált, s ennyi hívő közösséget pásztorolni még az engedélyezett alapszinten is lehetetlen. Ha egy lelkészt megszorongattak, hogy baja esik, hogy gyermekeit nem engedik felsőbb fokú iskolákba, esetleg még az állami szolgálati engedélyt is megvonják tőle, okkal kérdezhette magától, hogy ha nemet mond, nemcsak vele és családjával, hanem gyülekezetével is mi lesz? Kapnak-e hívei lelkészt? Ha aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de semmit sem tett senki ellen, miért kellene őt bántanunk? Nem a szavak, hanem a tettek számítanak. Zsinati Tanácsunk úgy döntött, hogy csak azokat szólítja föl választott egyházkormányzati tisztségeikből való lemondásra, és gyülekezeti szolgálatukba való visszavonulásra, akik valóban együttműködtek az államrendőrséggel, és ártottak valakinek. Ezt azonban leginkább nekik maguknak kell eldönteniük, s az aktust kísérnie kell a bocsánatkérésnek s kiengesztelődésnek az Úr imája szerint: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek.” (Mt 6, 12).
A Nemzeti Emlékezet Intézetének most közzétett jegyzéke vagy annak egy része sok évvel korábban egyszer már fölkerült a világhálóra, sőt nyomtatásban is megjelent. Már akkor fölvetődött a kérdés, hogy a jegyzék sok mindent egybemos, és nem derül ki belőle semmi a mögöttes tartalomról. A nevek puszta közzététele ön szerint miként segíti a múlt megismerését, leszűkítve a kört a keresztyén egyházakra?
– Ha erre a kérdésre akarnék válaszolni, csak prejudikálva – előítéletesen – tehetném. A név, mint mondtam, sőt a puszta aláírás semmit sem jelent. Lehetett hallgatni, vagy azt mondani, hogy semmit sem tudok, mert az illető semmi terhelőt nem mondott, vagy éppen jót mondott a rendszerről, lelkésztársa éppen Marxot olvas, marxista etikával és valláskritikával foglalkozik, ami egyébként igaz is lehetett, s ezzel már le is tudta a dolgot a mindent behálózó szervezetnél, és nem ártott senkinek. Én inkább szánalmasnak találom az állambiztonsági apparátus határtalan és igen költséges működését, hiszen a rendszer, amelyet védelmezni vélt, egy ujjpöccintéstől összeroskadt. Nem államrendőrséggel, hanem folyamatos átépítéssel, reformokkal kellett volna megvédeniük a szocializmust. Elkeserít, ha meggondolom, hogy míg a rendőrök tonnaszámra fogyasztották a géppapírt mit sem érő jelentéseikkel és elemzéseikkel, én Pozsonyban, a fővárosban, ahol iskolák, egyetemek, könyv- és lapkiadók, különböző intézmények működtek, évekig nem kaptam simán papírt, máskor indigót, gépszalagot, írógépet, mert a szocialista hiánygazdaság ezekre az elemi fontosságú közszükségleti cikkekre is kiterjedt, s akadályozta munkámat. Ismétlem: csak a tettek számítanak!
Ahány név, annyi egyéni sors és történet. A listán szereplők közt olyanok is vannak, akik már meghaltak. Kik ezek az egyházi emberek, s az ön megítélése szerint mennyire valószínű, hogy esetleges tevékenységükkel árthattak egyházuknak, embertársaiknak?
– Fontos egyháztörténeti személyiségek is szerepelnek a listán. Egyikük a sztálini-gottwaldi időkben kezdte vezetni egyházunkat, s hozta ki a háborút követő évek végpusztulással fenyegető válságából, másikuk a husáki konszolidáció fojtó légkörében vállalta a szolgálat keresztjét. Hivatalukból eredőleg kénytelenek voltak fogadni a be-bekopogtató polgári ruhás őrnagyokat és alezredeseket, hogy elbeszélgessenek velük. Ezt minden igazgató, főszerkesztő, hivatalvezető megtette; próbált volna tiltakozni ellene! Nem hallottam, hogy püspökeink révén bármely lelkészünknek bántódása esett volna. Én csak tisztelettel gondolhatok ezekre a szolgálattevőinkre, hogy a legnehezebb körülmények között is bátrak voltak menteni a menthetőt, fékezni az egyházrombolás iramát, vállalták a szolgálatot, amiképpen csak tisztelettel gondolhatok a korszak talpig ember világi személyeire, függetlenül attól, hogy tagjai voltak-e a kommunista pártnak, vagy sem. Azt kell néznünk, hogy mit cselekedtek, mert csak az az életszerű és igazságos.
A múlt megismerésének az igénye nyilván jogos, ám Magyarországon, Csehországban és másutt is felmerült annak a lehetősége, hogy a listára nagyon sok olyan ember neve is fölkerült, akiket megpróbáltak megkörnyékezni, de ők nem működtek együtt. Véleménye szerint ezek az emberek hogyan védekezhetnek? S ha nyilvánosan védekezhetnek is, nem megalázó-e ez azok számára, akik nem ártottak senkinek? A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnoka miként látja ezt a kérdést, amely természetesen nem azokra irányul, akikről nyilvánvalóan ki lehet deríteni az együttműködést, s azokra sem, akikről már a múltban is tudták, mégsem szerepelnek a listán.
– Ezek így elméleti kérdések; az élet ezt a listát rakta elénk, s akinek kedve, ideje és világhálója van hozzá, ám kezdje böngészni. Nekem nincs világhálóm, nem is érdekel az egész. Van egy aktám a megfigyeltek levéltári fondjában, de még nem volt időm, hogy belenézzek. Aki a listára került, és ártatlan, megtalálja a tisztázás módját, és túléli a megrázkódtatást. A Rudé právóban szereplő pályatársaim és barátaim kis csapatát változatlanul becsülöm, s nem hiszem, nem tudok róla, hogy ártottak volna, hogy nagyon ártottak volna szellemi hadainknak. Az ártatlanság vélelmét komolyan kell vennünk, s irtóznunk kell a botránykavarástól. Az a néhány emberünk, aki bűnös, számoljon el társaival és lelkiismeretével, s vonuljon vissza alapszolgálatába. Ezt viszont meg kell cselekednie. Legyünk férfiak, és szabaduljunk meg terheinktől.
Kérdező: Lacza Éva