Vezényi Pál Svájcban élő magyar író túl az ötvenen furcsán érezte magát, mikor közvetlenül a rendszerváltás után fiatal ,,íróként“ kellett bemutatkoznia Magyarország olvasóközönsége előtt. 1956-ban, a forradalom után politikai okokból kénytelen volt elhagyni Magyarországot, és évtizedekig nem térhetett vissza. Szeretett hazája 1956-tól 1990-ig terjedő időszaka távolléte miatt szinte ,,kiesett“ az életéből. Vezényi Pállal a Pozsonyi Casinóban ,,A magyar irodalom Nyugaton“ címmel tartott előadása után beszélgettem.
Milyen körülmények között hagyta el Magyarországot?
– Utolsó éves történelem-magyar szakos egyetemista voltam Szegeden. Már
készen volt a diplomadolgozatom. Svájcban kaptam menedékjogot, és ígéretet arra,
hogy ösztöndíjat kapok és befejezhetem a tanulmányaimat. Az első voltam az
ötszáz magyar végzős egyetemista közül, akit Svájc befogadott. A Freiburgi
Egyetemen szereztem doktorátust néprajz, középkori történelem és germanisztika
szakon. A doktori értekezésemet a magyar népmesekutatás történetéről írtam német
nyelven. Éppen negyvennégy éve, hogy 1960. február 22-én az utolsó vizsgáimat is
letettem. Sohasem vágytam arra, hogy végleg elhagyjam az országot, és külföldön
csináljak karriert. Viszont amit kaptam, az még kevesebb volt annál, mint amire
számítottam. Megígérték ugyanis, hogy álláshoz juthatok: arra vártam, mint
mindenki más a sorstársaim közül, hogy majd az egyetem segít elhelyezkedni, de
hiába.
Mihez kezdett abban az időben, távol hazájától?
– Egy darabig könyvtáros voltam, utána könyvkereskedést és antikváriumot
nyitottam. Nem voltam gazdag, és nem is lettem az. Egyetlen íróasztallal és
ötven svájci frankkal kezdtem el az üzletet. Kinőtte ugyan magát a vállalkozás,
de később sem kerültem jobb helyzetbe. Közben írtam nyugati magyar lapokba, a
tanulmányaimat szintén ottani folyóiratokban publikáltam. Vendégelőadásokat
tartottam a zürichi egyetemen, és idővel a tudományos munkásságom is publicitást
kapott.
Miként térhetett vissza Magyarországra?
– Miután rehabilitáltak, 1989-ben. Azóta publikálhatok magyarországi
lapokban. Eddig több, mint hatvan magyar újságban és folyóiratban jelentek meg
írásaim. Legutóbb napvilágot látott egy kisregényem és novellagyűjteményem.
Nyomtatásra vár három regényem, egy Svájcról készült riportkönyvem, továbbá egy
tanulmány a huszadik századi ponyvairodalomról, amivel eddig kevesen
foglalkoztak. Keresem a megfelelő kiadót, amelyik vállalja a terjesztést is.
Megtalálta a helyét az írótársai között nemzetközi és magyar
viszonylatban?
– Magyar íróként mindig elszigetelve léteztem a külföldi irodalmi élettől.
Kivéve, amikor a ,,Lány hárfával’’ című novelláskötetem 1987-ben megjelent német
nyelven. Nagyon jó fogadtatást kaptam, a Neue Züricher Zeitung, ismert világlap
elismerően nyilatkozott róla. Utána megint megszakadt a kapcsolatom.
Magyarországra visszatérve helyreállították az írószövetségi tagságomat, amely
már 1953-ban megvolt. Ennek ellenére is csak néhány írótársammal sikerült
közelebbi ismeretségbe kerülnöm.
Mégis, kiket említene meg szívesen azok közül, akikhez szorosabb baráti
szálak fűzik?
– Nemrégen halt meg egyik jó barátom, Örvös Lajos, aki Móricz Zsigmond
utolsó élő munkatársa volt. Ő is írt novellákat, költeményeket. Annak idején
Móricz Zsigmond temetésén mint fiatal író személyesen búcsúztatta egy versében
Móriczot. Ismertem a már ugyancsak elhunyt Végh Antalt, Czine Mihályt,
Obersowszky Gyulát. Most már nagyon kevés ismerősöm van a magyar írók közül,
akikkel komoly kapcsolatom lett volna valaha is. Eléggé elszigetelve élek. Ehhez
hozzájárul az is, hogy a rendszerváltás óta minden második hónapomat töltöm csak
Magyarországon.
Hogy látja, milyen a magyar irodalom ismertsége, elismertsége Nyugaton?
– Nagyon kevés magyar írót ismernek. Szerencsére most megint elindult egy, a
magyarokat újra felfedező mozgalom. Háttérbe szorulásunknak talán az a fő oka,
hogy kevesen tanulnak meg magyarul. Pedig egy idegen nyelvből csak az
anyanyelvre lehet jó irodalmi fordítást készíteni. Olyan személy kell, aki
nagyon jól ismeri az idegen nyelvet – ez esetben a magyart –, de a saját
anyanyelvét is, és az anyanyelvére fordít. Nagyra értékelendő, hogy az utóbbi
időben a franciák elkezdtek érdeklődni a magyar irodalom iránt. Sajnos nagyon
kevés olyan fordító van közöttük, aki megtanult volna magyarul. Ezért a legtöbb
könyvet két személy fordítja: egy magyar, aki tud franciául, és egy francia, aki
nem tud magyarul.
Milyen fordítás lesz ebből?
– Ez nagyon vitatható dolog. Van, amikor sikerül, de igen sok esetben a
fordítás nem olyan minőségű, mint amilyennek lennie kellene. A német fordítók
közül többen megtanultak magyarul és fordítottak magyar műveket németre. Az
elmúlt évek német könyvpiacain, de most már a francián és az angolon is hirtelen
sikeres író lett Márai Sándor. Egyre többen lesznek az élő magyar szerzők,
akiknek a munkáit megjelentetik idegen nyelven is. Ehhez mindig igen komoly
összeköttetésekre van szükség. Ha valaki ilyennel nem rendelkezik – ez Nyugaton
is így van –, még arra sem számíthat, hogy a kéziratát a kezébe veszi a kiadó.
Reméljük, hogy a magyar kultúrpolitika gondol majd arra, hogy Nyugaton is
terjessze a magyar irodalmat. Nagyon sok függ attól, hogy ha valaki megismeri
egy ország irodalmát, milyen képet alkot a népéről. Szerezzünk jó barátokat és
rokonszenvet magunknak, amelyre igen nagy szükségünk van.
Bodnár Emese