Pereden sokan foglalkoznak víziszárnyasok nevelésével. A mátyusföldi nagyközségben már a második világégés után is dívott a nagybani liba-, meg kacsatartás. Az állatokat fölhizlalták, aztán Pozsonyba vitték és a piacokon, legfőképp a vásárcsarnokban értékesítették. Sajnos azonban nem mindegyik kövérre hizlalt jószág jutott el a vásárcsarnokig. Sok állat ugyanis még a vonaton fogságba esett…
Az ötvenes években a sellyei járásból nem lehetett élőbaromfit kiszállítani. A csendőrök a sellyei vasútállomáson nemes egyszerűséggel elkobozták a pozsonyi piacra induló asszonyoktól az alig pihegő, súlyosra hizlalt, nagymájú libákat. (Pedig a piacozók az állatokat nem lopták, hanem kicsi koruktól nevelték, s azért hizlalták, hogy az árukból a megélhetést biztosítsák.) Az elkonfiskált áruról senki sem kapott igazolást. Persze, a kárvallottak nem is igen ragaszkodtak a bilétához, hisz mindenki örült, hogy ép bőrrel megúszta a kalandot. Hazafelé azonban már a legtöbbjük abban reménykedett, hogy talán legközelebb nagyobb szerencséje lesz és nem kapja el a finánc.
A peredi ember mindig is leleményes volt, és soha nem lehetett a bevett szándékától egykönnyen eltántorítani. A piacozók is gyakorta kijátszották a zsandárokat: tarisznyákba rakott libarakományaikkal csak Galántán szálltak fel a vonatra. Igaz, a város vasútállomásáig, többnyire Taksonyon keresztül, gyalog mentek. S a legtöbbjük legalább 6-8 libát vagy kacsát cipelt, 1-2 jószággal ugyanis nem lett volna érdemes útra kelni…
Annak, aki az állataival Galántáig eljutott, már többnyire nyert ügye volt. Persze azért még Galántán sem hagyták szunnyadni hajnalok hajnalán felkeltett éberségüket (hisz köztudott, hogy az ördög meg a finánc soha nem alszik), s csak a már mozgásba lendült szerelvényre ugráltak fel. Ráadásul a túloldalról lopták fel magukat és degeszre tömött batyuikat a kocsikba. Pozsonyban jobbára csehek, brünni kereskedők várták a szállítmányokat, s szinte pillanatok alatt szétkapkodták, felvásárolták a készleteket. A peredi hízott liba ugyanis az erőteljesen iparosodó morva nagyváros jómódú családjainál valóságos fogalom volt.
A történetet Pásztor Árpádtól tudom. Pásztor gazda idestova nyolc éve foglalkozik vízi szárnyasok, libák, kacsák, s tyúkok tenyésztésével.
– Régebben a faluban húsfeldolgozó cég is működött – újságolta a nyolc évig a polgármester tisztséget is betöltő, ma már nyugdíjas állattartó –, jelenleg azonban már sehol az országban nincs vízibaromfit feldolgozó üzem. Egy időben a peredi mezőgazdasági szövetkezet is foglalkozott nagyüzemi libatenyésztéssel. A gazdaságirányítókkal a székesfehérvári tész szakemberei ismertették meg a háziszárnyas-nevelés csínját-bínját. A gazdaság az állattartással sok embernek biztosított munkát, s persze kereseti lehetőséget. A tenyésztés Csehszlovákia kettészakadása után ért véget.
A faluban ma is sokan foglalkoznak szárnyasok nevelésével, hizlalásával. De még többen lennének, állítja Pásztor Árpád, ha a piacvédelmi törvény nem volna ennyire szigorú, s a piacokon is lehetne élőállatot és vágott baromfit is árusítani. Persze még nagyobb baj az, fűzte megkezdett gondolatmenetéhez hozzá, hogy az országban sem nagyüzemi feldolgozás, sem pedig szervezett felvásárlás nincs.
Nem is csoda hát, hogy a házi tenyészetek értékesítése akadozik. Még
szerencse, hogy a fővároshoz közeli Gurabon az elmúlt években jelentősen
fellendült a falusi turizmus, s az egyre-másra nyíló vendégfogadók tulajdonosai
rákaptak a Pereden (meg a környékén) hizlalt libára, kacsára. Ez azonban a
mátyusföldi libások számára nem jelent rendszeres és biztos felvevő piacot,
tehát nem megoldás.
Pásztor Árpád felkért néhány bábolnai szakembert, hogy tartsanak a faluban a
libatenyésztés és libaértékesítés fortélyairól előadást. Azt szerette volna (s
szeretné ma is) elérni, hogy a tenyésztők, kapva a jó és követésre méltó példán,
minél előbb nekilátnak egy szakszövetkezet, egy tész megalapításának.
– Egyelőre sajnos magunkra kell hagyatkoznunk, s a szakminisztérium segítségére sem nagyon számíthatunk – kesergett a fürgeléptű férfi –, ugyanis mivel ez idáig senki nem mérte fel, senki nem számolta még csak körülbelül sem össze, hogy Pereden vagy más falvakban évente hány libát, kacsát hizlalnak fel, talán nem is tudnak tevékenységünkről. Pedig nem ártana, ha valaki egy kicsit a hónunk alá nyúlna, elvégre csak Pereden legalább húsz nagybani tenyésztő létezik, s szerény számításaim szerint a faluban egy év alatt tízezernél jóval több vízi szárnyast nevelünk fel, hizlalunk meg.
A tenyésztő a közelmúltban a saját szakállára némi piackutatást végzett, s a világhálón felkínálta megvételre a peredi libát, kacsát, s más baromfit. Egy belga feldolgozót érdekelte is volna a kínálat. De persze azonnal megkérdezte, hogy a termelő mekkora vágóhíddal rendelkezik. Amikor aztán Pásztor Árpád elmondta, hogy vágóhídja „tíz asszonyos“, azonnal meggondolta magát. A „tízasszonyos munkagép“ sajnos, jelentette ki, nem uniós szabvány. És elköszönt.
Pásztor Árpád annak is utánanézett, hogy Szlovákiában hol s kik vágnak exportra, az uniós normáknak megfelelő körülmények között baromfit. Kutatása szomorú eredménynyel zárult: az országban kizárólag csirkevágásra berendezkedett vágóhíd létezik. Liba, kacsa feldolgozására nincs üzem, s mostanság már a pulykát is Ostravára kell feldolgozás végett szállítani.
– Egy kisebb baromfifeldolgozó beindítását is számításba vettem – árulta el
további elképzeléseit –, saját erőből azonban képtelen lennék egy több milliós
beruházásba belefogni. Ezért is lenne égető szükség a termelő-értékesítő
szövetkezetre. Ugyanis külföldi, németországi és hollandiai tanulmányutam során
egyaránt azt tapasztaltam, hogy a mezőgazdasági termelők csakis öszszefogással
lehetnek sikeresek. Egyelőre az állami dotáció vagy az uniós támogatás, mivel
Szlovákiában, mint már említettem is, még senki sem térképezte fel, hogy
mennyien, s milyen mértékben foglalkoznak vízi szárnyasok tenyésztésével,
elképzelhetetlen. Ha viszont tenyésztőket összefogó tész-ek alakulnának, konkrét
számokkal, tényekkel érvelhetnénk, s elmondhatnánk, hogy igenis ilyesmire is
mutatkozik igény, tehát bizonyos minisztériumi segédlettel is, teremtsük meg az
ágazat működésének a feltételeit.
– Maga hazabeszél.
– Korántsem, hisz előre kell néznünk, s ki kell végre mozdulnunk a holtpontról.
A szarvasmarhatartás és a sertéstenyésztés egyaránt döcög, hát nincs mire
várnunk. A falusi embereknek igen-igen korlátozottak a kereseti lehetőségeik.
Éppen azért is azzal kellene főznünk, amink van. S a baromfihizlalás megbízható
bevételi forrás lehetne. Most már kimondottan, hisz a termelők egy részének a
magas szintű jószágnevelés már a kisujjában van.
Pásztor gazda szavait érdemes megszívlelni, hisz ért a baromfineveléshez, különben nem lehetne az Európa-szerte ismert bábolnai részvénytársaság törzsállományú Emdemi Fehér hús- és pecsenyelibáinak, valamint Szürke Landesi májlibáinak, továbbá nagy hús- és májhozamú kacsáinak kizárólagos forgalmazója.
– Elmondta, hogy jó lenne tész-t alakítani. Ha tudja, mi lenne a jó megoldás – fogtam vallatóra a vállalkozót –, miért nem fogott már eddig is szövetkezet alakításához?
– Először is: sokan nem is tudnak még a járható útnak számító társulási formáról. Ezért a témát akár minisztériumi szinten is fel kellene karolni. Azonban nem csupán népszerűsíteni kellene, némiképp szakmailag is illene támogatni. Másodsorban pedig: tapasztalásomból tudom, hogy az emberek legtöbbje eléggé zárkózott, s védi a saját piacát.
– Vagyis: az a fontos, hogy én eladjak mindent, az, hogy a másikkal, a szomszéddal, a sógorral, a komával mi lesz, nem érdekel?
– Valahogy így. Pedig az elmúlt századok során számtalanszor bebizonyosodott, hogy az, ha kínai falat építünk magunk köré, jóra nem vezet. Szerencsére azt látom, hogy újabban, talán a kényszer szülte szükségből?, egyre több kínai fal omlik le. Tehát már észlelhető némi változás. Egyre többen döbbennek, ébrednek ugyanis rá, hogy egyedül képtelenség hadba szállni a megélhetésért, a piacokért, s ha nem fognak össze, lemorzsolódnak.
Az agrárgazda a baromfihizlalás mellett napos libák és kacsák értékesítésével is foglalkozik. Évente mintegy 4-5000 naposbaromfit ad el, s hozzávetőleg 5-600 felhizlalt libát és 5-600 hízott kacsát értékesít. 250 libát bő 2 óra alatt töm meg szakszerűen.
– A baromfitenyésztésért, a liba-, vagy kacsahizlalásért kapott összeg akkor
is alaposan megszolgált pénz – jegyezte meg búcsúzáskor –, ha a vállalkozó
sikeres évet zárt.
A pecsenyeliba és a májliba hizlalása ugyanis egyaránt más-más technológiát,
emellett azonban nagy fegyelmet is igényel. Már egy-két tömés kihagyása is
veszteséget okoz: különösen a májlibák rendszeres etetése fontos, mert ha csak
egyetlen etetés elmarad, a máj visszaesik eredeti állapotába. Egynapos
tömésszünet pedig akár 30 dekás májsúlycsökkenést is eredményezhet.
Pásztor Árpád 1 kiló 20 dekás májat is vett már ki egyik felhizlalt libájából.
A közgazdász végzettségű tenyésztő szeretné fejleszteni gazdaságát, ahhoz azonban, hogy önerőből előbbre tudjon lépni, még rengeteg libáját kell a gurabi fogadók vendégeinek elfogyasztaniuk…
ZOLCZER LÁSZLÓ