A turkológus, orientalista Hazai György professzorral, aki A kísérlet folytatódik c., a II. Nemzetközi Vámbéry Konferencia anyagát tartalmazó kötetet méltatta Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Kávéházban március 15-e után beszélgetek, s ez azért érdekes, mivel ő is azok között volt, akiket az ünnepen kitüntettek.
– Nagy megtiszteltetésben volt részem, a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Középkeresztjét nyújtotta át nekem a köztársasági elnök úr a március 15-i ünnepély keretében a parlamentben.
Gondolom eddig elsősorban szakmai, tudományos kitüntetéseket adományoztak önnek...
– Valóban így van, és hozzá kell tennem azt, hogy ennek a kitüntetésnek különös jelentősége van a számomra, mert szinte ez az első magyar kitüntetésem. Ennek elsősorban az az oka, hogy életem nagyobb részét külföldön töltöttem. Hosszabb ideig éltem Bulgáriában, majd húsz évig Németországban, Berlinben tartózkodtam. A Humboldt Egyetemen tanítottam és nyolc éven át voltam a ciprusi egyetem turkológiai intézetének alapító direktora. Ily módon lényegesen kevesebb időt tevékenykedtem Magyarországon, ezért nagy öröm számomra, hogy ennek ellenére elismerték szerény munkásságomat.
Ön ugye már a második világháború után, pontosan 1950-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait. Akkor, ha jól tudom, 18 esztendős volt. Hogyan került éppen a turkológiára, miképp esett a választás erre a szakterületre?
– Ez egy egészen realista szándék volt. Amikor az egyetemre kerültem, és a magyar történelemmel szerettem volna foglalkozni, professzorom mindjárt az elején felvetette azt a gondolatot, hogy ha már kutatómunkával kívánok foglalkozni, akkor ő javasolná, a magyar-török kapcsolatokat kutassam, mert ezen a területen rengeteg tennivaló van, sok a kiadatlan forrás, tehát először érdemes volna megtanulni törökül. Én ezt nagyon komolyan vettem, úgyhogy azonnal elmentem a török intézetbe és bejelentkeztem hallgatónak. Végül így lettem turkológus.
Kik voltak a mesterei abban az időben?
– Két igen jeles, a nemzetközi turkológiában is nagynevű professzor volt az én mesterem, az egyik Németh Gyula, aki az intézetet vezette és mellette Fekete Lajos, aki tulajdonképpen az oszmán-török paleográfia, írástudomány megalapítója. Tőle a régi nyelvet és a régi írás ismeretét lehetett elsajátítani.
Úgy tudom, hogy Németh Gyulával a Balkánon is jártak, kutattak, a török nyelvjárásokat tanulmányozták. Ez még az ön diákkorában történt, ugye?
– Igen. Talán inkább azt mondanám, hogy aspiráns koromban, mert már túl voltam az egyetemen, amikor először az ő kezdeményezésére Bulgáriába kerültem fél esztendőre. Kevéssel ezután a szófiai egyetem turkológiai előadások tartására hívott meg és ez egybeesett azzal, hogy Németh Gyula nyelvjárási tanulmányokat folytatott Bulgáriában, s természetesen ezeken is részt vettem, úgyhogy bejártuk az egész országot. Túl a tudományos ismereteken nagyon kellemes és kedves emlékeim fűződnek ehhez az időszakhoz.
Bulgáriában mennyi időt töltött?
– Összesen két évet. Először fél esztendőt, utána az egyetem meghívására másfél évig voltam még ott. Később aztán vissza-visszatértem Bulgáriába, de csak rövidebb időre.
A Bulgáriában élő török kisebbség számát körülbelül hétszázezerre becsülik. Ez a török kisebbség mennyire beszéli az egységes török nyelvet? Hogyan hasonlít a bulgáriai törökök nyelve a Törökországban élő törökök nyelvéhez?
– E nyelvterületnek a nyelvjárási állapotát talán úgy jellemezném, hogy egy kicsit hasonló a magyar nyelvhez. A magyar nyelv sem mutat fel nagyon sok élesen eltérő nyelvjárást, ellentétben a német vagy a francia nyelvvel. Nos a balkáni török nyelvjárások – ellentétben az anatóliai nyelvjárásokkal – nagyon kiegyenlített nyelvi állapotot mutatnak, rendkívül közel állnak egymáshoz, az isztambuli irodalmi nyelvhez, és a köznyelvhez. Itt megjegyezném, hogy a hetvenes években egy hosszabb tanulmányt tettem közzé arról, hogy tulajdonképpen az isztambuli köznyelvnek és irodalmi nyelvnek az alapjait a Balkánon kell keresni, s nem Anatóliában, amelynek nyelvjárásai ugyancsak eltérnek az isztambulitól.
Hogyan került több mint húsz évre Németországba?
– Elvégeztem az egyetemet, utána következett a bulgáriai szakasz, majd a németeknek az a kérése jutott el a Magyar Tudományos Akadémián keresztül Budapestre, hogy szükségük volna egy turkológusra, aki az ottani turkológiai kutatásokat újra tudná indítani egy egyetemi és egy akadémiai programmal. Persze az akadémiai program volt a fő motiváló erő elsősorban, mert Berlinben van a világ legjelentősebb ótörök szöveggyűjteménye, a turfán-gyűjtemény, amely több ezer buddhista és manicheus vallási szöveget őriz, de ujgur-török nyelven. Ezeknek a kutatása, ami valóban nagy eseménye volt a nemzetközi turkológiának a húszas, harmincas években, a második világháború után megrekedt. Ezt akarták az akadémikus körök Berlinben elindítani és meghívtak engem. Én lettem tehát az említett időszakra ennek a világhírű gyűjteménynek az igazgatója, valamint a Humboldt Egyetem tanára, és nagyon büszke lehetek arra, hogy az egyik tanítványom lett az utódom, aki a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja.
Németországban milyen kutatási területre jutott még energiája, mi volt az a fő problémakör, amivel foglalkozott még?
– Berlinben természetesen erre a turfán-kutatásra, tehát a Turfán-medencében a porosz archeológiai expedíciók során felfedezett ujgur dokumentumok kutatására kellett leginkább fordítani a figyelmet. Célunk volt fiatal kutatókat nevelni erre a feladatra. Ez nem volt egyszerű, hiszen először meg kellett tanulniuk törökül, utána ujgur-törökül, majd behatóan meg kellett ismerni ennek az irodalomnak, írásbeliségnek a vallási, kulturális hátterét, ami ugye teljesen eltér a törökség más részeinek a kulturális és vallási hátterétől, hiszen ők nem mozlim törökök, hanem buddhista törökök vagy manicheus törökök, és a szövegek megértéséhez ugye ezt tudni, ismerni kell. Nos a feladatom az volt, hogy mindezt elindítsam. Szerencsés módon az én projektumom az újraegyesítés után is folytatódott. A két ország egyesülése ugyanis nem hagyta érintetlenül a tudomány szféráját sem. Az akadémiai projektumokat köztudottan rendre megszüntették. Ennek voltak tudománypolitikai és politikai okai, de arra valóban büszke lehetek, hogy az én munkám ma is folytatódik, tehát „embereim”, munkatársaim mind tudományosan, mind politikailag megfeleltek az új idők elvárásainak, kihívásainak és ma nagyon magas színvonalon viszik tovább a tudományos kutatásokat. Én pedig, miután átadtam a stafétabotot, tulajdonképpen a saját korábbi területemen folytathattam munkámat. Ez inkább az oszmanisztika, tehát az Oszmán Birodalom és a mai Törökország területének, régiójának a nyelvi állapotára vonatkozó kutatásokat jelenti.
Az elmúlt évtizedekben sok helyen megfordult Európában. Hogyan látja, a turkológiának milyen az ázsiója az egyes európai országokban?
– Az elmúlt évtizedek során az érdeklődés hatalmasan megnőtt. Ha a második világháború utáni periódusból kiindulva tekintjük át a turkológia fejlődését, azt láthatjuk, hogy szinte minden európai országban tanszékek, tudományos, egyetemi intézetek és akadémiai kutató intézetek sora alakult meg. Vegyük csak a német példát. Németországban szinte minden jelentősebb nagy egyetemnek van turkológiai tanszéke. A németek rendkívül szakosodottan „művelik” a turkológiát, tehát van belső-ázsiai, közép-ázsiai nyelvészet és történelem, van oszmanisztika, van mai Törökországgal foglalkozó kutatás, tehát a diáknak mindent be tudnak mutatni, minden információt magas szinten át tudnak adni. Én azt hiszem, hogy a jelen helyzetben, amikor ugye napirendre került és erről folyik a nagy vita, hogy Törökország az EU tagja legyen-e vagy sem, amikor ezzel a kérdéssel hamarosan intenzíven foglakozik majd Európa, tehát az elkövetkezendő tíz, tizenöt év során, amíg az egyesülési vagy felvételi tárgyalások folynak egyre világosabb lesz, hogy szükség van az említett ismeretekre, s ez nagyon meg fogja erősíteni a turkológia pozícióját Európában.
Valamikor személyesen is gyakorta alkalmam volt találkozni Blaskovics József professzorral, aki a prágai Károly Egyetemen nemcsak a magyar nyelvű oktatást indította el a második világháború után, hanem érdemei vannak természetesen a csehországi orientalisztika, illetve a turkológia egyetemi szintű oktatásában is. Önök személyesen ismerték-e egymást?
– Igen, azt hiszem 1953-ban, vagy 1954-ben látogatott el Budapestre és akkor még diákként ismertem meg őt. Bennünket az a szál kötött össze, hogy közös volt a professzorunk, hiszen ő a második világháború idején, Budapesten tanult és ugyancsak Németh Gyulánál. Attól kezdődően nagyon kellemes viszonyban voltunk. Később is sokszor megfordult Budapesten és én is jártam nála Prágában több alkalommal. A legkedvesebb emlékeimet őrzöm róla, mint tudósról, mint emberről, kiváló anekdotázóról.
1982-ben hazatért Németországból, hamarosan az MTA levelező tagjává választották, 1995-ben pedig az MTA rendes tagja lett. Feltételezem, hogy ez alatt a két és fél évtized alatt további érdekes kutatási témákon dolgozott, s munkálkodik ma is...
– E pillanatban szövegkiadásokon dolgozom, XIV-XV. századi oszmán-török irodalmi és nyelvi emlékek filológiai közzétételén, tehát ezeknek a filológiai rendezésén munkálkodom. Érdekességként említhetem, hogy ezt az emléket tulajdonképpen Vámbéry Ármin fedezte fel a nemzetközi turkológia számára 1901-ben. Nagy öröm számomra most, hogy ezt az MTA könyvtárának keleti gyűjteményében található, valóban terjedelmes emléket, irodalmi művet, amely témájában talán az Ezeregyéjszaka meséihez hasonlítható, feldolgozhatom.
Lacza Tihamér