Koltay Gábor filmrendező nevéhez többek között olyan alkotások fűződnek, mint a Honfoglalás, az István, a király, az Attila, Isten ostora, a Megfeszített vagy A Költő visszatér. E néhány cím említéséből is sejthető, hogy Koltay Gábor nem csak szórakoztatni akar. A tavaly készített Trianon-filmjét botrányok is kísérték, és nem csak Magyarországon. A film most Szlovákiába is megérkezett, szombaton zsúfolt nézőtér előtt került sor a dunaszerdahelyi vetítésre.
Koltay Gábor, aki maga is megjelent a Trianon dunaszerdahelyi bemutatásán, a vetítést követő előadásában elmondta, filmjében arra kívánt rámutatni, hogy Trianon nem elsősorban egy történelmi cselekmény, hanem egy máig tartó folyamat.
Dunaszerdahelyi felajánlás. Pázmány Péter, Dunaszerdahely polgármestere szerint a vetítésen megjelent nagy számú közönség jelzi, hogy a sokéves politikai agymosások ellenére az embereket élénken foglalkoztatják nemzeti sorskérdéseink. Meglátása szerint a ma szórványsorsban élő nemzettársaink közül a csángómagyarság van a legsanyarúbb sorsban, ezért a városban működő Kondé Miklós Polgári Társulás egy kezdeményezést indított a javukra. Ibolya Olivér, a társulás elnöke lapunknak elmondta, a pénzgyűjtést október 23-ig folytatják, majd az összegyűlt összeget átutalják a Dévai Szent Ferenc Alapítvány számlájára, amely azt a csángó magyar iskola létrejöttébe fekteti bele. Koltay Gábor is hozzájárult az alap kezdőtőkéjéhez.
Kinevetnek, gúnyolnak
Magyarként meghurcolnak
Ezerkilencszázhúsz után
Van, s még sincs hazánk.
(A Velünk élő Trianon dokumentumfilm-sorozat főcímzenéjekor hallható dalszöveg részlete – Tóth Renáta előadásában.)
Koltay Gábor Trianon című mozifilmjét tulajdonképpen a kényszer szülte. A filmrendező tavaly egy tizennégy részből álló dokumentumfilm-sorozatot készített Velünk élő Trianon címmel, amelyet azonban a magyar közszolgálati televízió az előzetes egyeztetések ellenére nem vett fel a műsorába. Koltay ezt követően készítette el a film kétórás moziváltozatát, amelyet Budapesten az Uránia mozi – egyedüliként – vetít. A film erdélyi körútján számos helyen botrányos körülmények között került bemutatásra, a felvidéki premier azonban zavaró körülmények nélkül történt. A filmrendező közvetlenül a dunaszerdahelyi Trianon-bemutató után nyilatkozott lapunknak.
A számos különböző történelmi filmje után miért éppen Trianon következett?
– Minket magyarokat olyan nagy mértékben vágtak el a gyökereinktől, hogy ha nem foltozzuk be a hiányosságainkat, nem lesz történelmi emlékezetünk. Emlékszem, még diákkoromban kívülről kellett fújtuk a népbiztosok neveit, viszont az aradi tizenhárom neveinek felsorolásakor négynél-ötnél elakadtunk. Miért? A nemzetek polgárait erős szálak kapcsolják össze a társadalmi élet különböző szintjén, és gyakran úgy tűnik, a Kárpát-medencében éppen a magyar az, amelyik ennek a híján van. Arra próbálok rájönni, hogy mi ennek az oka? Azt persze tudom, hogy az okok a 20. század történéseiben keresendők, és ezek sokasága Trianonra vezethető vissza. És ha már a történelmünk a 20. században így alakult, akkor nekünk, magyaroknak, a 21. században kell megtalálnunk az együttműködés és egy közösen megrajzolt jövőkép megalkotásának a lehetőségeit.
Ön a filmet még a december ötödikei népszavazás előtt készítette, és az eredetileg tervezett műsorra tűzése is azelőtt lett volna. Nem lehet, hogy azért nem kerülhetett a képernyőre, mivel ez esetleg több igen szavazatot eredményezett volna?
– Lehet, hogy hozott volna szavazatokat, ám úgy gondolom, ha az eredetileg készült sorozatot levetíti a közszolgálati televízió, az sem változtatta volna meg a népszavazás eredményét. Ehhez plusz 600 ezer szavazat kellett volna, ugyanis ennyi hiányzott a népszavazás eredményességéhez. Egy film gyakorlatilag nem tud ekkora változást hozni. Ezzel összefüggésben megjegyzem, ha mi egy összetartó, erős nemzet lennénk, akkor nem 2,1 millió magyar állampolgárnak, hanem mintegy 6 milliónak kellett volna igent mondania.
Manapság sokan december ötödikét egy újabb Trianonként értékelik. Ön egyetért ezzel, illetve, ha csak most készítené a filmet, az más lenne?
– Én nem fogom fel ennyire tragikusan a 2004. december ötödikei történteket, semmiképpen sem úgy, mint egy újabb Trianont, hanem pont mint a trianoni folyamat részét. Ugyanis a népszavazás „eredendő bűne” is maga Trianon. Azért sem tartom tragédiának, mert olyan fokú agymosást és megfélemlítést követően, amelyben 85 éve élünk, kész csoda, hogy másfél millió ember igennel szavazott. Annak ellenére, hogy természetesen nem jó, hogy csak ennyien voltunk! Tudja, mekkora erőt képes képviselni egy ekkor tömeg? Erre lehet építeni!
Miért nem adta le a tévé a filmsorozatot?
– Hivatalos magyarázatot nem kaptam. Úgy gondolom, a tévé vezetői nem akarták, hogy milliós nagyságrendű tömeg ilyen kérdésekkel foglalkozzon. Ugyanis akkor bizonyos fölismerések meggyökeresedhetnek a társadalomban, és ha a politikai élet fél az emberek gondolkodásától, akkor inkább el akarja őket taszítani, holott szerint a politikának a tömegektől nem félnie kellene, hanem azokat kéne magának megnyernie, azaz a maga oldalára állítania. A film mellőztetése tehát politikai kérdés, hiszen egy közszolgálati televízió vezetősége politikai szempontok szerint áll fel. Én is kérdeztem tőlük, hogy miért nem fogalmazzák meg írásban, hogy mi a gond a filmsorozattal? Hajlandó volnék leülni velük, egyeztetni, jobbá tenni – de nem, itt nem a film esetleges hibái játszottak szerepet, hanem az, hogy „un-block” mellőzve legyen még a téma is. A Trianon-film sorsa egy tükörkép a mai magyarországi társadalomról is, azaz, hogy hol tartunk, illetve hol nem tartunk tizenöt évvel a rendszerváltozás után. Kifejezi, hogy milyen fejletlen viszonyok között élünk, tele vagyunk idegességekkel, félelemmel, tabutémák vesznek körül bennünket. És a film erdélyi bemutatása körüli felhajtás tükrözi a romániai helyzetet is.
A Trianonon kívül mi hiányzik még a magyar közszolgálati televízióból?
– Olyan filmekre, tévéjátékokra lenne szükség, amelyek a magyar történelmet ismertetik, illetve az abban megnyilvánult csodálatos emberi teljesítményeket mutatják be. És persze emellett televíziós beszélgetések kellenének a magyar történelemről, nemzeti sorskérdéseinkről. Ennek sajnos a nyomát sem látom. Sajnos, ugyanis egy kis túlzással mondhatom, hogy Magyarországon fogalmuk sincs az embereknek a magyar történelem több fontos mozzanatáról. Miért nem lehet őszintén beszélgetni például Károlyi Mihályról vagy Horthy Miklósról? Homályos elképzelések élnek róluk a köztudatban. Persze, nem csak velük kapcsolatban van ez így. Egyetemisták segítségével készítettem egy reprezentatív statisztikai felmérést, amely megdöbbenő eredménnyel zárult, a megkérdezettek döntő többsége például azt sem tudta, hogy Magyarország 2/3-a odalett Trianon miatt. És nem hallunk-látunk semmit az 1938–40-es határrevíziókról sem. Miért nem vélekedhetünk az akkor visszacsatolt területekkel kapcsolatban? Ezeken elgondolkodva is láthatjuk, hogy a Trianon-filmsorozat miért nem mehetett le a közszolgálati televízióban, hiszen a filmemben például a baloldali politikai beállítottságúnak tekintett Glatz Ferenc történész úgy vélekedik, hogy ezek ez előbb említett határrevíziók a legtisztább és a legbecsületesebb határmódosítások voltak. Etnikai alapon történtek, lényegében a nagy többségben magyarok által lakott területek kerültek csak vissza akkor Magyarországhoz. Az én igyekezetem arra irányul, hogy ne némítsuk el azokat, akinek ezekről vannak gondolatai, és a gondolatok mellé helyezzünk újabb gondolatokat, ne pedig rendőröket, ahogy azt a film marosvásárhelyi bemutatóján tették!
A film üzenete, hogy Trianon egy folyamat, amely még ma is tart. Mik ennek a gondolatnak az ön számára legszembetűnőbb jelei?
– Éppen az, hogy nem hallgatunk a dolgokról. Nem csak a 85 évvel ezelőtt történtekről, hanem arról is, hogy amikor 1990-ben végigsöpört Közép-Európa keleti részén a rendszerváltozási hullám, vajon mit tehettünk volna a múlt terheinek könnyítése érdekében, illetve milyen lehetőségeket szalasztottunk el. És most legfőképp arról hallgatunk, hogy mit lehet tenni az egyesülő Európában? Mit jelent a régiók együttműködése, miben nyilvánulna meg a székelyföldi autonómia? A Trianon-filmben ezek a témák is megjelennek.
Összefügg ez a helyzet azzal, hogy most éppen milyen kormánya van Magyarországnak?
– Legalábbis nem szabadna, hogy összefüggjön. Trianon ugyanis nem bal- vagy jobboldali kérdés. Akkor miért ideges tőle a baloldal?! Gondoljunk vissza ismét december ötödikére, majd arra, hogy mi lett volna, ha tizenöt évvel ezelőtt az NSZK-ban a szociáldemokrata párt és a kereszténydemokrata párt ölre mentek volna egymással, hogy most csatolják-e az országhoz az NDK-t, vagy sem? Megértették mind, hogy ez nemzeti sorskérdés, és ebben nem szabad felsorakoztatni olyan ellenérveket, hogy a csatlakozás anyagilag nagyon súlyos terhet ró az országra. Ha a szociáldemokraták ezzel jöttek volna elő, a népharag minden bizonnyal elsöpöri őket, tudták ezt jól, így hát meg sem merték ezt kockáztatni. Nemzetként viselkedtek, ugyanis ha nem erős bennük a nemzettudat, akkor az is pártpolitikai viaskodássá fajult volna, mint nálunk a december ötödikei népszavazás kérdése.
Filmje ellendrukkerei azzal is érveltek, hogy az határrevíziós szándékokat sugall, ami viszont a mai Európában elfogadhatatlan…
– Aki figyelmesen nézi a filmet, az sem fedez fel benne olyan részeket, melyek erre irányulnának. Azért, mert ilyenek nincsenek is benne. Egy szó sem esik arról, hogy most újból Magyarországhoz kellene csatolni Erdélyt vagy a Felvidéket. Arról viszont van szó, jó félórán keresztül, hogy miként lehetne az egyesült Európa keretei között oldani a Trianon okozta problémát. Hogyan lehetne több jogot biztosítani a határon túlra szakadt magyaroknak? Netán területi autonómiával? Tudom, sok helyütt ilyen messze el sem mehetünk egy-egy beszélgetés folyamán, hiszen oda is eljutnánk, hogy míg egyes országoknak Trianon egy ajándék volt, egy másik országnak viszont – és ezek mi vagyunk – tragédia. Én azzal a szándékkal készítettem el a filmet, hogy talán segít abban, hogy ezekről a ma kényesnek tartott témákról beszéljenek majd egymással az emberek. A magyar a magyarral, majd a magyar a nem magyarral. Csakis így lehet a Trianon okozta traumát feloldani. Eljutni odáig, hogy más nemzet tagjai is megértsék, hogy mi, magyarok sem akarunk többet, mint ők: nem elfogyni, hanem gyarapodni, lelkiekben megerősödni.
Miben látja filmje botrányos romániai fogadtatásának okait?
– A romániai politikai helyzet eredménye, amely számomra azt is mutatja, hogy Románia elsősorban nem azért lesz pár év múlva az Európai Unió tagja, mert már megérett rá, hanem mert ezt diktálják a nagyhatalmak érdekei. Nem voltak mindig gondok a film romániai bemutatásával. Tavaly ősszel is volt egy erdélyi vetítéssorozat, amelynek Nagyváradon volt a bemutatója. Semmi botrány nem volt. Miért? Mert Románia választásokra készült, és kellettek a magyar szavazatok is! Akkor még a Nastasse-kormány volt hatalmon, de nem kockáztattak. Most a választásokat követően, egy liberálisnak tartott kormányzat idején pedig oda jutottunk, hogy értelmetlen botrányt szítottak a film körül. Értelmetlen a részükről is, mert lett volna néhány ezer erdélyi magyar, aki megnézi a filmet, megfogalmazza róla a véleményét és kész. Ehelyett huszonkét millió román előtt puffogtattak vele! 2005 januárjában Marosvásárhelyen 80–100 felfegyverzett rendőr vette körbe azt a templomot, melybe a vetítés lett volna. De kikapcsolták a villanyt, és csak egy kis akkumulátoros lámpa előtt beszélgettünk Raffay Ernő történésszel mintegy 1000 ember előtt. Viszont életem egyik legszebb élményében volt részem, amikor az egyik hallgató feljött a szószékre, és arra kérte a gyülekezetet, hogy az december ötödike után először énekelje el nemzeti himnuszunkat. És miután ez meg is történt, a tömeg szépen, fegyelmezetten hazament.
A válaszaiban ön nagyon súlyos társadalmi problémákat feszeget, amelyeket minden bizonnyal nem éppen a filmszakma a leghivatottabb orvosolni …
– Ez így van, én csak azt tehetem, amit tudok. Megpróbálok filmeket készíteni, amelynek talán van valami gondolatisága, mondanivalója, és ezt bevinni ez által a közszemléletbe. Szerintem a művészetek és a művészek feladata, hogy segítsenek megérteni azt a világot, amiben élünk. Bízom benne, hogy a filmjeim is egy picit segíthetnek abban, hogy jobban megérthessük egymást. De őszinte, nyílt beszélgetésekre van szükség a társadalmi élet megannyi területén, hogy a jelenleginél egy jobb, élhetőbb térséget alakíthassunk ki magunk körül.
Koltay Gábor szerint a film szakmailag nehezen támadható, hiszen benne olyan jeles közéleti személyek mondják el a véleményüket, akik életükből hosszú éveket szenteltek Trianon és következményeinek tanulmányozására. A mozifilmben többek között megszólalnak Glatz Ferenc, Fejtő Ferenc, Nemeskürty István és Raffay Ernő történészek, Csurka István író, Duray Miklós író, Pozsgay Ferenc egyetemi tanár, Szervátiusz Tibor szobrászművész és Tőkés László református püspök is. A filmsorozatban Szlovákiából Popély Gyula történész is véleményt mond.
Oriskó Norbert
A ránk zúduló csapások sorát az 1920-as versailles-i-trinanoni békeszerződéstől szoktuk számítani. Évtizedekig említeni sem volt szabad. Hogyan viszonyult legnagyobb nemzeti tragédiánkhoz a mindenkori magyar társadalom? Milyen kibontakozási lehetőségeink vannak az egységesülő európai tendenciák közepette? Koltay Gábor dokumentumfilmje megrázó erővel és szokatlan őszinteséggel teszi fel a kérdéseket és szenvedélyesen hangsúlyozza, hogy a ma is tartó trianoni folyamatról minden körülmények között beszélni kell. Emlékezni és emlékeztetni kell, hogy ne lehessen ismét szőnyeg alá söpörni a kérdést. Koltay Gábor alkotása az 1945 utáni korszak első Trianoni filmje. (A filmet vetítő budapesti Uránia mozi rövid ismertetője a Trianon-filmről.)
Azért is időszerű az önfeltárás, mert hazánk éppen a XX. századot lezáró évtizedben süllyedt ijesztően mélyre. Amikor pedig szabaddá váltunk. Mit tehetnénk? Nemeskürty István