Nem vagyok színikritikus. Ezért nem arról fogok beszélni, hogy a Beke Sándor
által színpadra állított Dobos László-regény milyen dramaturgiai víziót
érvényesített, még kevésbé arról, hogy milyen volt a színészek teljesítménye és
milyenek voltak a díszletek. Egyébként mind a színészi játék, mind a díszlet
meggyőző volt, legalábbis engem meggyőzött arról, hogy a Thália Színház egész
közössége tudatában volt annak, a színházi évad minden bizonnyal legjelentősebb
produkcióját viszi a közönség elé.
Valóban, a Földönfutók a felvidéki magyar irodalom egyik leginkább jelentékeny
színpadi műve és az idei évad mindenképpen legalább jelentékeny felvidéki magyar
előadása. Egyszerűen történelmi és közösségi, nemzeti és közép-európai
igazságkeresése miatt. Mert hogyan is mondotta Shakespeare (sokat idézett)
drámaíró „ars poeticájában”? „A színjáték – föladata most és eleitől fogva az
volt és marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa... a
század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” Márpedig volt-e általánosabb és
megrendítőbb drámai tapasztalata a felvidéki (szlovákiai) magyarságnak a
mögöttünk lévő huszadik században, mint a második világháború után elszenvedett
megtorlás, a szülőföld elvesztése, a „földönfutás”? Erről a tragikus közösségi
(nemzeti) szenvedéstörténetről adott igen őszinte és alapos képet Dobos László
1967-ben Pozsonyban megjelent regénye: a Földönfutók, és erre tekint most vissza
a Beke Sándor segítségével színpadra állított „történelmi játék”, amely a magam
tapasztalatai szerint (hiszen ott voltam a bemutatón) is igen mélyen érintette
meg a közönséget, felidézve igen sok felvidéki magyar család 1946-os, 1947-es
„szenvedéstörténetét”.
„Az emlékezet szövevénye – így indul Dobos László regénye annak idején – kitaposott ösvényeket őriz... Arcokat hordunk magunkban, arcok mosódnak semmivé, majd tűnnek fel az előzők helyén. Mint a folyamok örök mozgása: elmegy, és újra jön a víz.” Ezeket a valahai emberi arcokat – valójában emberi sorsokat és együttesükben egy nemzeti közösség sorsát – idézi fel, kelti új életre az egykori regény és most a színpadi mű. A felvidéki magyarság ugyanis, számtalan tapasztalat: irodalmi alkotás, társadalomtudományi vizsgálat, személyes vallomás és beszélgetés utal erre, máig nem tudott, nem is tudhatott szabadulni a háború után bekövetkezett jogfosztottság és a kényszerkitelepítés emlékeitől. Az akkor tapasztalt történelmi megpróbáltatások mindig is átszőtték ennek a magyar közösségnek a kollektív emlékezetét. Erről tett nagyhatású (csak igen nagy késéssel a nyilvánosság elé kerülő) vallomást Fábry Zoltán emlékezetes memoranduma (A vádlott megszólal), több szépirodalmi alkotás (elsőként éppen Dobos László regénye), majd Janics Kálmán 1979-ben nyugaton közreadott műve (A hontalanság évei), majd már a demokratikus átalakulás után a történészi-szociológiai szakirodalom (például Vadkerty Katalin munkái).
A Földönfutók természetesen sokrétű epikai mű, nemcsak a felvidéki magyarság kollektív kálváriáját mutatja be, teret ad (különben a magyarság kálváriájának keretében) az ott élő zsidóság „szenvedéstörténetének” is, igen hiteles képekben ábrázolja egy kelet-szlovákiai, határ menti kisváros (Királyhelmec) köznapi életét és emberi alakjait, és színpadra viszi a szlovák katona (a regényben a pilóta) és a magyar lány (Gallai Nelli) romantikusan szárnyaló, majd szomorú módon kifulladó szerelmének történetét is. (Különben ennek a szerelmi történetnek, legalábbis az én megítélésem szerint mintha túlságosan nagy szerepet adna a színdarab dramaturgiai felépítése. A szerelmi történet ugyanakkor igen szemléletesen tanúsítja azt az igazságot, hogy az emberi élet igen lényeges és éppen az „emberi lényeget” kifejező dimenzióban, például egy férfi és egy nő kapcsolatában, igazán nem lehet szerepe az etnikai különbözőségeknek!)
A regénytörténet sokszálú, középpontjában mindazonáltal a felvidéki magyarság jogfosztottságának és elüldözésének drámai történelmi tapasztalata áll. Hadd idézzem ide az egykori regényben olvasott és most a színpadon ismét megszólaló passzusokat: „Tiltott a magyar szó. Hallgass! Némuljatok meg! Bűnösök vagytok. Nincs számotokra hely az országban. Olvasom, betűzöm a falakra ragasztott rendeleteket.” Van egy másik, amely ugyan (emlékezetem szerint) a színpadon most nem kapott szerepet, mégis az egykori regénytörténet egy fájdalmas csalódását szólaltatta meg: „A harmincnyolc után ideszivárgott anyaországiak még negyvennégyben, a front elől menekülve távoztak. Aki vétkesnek érezte magát, nem várta meg a felelősségre vonást. Itt csak azok maradtak, akiknek kenyerük a föld; a földet művelők és a földre éhes nincstelenek. A reménykedők, a jobbat várók. Félévezredes ősökre vezethető vissza a parasztcsaládok múltja, az iparosoké, a zselléreké is.
Ősrégi a nincstelen földéhsége is, tengernyi grófi birtok fekszik a hó alatt. Nem nyúlnak hozzá, nem osztanak földet. A tanyák béresházai fagyott tetvekként tapadnak a földhöz. Lázas szemű szónokok húsz évig szították a reményt: eljön a forradalom, lesz föld, lesz föld... Mi történt? Hiába lett volna háború? Mi lett a forradalommal? Az ígéretekkel? A béres továbbra is béres marad? A születés most nagyobb bűn, mint megszámlálhatatlan ember állatsorsa?”
És végül a kitelepítés valóban drámába illő képei. A regényben olvasom:
„Kitelepítenek, batyut kötnek a hátukra, amibe be kell, hogy férjen az egész
élet szorgalma. Mehetünk, nincs ránk szükség, visznek is erőszakkal. Kitől
kérdeznek itt valamit? Ide csak a rendeletek érnek el, meg a rádió hírei
Párizsból, Londonból, Pestről, ahonnan segítséget remél a megnyomorított
képzelet. A madár visszatérhet, az ember nem láthatja többé otthonát. Az ember
bosszúja kegyetlenebb a természet bosszújánál. (…) Találgatjuk, fontolgatjuk a
rémhírnek beillő nagyhatalmi döntéseket. Elképzelhetetlen, hogy elkövetkeznek a
barbárság napjai. Rákövesedünk a hírekre, mozdulatlanná dermedünk, mint a föld
fagyába gurult búzaszem.” És valóban, a színpadi játék zárójelenetében
megindulnak a bodrogközi magyarok, kezükben és hátukon szomorú batyukkal, hogy
Magyarországon keressenek maguknak új hazát. Ez a végső jelenet a dráma
legerőteljesebb mozzanata, valóban egy tragikusan fájdalmas történelmi
igazságtalanság jelenik meg a maga szomorú és felháborító valóságában a kassai
előadás nézői előtt. Mert lehet-e fájdalmasabb és igazságtalanabb döntés arról,
mint ami egy őshonos emberi közösséget űz el szülőföldjéről és taszít a
nincstelenek közé?
Ez a történelmi igazságtalanság valójában azóta is orvoslásra vár. És minthogy
„status quo ante”-t, vagyis az eredeti és természetes állapotot, közel két
emberöltő után, természetesen már nem lehet helyreállítani, legalább a
történelem (azaz a kisnemzeti bosszúvágy és önzés, meg a nagyhatalmi bosszúvágy
és közöny) ártatlan áldozatai kapjanak némi elégtételt: egy regényben, egy írói
alkotásban, a színpadon.
Az arisztotelészi dramaturgia értelmében minden drámai mű elsődleges stratégiája a katarzis, az erkölcsi megtisztulás előidézésében van.
Ezt a katartikus élményt láttam én a kassai előadás nézőinek szemében, és csak kívánhatom, hogy előbb-utóbb jelenjen meg azoknak a szlovákoknak a szemében is, akikhez remélhetőleg egyszer majd eljut a Vyhnanci.
Pomogáts Béla