A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete Pozsonyban a közelmúltban látta vendégül Kalász Márton József Attila-díjas költőt, írót, a Magyar Írók Szövetségének elnökét, akivel az irodalmi est után beszélgettünk.
Vajon Kalász Márton járt-e már korábban a Felvidéken? Feltételezem, hogy az Írószövetség elnökeként most van itt először.
– Nem jártam még itt íróként sem. Ugyan voltam én már Pozsonyban többször is, egyszer a Vigilia munkatársaként, ugyanis az Új Ember Kiadóhivatal egy nagyon szép felvidéki körutat szervezett és az ittlét máig gyönyörű élményem. Aztán jártam Kassán is, de ezek az utazások a Felvidékre alkalomszerűek voltak és nem volt közvetlen közük az én hivatásomhoz, vagy mostani írószövetségi elnöki tisztemhez.
Gondolom, a szlovákiai magyar írókkal, költőkkel nemcsak az Írószövetség elnökeként, hanem már korábban, lapszerkesztőként, alkotó művészként is volt alkalma találkozni. Ám a szlovákiai magyarokkal jóval korábban, közvetlenül a háború után találkozott a szülőfalujában, Sombereken. Ön eredetileg német anyanyelvű, német nemzetiségű. A faluban, ahol élt, akkor még a németek többségben voltak?
– Ez változó volt, de az első világháború után főleg németek lakták a községet. Korábban a szerbek többen voltak, de ők az első világháború után elmentek. Később tehát elsősorban németek éltek a falumban, valamint néhány magyar, öt zsidó család, és szerbek, cigányok. Mindez ugye a második világháború után megbolydult, betelepítések, kitelepítések következtek be, s így érkeztek 1947-ben a környékünkre, meg a mi falunkba is magyarok a Felvidékről, pontosabban Jókáról, akik ma is ott élnek.
Az ön ősei, akik feltételezem, Németországból vándoroltak Magyarországra, konkrétan honnan érkeztek? Tudja-e, nyomon lehet-e ezt követni?
– Tudomásom szerint az apai ág Falzból jött. Bácska volt a nagyapámnak a szülőhelye, aztán a család átköltözött Baranyába. Az anyai család úgy tudom frank eredetű volt. Az egész környék majdnem ugyanazt a nyelvet használta, amit ők, egy archaikusan és nagyon szépen csengő nyelvjárást. Békességben éltek az emberek egymással, és a háború utáni felbolydulás, a kezdeti gyűlölködés és indulat az én falumban hálistennek nem sokáig tartott. Büszke vagyok arra, hogy mind a három népcsoport, a helybéli németek, a bukovinai székelyek, meg a felvidékiek az ötvenes évek második felétől, illetve, szinte azt merném mondani, hogy 1956 utántól – mert mindegyiknek nagy tanulság volt 1956 – tulajdonképpen még jobban összekovácsolódtak. Ma már vegyes házasságok léteznek szép számmal, és hát senki sem firtatja rosszindulatból, hogy ki honnan is jött, kiktől származik.
Zsenge gyermekkorában, még a második világháború kitörése előtt inkább németül beszéltek a falujában, felmerül tehát a kérdés, hogy ön gyermekként mikor és milyen körülmények között sajátította el a magyar nyelvet?
– Mi német iskolába jártunk, s aztán, amikor a háború után magyar lett a tanítás, meg hirtelen az utcai beszéd is, hogy szinte kötelességszerűen magyarrá változott, akkor én a bukovinai székelyek szintén gyönyörű, archaikus nyelvébe szerettem bele, és úgy beszéltem én is, mint egy kis bukovinai székely. Dehát mindenfelől érkeztek a falunkba frissen kitelepített emberek, magyarul megtanulni nem volt nehéz, hiszen a nyelv ott volt az ember fülében. Apám, aki jól tudott magyarul, próbált a nővéremmel meg velem magyarul beszélni, mert az volt a véleménye, hogy az országnak a nyelvét is tudni kellene. Most, ennyi év távlatából azt gondolom, hogy ebben neki igaza is volt. Egyébként városi, mohácsi rokonaink, az unokatestvéreink nem tudtak németül, így a nagybátyám tolmácsolt. Így nőttem föl tehát, németül meg magyarul olvastam, de verseket írni már magyarul kezdtem.
Somberek Mohács mellett található, egy viszonylag kis település. Hogyan kerül kapcsolatba az itt felcseperedő fiatalember az irodalommal és hogyan válik elkötelezettjévé egy egész életre szólóan?
– Erre nem könnyű válaszolni. Nagyon szerettem a verset és egyszer nálunk a padláson egy eredeti Heine-kötetet találtam, később egy Petőfi-kötetet kaptam az odatelepült szomszéd családtól, amely valahonnan a délvidékről jött. De volt a mi falunkban könyv, s itt a papot kell megemlítenem, akinek hatalmas könyvtára volt, nagyon sok verseskönyve. Magyar versek, német versek kötetei sorjáztak a polcon, úgyhogy elég korán hozzájuk férhettem. Meg hát itt volt ugye a Vigilia, amit én akkor még nem olvastam tüzetesebben, de azért kézbe vehettem. Így már korán alkalmam volt megismerkedni József Attila költészetével, s nemcsak Arany Jánost olvastam, bár az első kis versem tulajdonképpen Arany János „érdeme” volt, mert ugye a Családi kört tanultuk az iskolában és én házi dolgozatként rímbeszedtem a magam kis dolgozatát. Később mindez folytatódott a középiskolában. A pécsi egyházi iskolába kerültem, a cisztercitákhoz, ahol egy nagyon jó magyar nyelv- és irodalomtanár volt, ismert költő, tanulmányíró, Ágoston Julián. Később Rónay Györggyel kezdtünk levelezni... Levelezni! Én diák voltam, ő meg a Vigilia nagy szerkesztője. Aztán Csorba Győző ott élt Pécsett, ahol folyóirat is volt. Szóval ha így visszagondolok az ifjú éveimre, szerencsésnek mondhatom magam, mert történhetett volna fordítva is, például, hogy olyan középiskolába kerülök, ahol sohasem tudom meg, mi az igazi vers.
Ön német anyanyelvű, a verseit magyarul írja. Tudom, nehéz a kérdésre válaszolni, nevezetesen arra, nem érezte-e azt, hogy talán kezdetben nehezebben kell megküzdenie a szöveggel? Vagy ez netán valamiféle pozitívummal járt?
– Azt hiszem, előnye, ha van, az éppen abban rejlik, hogy az ember ösztönösen két nyelvet használ. Ugye az egyiken fejezi ki magát, de a másik azért mégis ott van hátul az agyában valahol. Erre a kettősségre szép példákat lehetne a világirodalomból fölhozni, olyanokat említeni, akik ebből nagy költészetet tudtak alkotni. Valóban érdekes, hogy én sokáig németül gondolkodtam és németül álmodtam. Sokan mondják, hogy a gyermekkor meghatározó. Én a gyerekkoromat egy másik nyelven írtam meg, nem azon, mint amin akkor beszéltem. Lélektanilag valóban érdekes dolog ez, de én ettől soha nem jöttem zavarba. Elszántam magam, hogy magyar költő leszek. Ez nem volt vitás, de később ezzel párhuzamosan, különösen németországi tartózkodásaim alkalmából a nyelv révén is sok mindenhez hozzáfértem és hát maga az élmény, hogy ott van az ember, sokat jelentett. Én mindig két kultúrát próbáltam gondolkodásomba és ebből következően az írásaimba is beépíteni. Ez persze így nagyon tudatosan hangzik, de azért végeredményben ez történt és egy idő után aztán a kritika is észrevette. Nekem gondolkodnom kellett azon, honnan is jöttem, s ifjú költőként a „minta” Illyés volt, sokkal inkább, mint mások, s ennek is megvan a maga magyarázata.
Németországban ösztöndíjasként hosszabb ideig időzött. Nagyon érdekes lehetett német anyanyelvű, magyarul író költőként, íróemberként képviselni a magyar kultúrát és ápolni a magyar–német kulturális kapcsolatokat Németországban. Ezt akkoriban tudatosította-e így, vagy az ösztöndíj inkább csak felerősítette a lehetőséget, vagy ezt a szerepet?
– Inkább fölerősítette. Tudom azokról, akik fölneveltek engem, hogy ha átlépik a magyar határt, akkor ők magyarok. Amikor én elhagyom Magyarországot, akkor külországban Magyarországot képviselem, ez a fő szempont. Természetesen közben szinte előnyként fölhasználom azt, amit otthonról kaptam, azt, ahonnan jöttem, s nemcsak a nyelvtudást. De végül is szellemileg én elmagyarosodtam, de az együttélésre vonatkozó jó példákat, azt, hogyan nem kell és nem lehet gyűlölni, hogyan lehet békésen megférni egymással, ez a falum útravalója is a gyermekkorból. Mert lehet veszekedni, de hogy miként lehet úgy élni, hogy a másik ugyanolyan ember mint én, sőt adott esetben különb, ennek a tudását a falumból hoztam. Én azt hiszem ma már, hogy ehhez valóban az is kellett, hogy én úgy jöjjek el onnan, mintha többféle születésem lett volna. Az egész pálya, meg az, hogy az ember értelmiségivé válik, és főleg ha költő, író lesz, akkor a döntő mégiscsak az, hogy melyik gondolkodásmódot, melyik nyelvet szolgálja ezzel a plusszal, amit én „máshonnan” hoztam.
Ön több, a határokon kívül is jól ismert irodalmi folyóiratnak volt a szerkesztője különböző minőségben. Melyik volt az a folyóirat, amelyre a legszívesebben emlékszik viszsza, vagy ahol a legtöbbet tudta tenni a magyar irodalom szolgálatában?
– Az Új Írást kell itt megemlíteni, de említhetném az Európa Könyvkiadót is, meg később a Móra Könyvkiadót, ott dolgoztam mielőtt Stuttgartba mentem. A legkedvesebb persze a Vigilia volt, aminek az a magyarázata, hogy az első versem 1953-ban a Vigiliában jelent meg Rónay György segédletével. Pécsett is volt egy nagyon jó folyóirat, a Dunántúl, ott is meg tudtam jelentetni a verseimet. 1955 karácsonya előtt aztán napvilágot látott az első verseskönyvem, a Hajnali szekerek. A legkedvesebb azonban mégiscsak a Vigilia, ahol nem sok időt töltöttem, négy, öt évet a nyolcvanas években. Bármelyik rovatot bízták rám, mindig az volt a célom, hogy minél több fiatalt lehessen közölni és megbízni munkával. Ez a nosztalgia máig sem változott bennem. Elmúltam hetven-éves és próbálom az Írószövetségbe is beszervezni a fiatalokat, beléptetni, foglalkoztatni őket. Nagy örömömre egy fiatal titkárunk van, egy nagyon tehetséges fiatal költő, akit én nagyon szeretek. De a választmányban, sőt az elnökségben is vannak fiatalok. Mindig nagyon erős szándékom volt, hogy az ember ismerje a fiatalokat és nem azért, hogy tisztelőkkel vegye körül magát, hanem azért, mert ők mindig újat mondanak. Ez volt a törekvés az Új Írásban is, hisz a főszerkesztőnek, Juhász Ferencnek szintén ez volt a véleménye. Először olvasni egy költőt, írót mindig nagy öröm és utólag ugye Csorba Győzőre meg Rónayra gondolva megfordul az ember fejében, mit gondoltak vajon, amikor az én első verseimet olvasták.
Ha már erről beszélünk... Volt-e olyan „felfedezettje”, aki később beteljesítette a beléje vetett bizalmat?
– Hogyne, volt. Az Új Írásnál is meg a Vigiliánál is, és ma már elég ismert költők, akik még hozzám jöttek, s én átküldtem őket Kormos Istvánhoz, aki ugye a Mórában gondozta az elsőkötetesek sorozatát, úgyhogy egy sor nevet tudnék mondani. Kedves az embernek, ha felemlegetik, hogy Kalász Márton olvasta az első verseimet, s vitte el a kéziratomat Kormos Istvánnak vagy a Magvetőbe. Jóleső dolog.
Most már a második választási ciklusban irányítja a Magyar Írók Szövetségének munkáját. Nem irigylésre méltó a feladat, amit elvállalt, és nemcsak azért, mert az írók társadalma meglehetősen megosztott mind politikailag, mind sok egyéb szempontból, hanem azért is, mert az irodalomnak a helyzete, az anyagi háttere mintha rosszabbra fordult volna. Hogy látja az Írószövetség elnökeként, képes-e az írók társasága mint szervezet a hatékonyabb érdekvédelemre?
– Ez az, ami nem vált be, és mi magunk nehezítjük a dolgunkat ebben. Az a baj, hogy nem kaptunk időben észbe, nemcsak mi nem, hanem hadd mondjam azt, hogy az állam, a minisztérium sem. Azt szeretnék elhitetni velünk, hogy az államnak nincs felelőssége a kultúrát tekintve, csak akkor, ha dicsekedni lehet vele, és érdekszervezetté úgy lehet válni, ha a „másik oldalon” azt mondják, hogy mi nem tudunk gondoskodni rólatok, de azért becsülünk benneteket. Én ebben a pillanatban egyiket sem érzékelem. Amikor nekem januárban az Írószövetség régi munkatársával közölnöm kellett, hogy mától kezdve fizetés nélküli szabadságon van, de legyen szíves járjon be, és még alá is kell írnia ezt, utána szó nélkül bejön a kolléga, ez azért nem normális állapot. Ha az államnak az a szándéka, hogy nem tudja vagy nem akarja támogatni a kultúrát, akkor viszont működjön közre abban, hogy létrejöjjön egy mecenatúra. Tizenkét évet töltöttem Németországban és láttam, hogy ez hogy működik ott. Az állam gesztust tesz a vállalkozónak, a vállalkozó ugyanezt teszi mondjuk a képzőművésznek, az írónak, egy könyvkiadónak, egy operaháznak és így tovább. De azt mondani, hogy majd a Demján megoldja – aki egyébként szokta támogatni a magyar szellemi és művészeti életet, de mások is –, ez nem megy. Ha Németországban bemegy az ember egy bankba, akkor hirtelen nem tudja, hogy egy galériában vagy egy pénzintézetben van-e. Persze nemcsak a bankigazgató szeszélyén múlik mindez, hanem azon is, hogy levonhatja-e az adójából a kultúrára fordítandó összeget és így tovább. Ebben közre kell működnie az államnak is. Nagyon nehéz kérdések ezek és az emberek általában nagyon rosszkedvűek, úgyhogy föl sem tűnik, ha az írók is azok. Nem szabad az emberek kezét elengedni egy olyan területen, mint a kultúra, az irodalom.
LACZA TIHAMÉR