Magára a bepakolásra nem emlékszem, hisz akkor épp két és fél éves voltam. De bennem él, hogy vagonban laktam, a lovak és a tehenek közt, mert meleget adtak, és hosszú ideig utaztunk. Szalmában, szénában aludtam és kacsa-libapihe teletömte dunyhán is. De a széna, az illata miatt jobban tetszett. Hisz várakoztunk a bakonyi falvakban, így Noszlopnál, Zircnél, hogy bekerüljünk a kitelepített svábok helyére. Mindig az állomáson álltunk. Így aztán Hercegfalván is (ma Mezőfalva), ahol heteket, hónapokat töltöttünk. Tehát úgy éltünk, mint a vándorcirkuszosok vagy vándorkereskedők. Nagy állomási kocsma – kantin – volt itt, tele emberekkel, ordítás, füst ... Mereven, hidegen néztek rám. Féltem a szúrós tekintetektől.
Aztán mentünk befelé Hercegfalvára, végre hurcolkodhattunk. Nagy erdei
úton... a fák fölénk hajoltak, betakartak, mintha nagy kezek, karok lettek volna
és melengettek. Nekem ölelés, simogatás volt, mert iszonyúan vágyódtam arra,
hogy anyuka simogasson, bújtasson magához. S nem tette épp ebben a kritikus
korszakban, amikor olyan az anyai kar, mint egy meleg odu, fészek, menedék.
Feszültség volt mindenkiben, éreztem, hisz Káploczki nagymama belelépett egy
mészoltó gödörbe a hercegfalvi vasútállomáson és eltörte a lábát, amikor heteken
át várakoztunk a beköltözésre.
Először egy alvégi, rossz falú házba kerültünk, amit nagy kubikos kocsikon
hordott sártéglákkal erősítettünk meg. A kertjében még élt a felvidéki Négus
kutya, akivel játszottam, akivel még Fűrön csavarogtam a mocsárban, akivel
aludtam a „házában” és örökké odabújtam, ha féltem, vagy szigorúak voltak
valamiért a szülők.
Mert szigor, vasfegyelem volt, örökös rend, pedantéria és félelem, hogy meg ne sértsük a világot, a hatalmat, senkit sem. Emlékszem, még a fűri szülői ház ebédlő szobájában egyszer dühös lett a nagyapa és kivágta az ebéddel teli tányérokat az udvarra. Mindez a sok nyugtalanság a kitelepítés előjele lehetett, megtudták, hogy mennünk kell. Négus elrejtett a fűri szőlőhegy egyik présházában, egy kis házikóban, mert oda is elmentem vele, csavarogtam. A Párizsi patak vad mocsarába belefúltam volna, ha nincs velem Négus, aki nagyokat ugrott zsombékról zsombékra és így láttak meg az engemet keresők késő este. Valamit kerestem, magamat, a helyemet... Kár, hogy ekkor senki sem fogta a kezemet, senki nem érintette lelkemet. Ekkor töltődtem fel magánnyal, befeléfordulással, természetimádással és sok-sok táj- és régiségmegfigyelési ingerrel.
Aztán az Első utcában, még 1948 őszén, feljebb kerültünk, egy másik sváb házba, ami jobb volt, de benne borongott, kísértett a régi lakó szomorúsága, átka, félelme, akinek szintén menni kellett, mert kitoloncolták. Ő semmit sem vihetett, talán csak tízkilónyi batyut... Mi már mindent hozhattunk 1948 októberében, sok vagyonunk volt, megpakolva érkeztünk. Kistraktorral, cséplőgéppel, speciális eszközökkel... irigyeltek és utáltak is ezért minket. Pláne a Hercegfalvára beköltözött jászsági cselédek, akik pl. dróttal kötözték a szőlőt, nem madzaggal vagy finom raffiával.
Úgy nőttem fel, hogy örökké azt hallottam, a régi sváb lakó üzenget Németországból, átkoz minket még haldokolva is, mert bementünk otthonába és elvettük a dolgait. Pedig mi már üresen találtuk azokat a szobákat.
Nem tehettünk arról, hogy magyarságunk vállalásáért kiraktak minket Fűrről. Mellesleg maradhattunk volna, ha Pocs nagyapa és Káploczki nagymama megtagadja magyarságát és ezt írásban is vállalja. Minket Pocs nagyapa miatt telepítettek ki, mert tagja és alapítója volt a felvidéki, illegális Magyar Nemzeti Pártnak, mert fogadta Horthy Miklóst, amikor fehér lován elérte falunk határát is és vezette a lovat a kantárnál a következő faluig.
Először 1955-ben mehettünk haza. Mi mindig így mondtuk, hazamegyünk. A fináncok órákon át várakoztattak, mindent átkutattak, Anyuka és apuka, akik nyolcosztályos csehszlovák iskolába jártak, tudtak csehül és szlovákul is valamilyen szinten, hiába kérdezték őket. Csak ennyi volt a felelet: „nye rozumijem”. Mintha idegenek, bűnözők lettünk volna, pedig csak szülőfalunkba jöttünk vissza most már örök látogatóként. Nem szabadott énekelni a templomban a Himnuszt, én halkan énekeltem és elhatároztam, majd én megmutatom a világnak! Valakit mutattak nekem, egy tanítót, állítólag ő intézte, hogy mi is elkerüljünk innen, Magyarországra. Akkor utáltam, gyűlölni próbáltam és dühösen néztem rá.
Ma nem haragszom, de nincs hazám. Ezt tudom, mert Fűr is messze és az azóta Mezőfalvára keresztelt Hercegfalva is. Hontalan lettem, mert épp lelki életem kezdetének hajnalán nem kapaszkodhattam a biztonság gyökereibe, így a vélt-hitt szülőfalu emlékvilágába sem.
Hazátlan árva lettem. Tudom, hogy hol volt elrejtve a nagy felvidéki magyar zászlónk, feltekerve, titokban. Most is érzem, milyen vastag és nehéz a rúdja, sose tudtam felemelni. Egyszer kibontottam a padláson. Pocs nagyapa rá is vágta: Sose lesz már meglobogtatva! Máskor meg azt suttogta, feltépjük a szélnek és megyünk vissza. Tudom, 1956 őszén nagy kövekkel, durungokkal támasztottuk meg a verőckét, mert a mérges svábok vissza akartak minket űzni oda, ahonnét jöttünk. Mindig csak csehnek és tótnak neveztek. Pedig mély érzésű magyarok voltunk. Azt emlegették, száraz fatörzsre ültetnek, és ebbe áramot vezetnek, hogy végezzen velünk. Nagyapa és apu feje alatt is fejsze lapult ekkor. Amikor a Toldi Miklóst tanultuk a mezőfalvi iskolában, engemet cseh vitéznek neveztek és mindenki meg akart ölni. Lám, ők, kistársaim az 1950-es évek elején nem tudták még, hogy Felvidék is magyar terület volt valaha.
Csuti János
(aki született 1945-ben, szept. 25-én Fűrön, ma Rúbaň, s cseh születési
anyakönyve szerint chlapec)
Szülőfalum helytörténelmét szeretném felkutatni a dűlőnevek segítségével. Ehhez kérem idős, őslakos visszaemlékezők dűlőnév-magyarázatait. Főleg azokról a helyekről, ahol feltehetően templom, temető, földvár, alagút volt, magányos sír, vagy szántás után salak, régi pénz, kerámiadarab, tégladarab került elő. Szeretném legalább öregségemre megismerni volt falumat. Email címem: kaplos@freemail.hu. Levélcímem: Csuti János, Málomi út 3, 7632 Pécs.