A palliatív osztályokon a haldoklók testi-lelki harmóniájával törődnek

Add meg, Uram, nekünk a nyugodalmas halált!

A halál az élet része. Mégis félünk tőle. Egyszer hallottam Polcz Alaine-t – aki éveket töltött haldoklók mellett – beszélni arról, hogy túlságosan misztifikáltuk ezt a dolgot. Hisz gondoljunk csak bele, nagyanyáink idejében az emberek még otthon és nem a kórházban haltak meg. A holttestet kiterítették az ebédlőasztalra, virrasztottak felette, úgy, ahogy kellett, elsiratták és végül eltemették. A gyermekek már kicsi koruktól megtapasztalták, milyen az, ha valaki, a nagypapa vagy nagymama meghal és azt is, hogyan kell ilyenkor viselkedni. Azután következett – a halotti torral – a gyász időszaka, amikor a hozzátartozók egymásnak segítettek elviselni a szeretett személy hiányát.

Ma már félünk a haláltól. A haldoklót inkább kórházba visszük, és bár meglátogatjuk, de közben mindig attól rettegünk, csak nehogy akkor lehelje ki lelkét, amikor mi vagyunk mellette. Nagyon kevesen merik és tudják vállalni a nagybeteg otthoni ápolását. Nehéz olyankor lelki támaszt nyújtani a betegnek, mikor mi is attól szenvedünk, hogy tudjuk, nemsokára itthagy bennünket.

Palliatív osztályok

A hospice-mozgalom nálunk egyelőre még gyerekcipőben jár, de már működik három, a gyógyíthatatlan, betegségük késői stádiumában járó betegeket gondozó kórházi osztály. Hogy miért csak ennyi? Talán mert a legtöbb pénzt felemésztő kórházi részlegek közé sorolhatók. S ma, amikor pénzszűkében agonizál egészségügyünk is, sokan nem tartják elsőrendű célnak az ilyen osztályok létezését.
Pedig nagy szükség van rájuk. Ezeken a palliatív osztályokon ugyanis a rászorulók megkapnak minden orvosi és lelki segítséget, hogy életük utolsó részét fájdalommentesen és lelki nyugalomban élhessék le. S ez nagyon nagy dolog. Mindazok, akik ezeken a kórházi osztályokon dolgoznak, jól tudják, mennyivel nehezebb átvészelni a betegnek a még hátralévő időt úgy, hogy családjuk, hozzátartozóik titkolóznak előttük, nem mernek nyíltan beszélni a betegségről s a végről. Egyszóval, hogy nem kísérik el őt az úton, amely a halál bekövetkeztéig tart. Pedig ezt kellene tenni. S bár a gyászos hangulatot nehéz leplezni, meg kellene próbálni...
Az osztályokon dolgozó orvosok szerint fontos, hogy még a haldoklónak is legyenek elérhető céljai. Sokan közülük például méregdrága táplálékkiegészítőket szednek, pedig ahelyett lehet, hogy jobban örülnének, ha azon a pénzen elutazhatnának valahová, ahová már régen szerettek volna eljutni. Ha ilyen alternatívát kínálnak nekik, többségük az álom valóra váltását választja. Ők ugyanis tudják, mennyire kevés az idő...
A legtöbb beteg az onkológiáról érkezik. Ők azok, akiknél egyik bevált gyógymód sem hatott, szervezetük egyszerűen nem reagált a kemoterápiás kezelésre. A daganatos betegeket ellátó osztályokon ugyanakkor alig akad pszichológus vagy pszichiáter, aki foglalkozhatna az ilyen betegek lelki gondozásával. A család legtöbbször nem meri felvállalni az otthoni ápolást, így nem marad más hátra, mint a palliatív osztály. Természetesen az is előfordul, hogy csak időnként néhány napra, esetleg hétre veszik fel a beteget, hogy a család egy kicsit megpihenjen, új erőt gyűjtsön a beteg ellátásához, mert az bizony emberpróbáló feladat. A fájdalmat is sokkal jobban lehet itt csillapítani, mint otthon.

A békés haldokláshoz való jog

A halálos betegeket ellátó osztályokon dolgozó orvosok sokszor kerülnek dilemma elé, hiszen van úgy, hogy a beteg már „menni készül a túlvilágra”, ám a rokonok foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy még itt tartsák őt. Van úgy, hogy a beteg, érezvén végének közeledtét, szinte eltitkolja szerettei előtt a valós helyzetet, nem mutatja, hogy nemsokára meghal.
A nagybeteg embernek a halálhoz vezető göröngyös úton elengedhetetlenül szüksége van a lelki segítségre. Nem jó, ha a beteg mély depresszióba esik, hiszen előfordulhat, hogy testi állapota ugyan jelentősen javul, ám depressziója miatt az öngyilkosságba menekül. Az együttérző pszichológus, pszichiáter, nővér vagy szakorvos egyaránt sokat képes tenni azért, hogy az utolsó hetek, hónapok lelki nyugalomban teljenek a beteg számára.
„Bárcsak Hollandiában lennénk” fakad ki nem egy beteg, aki a palliatív osztályra kerül. Az eutanáziára gondolnak, de a mi orvosaink egyelőre ezt kereken elutasítják. Szerintük épp elég etikai kérdés van az orvoslás területén, s ezek közül a legrázósabb épp az eutanáziáé. Határokat kell felállítani, meddig szabad elmenni egy orvosnak a beteg érdekében. Amit viszont mindig meg kell tenni, az a fájdalom csillapítása. A legtöbb beteg ugyanis éppen emiatt „áhítozik” az eutanázia után, meg akar már végre szabadulni a fájdalomtól. Ha csökken a fájdalmuk, visszatér élni akarásuk is. Sajnos nem mindenfajta fájdalmat sikerül teljesen megszüntetni, de az elviselhetetlent erős fájdalomcsillapítókkal úgy tudják tompítani, hogy a beteg átalussza a fájdalmakat. A beteg a fájdalom megszűnése után felébred, elbeszélget hozzátartozóival, utána ismét elalszik és van úgy, hogy többé már nem ébred fel.
Nálunk a pozsonyi Nemzeti Onkológiai Intézetben működik palliatív osztály, valamint Trsztenán és Homonnán.
„Az volt a legrosszabb, amikor a sebészetről hazaküldtek. Szörnyen felfújódtam, kólikás lettem. Erős fájdalmaimmal otthon nem tudtunk mit kezdeni... Amikor ide kerültem az osztályra, azonnal segítettek: Mostani állapotomat egyáltalán nem lehet összehasonlítani az akkorival. Megjött az étvágyam, tudok mozogni, lement a hasam. Szóval, a mennyországban érzem magam” – meséli egy 50 éves férfi, akinek vastagbélrákját a végső stádiumban vették észre. Bár megoperálták, de mivel olyan gyenge volt, hogy nem bírta volna ki a kemoterápiát, hazaküldték, hogy megerősödjön. De az iszonyú fájdalmak és az áttétek nem tették lehetővé, hogy ez megtörténjen. Itt az osztályon viszont nemcsak a fájdalomtól szabadították meg, hanem úgy felerősítették, hogy kemoterápiás kezelést is kaphatott, amire szervezete jól reagált. Persze tudja, hogy nem fog meggyógyulni, s hogy talán csak néhány hónap az élete, mégis hálás a segítségért. Bár könnyeit takargatva nagyon sajnálja, hogy sohasem láthatja az unokáit...

Hogyan értsük meg a haldoklót?

Mit él át a halálosan beteg ember és a hozzátartozói akkor, amikor megtudják, hogy a betegség gyógyíthatatlan? Az elfogadás, a belenyugvás nem egyik napról a másikra jön, hanem különböző fázisok előzik meg.
Először egyfajta sokk következik be, majd a kétségbevonás – de hisz ez nem lehet igaz!
Ezután jön a düh és a bűnbakkeresés. Fontos, hogy a hozzátartozók és az egészségügyi dolgozók a beteg megjegyzéseit ilyenkor ne vegyék túlságosan zokon, hiszen ez természetes része állapota elfogadásának. Egyszerűen másokon tölti ki a mérgét.
Ezt az egyezkedés fázisa követi, amikor is a beteg vagy a kezelőszemélyzettel vagy egyenesen az Úristennel próbál kiegyezni. Itt már vacillál, hogy elfogadja a helyzetet, de még mindig inkább a nem felé hajlik.
A depressziós állapot fellépése jelzi, hogy a beteg teljesen tudatában van annak, betegsége rossz irányba fejlődik. Különbséget kell azonban tenni a között, hogy a beteg attól depressziós-e, hogy meg kell halnia, vagy ez már a halálra való csendes készülődés.
A legutolsó fázisban a beteg elfogadja a tényt, hogy gyógyíthatatlan és hamarosan meg kell halnia.
Természetesen minden ember sajátos, egyedi lény, s ezért nem mindenkinél megy így végbe az elfogadási folyamat. Vannak, akik egy-egy szakaszban elidőznek, mást meg átugranak. Az orvos és a hozzátartozók feladata ilyenkor nem egyik fázisból a másikba segíteni a beteget, hanem csupán végigkísérni abban, amiben van.

Jobb az őszinteség

A szülő számára nincs nagyobb szívfájdalom, mint amikor megtudja, gyermeke gyógyíthatatlan beteg s már csak hetei, hónapjai vannak hátra. A legrosszabb taktika, amit ilyenkor választhatnak, hogy eltitkolják a gyermek előtt, milyen nagy a baj. Mintha nem tudnák, a gyermeket nehéz becsapni, hamar rájön, hogy valami nincs rendjén. Ha rákérdez, őszintén beszélgetni kell vele a betegségéről és a halálról is, korának, értelmi szintjének megfelelően. Még akkor is, ha közben a szülő szíve szakad meg.
A svédek ezzel kapcsolatban elvégeztek egy közvélemény-kutatást, mely egyértelműen tükrözi, a legtöbb beteg gyermek tudja, ha gyógyíthatatlan. S meg is érzik, hogy közeleg a halál pillanata. A megkérdezett szülők 21 százaléka állítja, gyermeke tudta, hogy egy hónapja van hátra, 32 százaléka szerint a gyermek érezte, hogy még egy hét az élete. Az egyik orvos a következőket írta a felméréssel kapcsolatban:
„Láttam olyan rákos gyermekeket, akik meglepően éretten reagáltak a hírre, hogy meg fognak halni. Egy kilencéves kisfiú még végrendelkezett is, amelyben szétosztotta értékesnek tartott dolgait a barátai között. Még a temetését is megtervezte, eldöntötte, melyik ruhájában temessék.”
A felmérésekből egyértelműen kitűnik, hogy azok a szülők, akik kiérezték, hogy gyermekük érzi halála közeledtét, de nem beszéltek vele róla, kétszer gyakrabban esnek depresszióba, mint azok, akik nyílt kártyákkal játszottak. Úgy érezhetik, hogy nehéz helyzetében magára hagyták gyermeküket, vigasz és támogatás nélkül. Mi ez, ha nem lelkiismeret-furdalás?

Terri „élni” fog

Amerikában hatalmas tömegek tüntettek a 15 éve kómában fekvő 41 éves Terri Schiavo életben tartása mellett, akit a napokban egy floridai kerületi bíró rendelkezése nyomán lekapcsoltak az életfenntartó csövekről, melyek nélkül 7-12 napon belül beáll a halál. A nő férje már hét éve pereskedik felesége szüleivel, akik azt akarják elérni, hogy lányukat ne kapcsolják le a készülékekről, míg a férj szerint a felesége sem akarná, hogy ilyen állapotban mesterségesen életben tartsák. Egyébként az orvosi szakvélemény szerint semmi esély sincs a nő állapotának a javulására.
Az ügy annyira felkavarta az amerikai társadalmat, hogy a képviselőház kénytelen volt gyorsan napirendre tűzni azt a törvényt, mely lehetővé teszi, hogy az agykárosult nő szülei kérhessék lányuk további életbentartását. Emiatt még maga Bush elnök is megszakította texasi kiruccanását, hogy kiálljon az élet mellett. A képviselőház és a szenátus egyaránt megszavazta a jogszabályt. Ennek pedig a szülők legnagyobb örömére az lesz az eredménye, hogy Territ újra visszakapcsolják a mesterséges táplálását biztosító berendezésekre.
A nő szülei és testvérei boldogok, a férj bizonyára dühöng, és mint ahogy az Amerikában igencsak divatos, pereskedni fog. De vajon Terri mit szólna a személye, élete körüli csetepatékhoz? Vajon van értelme, hogy életben tartsák, vagy jobb lenne már neki odaát?

(s. vida)