2005 januárjától Fehér Csaba az új igazgatója a komáromi Magyar Kultúra és
Duna mente Múzeumának. Vajon milyen elképzelésekkel, tervekkel kezdte el az
intézmény irányítását, kérdeztük tőle.
– Másokkal együttműködve 2005 szeptemberére, októberére kidolgoznánk egy
múzeum-pedagógiai programot, amely kiegészítené az iskolai oktatást, történelem,
természetrajz, néprajz, művészettörténet, régészet tárgyakban. Ezzel is hozzá
szeretnénk járulni ahhoz, hogy a gyerekek bizonyos területen, konkrét témakörből
mélyebb tudást szerezhessenek. Talán ez a program arra is jó lesz, hogy be
tudjuk csalogatni a múzeumba a fiatalabb nemzedéket. Nemcsak a mi problémánk,
más múzeumok is küszködnek azzal, hogy úgymond „haldoklik a rendszer”, tehát
egyre kevesebb a látogató és inkább csak az idősebbek járnak múzeumi tárlatokra,
kiállítás-megnyitókra. Ezen szeretnénk változtatni az oktatási intézményeket
igazgató hölgyekkel és urakkal együtt. Nagyon bízunk a program sikerében. Néhány
egyeztetésre van még szükség, és ha ebben az évben sikerül felvennünk a múzeumba
egy múzeum-pedagógust, később pedig legalább még egyet, akkor szeptemberben el
tudjuk indítani tervezett foglalkozásainkat.
Részben a tervekről is szólt tehát a beszélgetés elején, de ne vágjunk
rögtön a közepébe, arról kérdezném, miért is vállalta ezt a nem könnyű
feladatot?
– Miért is vállaltam el? Úgy érzem, ezt a feladatot, amit én úgy neveznék,
hogy a nemzet szolgálata, a születésemmel vállaltam el, azzal, hogy itt láttam
meg a napvilágot a Felvidéken. Azt, hogy most magasabb szinten tudom ezt a
munkát ellátni, végezni, talán nagyobb és jobb eredményekkel kecsegtethet. S
most a tervekről... A már előbb említett múzeumpedagógiai programon túl
mindenféleképpen szeretnénk az intézményünkből tudományos kutatóközpontot,
szellemi műhelyt kialakítani. Sajnos ez eddig nem történt még meg. Ugye minden
kutatóműhelynek, központnak a szellemi magvát egy könyvtár adja. Ebből is
következik, hogy szeretnénk a könyvállományunkat most már végre több tízéves
katalogizálatlanság után feldolgozni, kutathatóvá tenni. Tulajdonképpen ez a
könyvtár jelentené az alapját a szellemi műhelynek, amelynek munkájába
szeretnénk a múzeum szakdolgozóin kívül bevonni mind felvidéki magyar, mind a
magyarországi szellemi „tőkét”. Ami a kiállításokat illeti, a sok kis tárlat
helyett évente egy-két nagy költségvetésű, technikailag a kornak megfelelő,
élménydús kiállítást szeretnénk tető alá hozni. Példaként néhány olyan
kiállítást említenék, amely a közelmúltban valósult meg és jelentős
közönségsikere volt. Nagy érdeklődés kísérte a vadászkiállítást, a felvidéki
magyarság népviseletét bemutató néprajzi, és a Magyar kálvária című történeti
kiállítást. Itt mondom el, hogy a jövőben szeretnénk olyan nagyobb lélegzetű
kiállításokat megteremteni, amelyek a felvidéki magyar kisebbségi sors
eseményeit mutatják be.
A múzeumban régészeti feltárások is folytak, pontosabban voltak, vannak
olyan munkatársai a múzeumnak, akik eredményes kutatásokat végeztek. A
régészetnek milyen szerepet szán?
– A múzeum egyik legérdekesebb gyűjteménye a régészeti gyűjtemény, amelyen
belül két részleget emelnék ki. Az avar kori, illetve a római kori gyűjteményt.
Ami az ásatásokat illeti, azokat szigorú törvények és rendelkezések
szabályozzák, de a Nyitrai Régészeti Intézettel szoros kapcsolatban vagyunk, és
tervezzük az Izsa mellett található római kori Leányvárnak a rekonstruálását.
Szeretnénk ebből a helyből muzeológus szemmel nézve is látványosságot,
turista-paradicsomot teremteni.
Van-e a múzeumnak saját periodikuma, olyan időszaki kiadványa, amelyben
bemutathatók az eredmények?
– Erre azt tudom mondani, hogy volt. Ha jól emlékszem, néhány évvel ezelőtt
jelent meg az utolsó kiadványunk. Ez sajnos, nagy hiányossága a múzeumi
létünknek, hisz a szellemi munka „eredménye” általában a publikációkban csapódik
le. Ebben az évben tervezzük felújítani a régi hagyományokat, és én ezeket
említve a két világháború közötti, illetve az első világháború előtti múzeumi
periodikumokra gondolok elsősorban. Nem egyeztünk még meg a kollégákkal, ám
hasonló címmel jelenne meg a múzeum közlönye 2005 novemberében – a Magyar
Kultúra és Duna mente Múzeumának Éves Közlönye.
Ebben a tanévben megkezdte működését a komáromi Selye János Egyetem, s ha
jól tudom, ősztől már történelmet is fognak oktatni a tanárképző karon. Ön
hogyan képzeli el az együttműködést az egyetemmel?
– Az együttműködés a két intézmény között már korábban is tapintható volt,
de a kapcsolatot szeretnénk konkrétabb formába önteni. Tudjuk jól, hogy az
egyetemi oktatásban a szemináriumi szakdolgozatok írása közben bizony, ha a
hallgató komolyan veszi a feladatát, akkor a levéltári, múzeumi kutatásokra
kell, hogy alapozza témája kidolgozását. Mi segíteni tudjuk ebben az egyetemet
és a hallgatókat. Természetesen korábban is volt ilyen kapcsolat, csak nem
szervezett formában. Azt gondolom, hogy az a könyvtár, amelyet kiépíteni
tervezünk és az a számítógépes rendszer, adatbázis, amely a
könyvgyűjteményünkről, könyvállományunkról készül, valamint az internetes
hálózat hozzásegíti majd a hallgatókat ahhoz, hogy itt, helyben kutathassák akár
mondjuk a Széchényi Könyvtár könyveit is.
Milyen az együttműködés a többi regionális jellegű múzeummal, gondolok itt
a dunaszerdahelyi, a galántai esetleg távolabbi múzeumokra. Van-e egyfajta
munkamegosztás, egyáltalán milyen a kapcsolat?
– Sajnos ezek a kapcsolatok döntő többségükben kiállításcserékre
korlátozódtak. Nekem az a véleményem, hogy ezeknek az intézményeknek fontos
szerepük van a nemzetépítésben és a nemzet megmaradásáért folytatott
küzdelemben. A magam részéről a Magyar Kultúra és Duna mente Múzeumát itt,
Komáromban erre az útra szeretném vezetni. Bízom abban, hogy az eddigi – ha
szabad így mondanom – „kiállításcserés” együttműködés mellett közös tudományos
kutatómunkákban veszünk majd részt. Nemrégen jártak itt a Veszprém megyei
múzeumból és velük már konkrétan meghatározott ötéves közös kutatási programot
dolgoztunk ki. Hogy csak néhány témát említsek: a kassai kormányprogram és a
beneši dekrétumok hatályba lépése nyomán a Nyitra megyéből kitelepített magyarok
betelepítését és a kölcsönhatásokat, a társadalmi szociális helyzet változását
próbáljuk meg közösen kutatni, sok más témával együtt. Még talán egyet kiemelek:
Nyitra és Veszprém megye nemesi családjainak és kapcsolatainak a kutatását.
Számos téma van, ami feldolgozatlan és kutatóra vár. Azt gondolom, hogy a
Veszprémi Laczkó Dezső Múzeummal, testvérmúzeumunkkal való együttmunkálkodásunk
gyümölcsöző lesz, és sikerül itt is túllépni a kiállításcserén, s olyan kutatási
programokat elindítani, amelyek hozzásegítik a felvidéki magyarságot saját
múltjának a megismeréséhez, ahhoz, hogy rádöbbenjünk arra, mi ténylegesen
összetartozunk, és nem olyan nagy ez a Kárpát-medence, hogy ne halljuk meg
egymás szavát. Bízom benne, hogy majd a publikációk és a tudományos kutatómunka
eredménye nyomán az anyaországban is rájönnek arra, hogy a határokon kívül is
élnek magyarok, akik ténylegesen hozzájuk tartoznak.
Említette, hogy tervezik egy múzeum-pedagógus foglalkoztatását. De vajon
hogyan áll a múzeum a személyi állomány tekintetében? Minden fontosabb kutatási
területet sikerült „lefedni”, esetleg alkalmazni tudnak újabb munkatársakat?
– Mindig nehéz feladat az újítás, a profilváltás, ha nincsenek meg hozzá a
megfelelő anyagi keretek. Sajnos ez ebben az esetben is így van, a bérkeretet és
a „státusokat” úgy kell megoldanom, hogy nem emelik sem a bérkeret nagyságát,
sem a „helyek” számát. A problémát nekem kell megoldanom. Mivel mindenképpen a
humán területet szeretném erősíteni a múzeumban, ezért a természettudományi
részleget karcsúsítottuk. Ahhoz, hogy fel tudjuk venni a múzeumpedagógust,
könyvtárost, fel tudjunk venni egy olyan szakembert, aki a „piárral”, a
közönségkapcsolatokkal, a piackutatással foglalkozik, mert hiszen a múzeumot el
kell tudni „adni”, ezek nagyon fontos területekké léptek elő, s nélkülük azt
gondolom, hogy félkarú óriások vagyunk. Az említett „státusokat” tehát létre
kell hozni, s természetesen olyan helyeket szüntettem meg, amelyekre azt
gondolom, hogy nincs szükség. Ahol a munkatársak nyolcvan százalékénak van
jogosítványa, luxusnak tartom a gépkocsivezető alkalmazását, de olyan
preparátorra sincs nagyon szükség, akinek évente néhány munkája van csak. Bár
darabszámra nagy az entomológiai gyűjtemény, de mégis, ami a múzeum hosszú távú
terveit illeti, fölösleges úgymond egy külön entomológust „státusban tartani”.
Tehát ezeket a változásokat és változtatásokat azért eszközöltem, hogy
terveinket meg tudjuk valósítani, s el tudjam érni a végén azt a célt, amit úgy
fogalmaztam meg a pályázati anyagomban is, hogy „a nemzeti felemelkedés múzeumi
programja”.
Lacza Tihamér