Modern szenvedéstörténetet láthatunk a komáromi Jókai Színház stúdiószínpadán két részben. Már két éve, hogy sokunk várakozására megnyílt a stúdiószínpad nagy csinnadrattával, de az első bemutatóra ez év március idusáig várni kellett. Nyikolaj Koljada a mai orosz drámaírás jelentős figurája, több mint hetven darabbal a háta mögött, de nem kell szégyenkeznie annak, aki nem hallotta eddig a nevét. Mese a halott cárkisasszonyról c. darabja a mai orosz dráma azon vonulatához tartozik, amely a lepusztult orosz véglénylétet ábrázolja szuggesztív drámai erővel. Néhány éve Venyegyikt Jerofejev Walpurgis-éj c. darabja hangos visszhangot és megbotránkozást keltett a budapesti Katona József Színházban, igaz, akkor azt még csak felnőtt nézőknek hirdették. Itt, Komáromban erről szó sincs, holott itt is röpködnek alkalomhoz és helyszínhez méltóan a káromkodások, az obszcén kifejezések. Egy világvégi orosz kisváros lepusztult állatmenhelyén vagyunk, ahol az emberként már önmagát rég túlélt Rimma, akinek még neme sincsen – bár mint később kiderül, mintha mégis lenne –, azzal szórakoztatja magát, hogy mások megunt kisállatait altatja el mindörökre villanyárammal. Humánus megoldás. Rimma egyedüli barátja Lanka kutya, s Rimmának az az állandó kényszerképzete, hogy a kutyával együtt fog végleg elszenderülni. Lepusztult táj, horrorisztikus látomásokkal felerősítve, időnként már Csehovnál is megszokott katonazene, katonai csizmák dübörgése hallatszik. Gadus Erika díszlete már önmagában viszolygást kelt, hosszú asztal, üres üvegek, koszlott, beázott falak, amit egy körfüggöny jelez. Ide érkezik meg a nagyvilági nő, Nyina, Rimma egykori osztálytársa, aki Fa szappannal mosakodik, de egyik pillanatról a másikra alakul át primitív ribanccá. Szvrcsek Anita hamis hangokkal intonál beléptekor, de fokozatosan kezdi otthon érezni magát az előadásban, s jelenete a később megjelenő Vitalijjal az előadás csúcspontját jelenti. Ez lehetne pozitív megállapítás is, de nem teljesen az. Vitalij, ahogy a neve is mondja, egy életerős, kisvárosi férfi, aki élvezi az élet örömeit, s mindent behabzsol maga körül. Talán csak Rimmát nem teszi a magáévá, de nem hagyhatja ki Nyinát, aki nem is igen kéreti magát. Fabó Tibor friss Jászai-díjas ebbe az előadásba született, olyan otthonosan mozog ebben a térben, hogy igazi tragédia, hogy az első rész végén lelép a színről, ahová Maximmal, Tóth Attilával érkezik meg, aki egyébként keretbe is foglalja a történetet. S ahogy Tóth Attila remekül előkészíti a sztorit, annyira kívül is reked belőle. Nem sok köze van Rimmához, egy pillanatig sem tudja kettejük furcsa kapcsolatát érzékeltetni. Szoták Andrea néhány héttel a bemutató előtt ugrott be ebbe a szerepbe (nem neki szánták), de remek választásnak bizonyult. Vézna, csillogó szemű, kicsit földönkívüli lény, akit hiába akarok, de nem tudok szánni. Czajlik József remek első felvonást rendez, magatehetetlenül, bénulva ülünk néhány méterre a színészektől, érezzük a savanyú káposzta és az uborka illatát, s vannak pillanatok, amikor szeretnénk beavatkozni vagy elmenekülni. Néma csönd, s nem tudom elképzelni, hogy mi jöhet még ezután.
A második rész egy álomjáték, Rimma és Maxim elővezetésében, ahol Rimma elképzeli a saját halálát. Sajnos, Tóth Attila nem tud megbirkózni a feladattal, kínosan hosszadalmasnak tűnik ez az alig félórányi sötétben tapogatózás némi halvány karácsonyfafénnyel. A befejezés csúcsgiccs lehulló hópelyhekkel, grandiózus kivonulással, későn becsapódó ajtóval. Ha Czajlik és a szerző befejezte volna az első rész végén az előadást, akkor megrendülve távoztunk volna a színházból. Így csak dühösen, hogy elszórakoztak egy remek lehetőséget, ami felsejlett ezen az estén.
Veréb András