Az 1989-ben történt váltás után föléledt a regionális történelem iránti érdeklődés. Ez fölöttébb fontos és dicséretes jelenség, hiszen a jó polgári közérzet nem a némileg irracionális, absztrakt hazaszeretetből származik, hanem abból táplálkozik, amit ismerünk, hétköznapjainkban megélünk, szűkebb pátriánkból, ahol születtünk, s ahol őseink sírjai vannak.
Egy ilyen kezdeményezés – családi hagyományokat követve – Steiner Selma
antikvárius jóvoltából indult el, s valósult meg a kezdeményezéshez nem méltó
módon a PT kiadóban. Míg egyrészt csak dicsérni lehet magát a tényt, másrészt
sajnálkozva kell megállapítani, hogy rengeteg fogyatékossággal küszködő
sorozatról van szó, amely a kiadó műkedvelő felületességéről, hozzá nem
értéséről tanúskodik. Elég talán megjegyezni, hogy e sorozatban Karl Benyovszky
Spaziergang durch Alt-Pressburg című könyvét egy az egyben adták ki, ami szép és
jó ugyan, de annyi év után egy elő- vagy utószót azért megérdemelt volna, mi
több, szükség lett volna rá. Az azóta eltelt idő ugyanis rengeteg változást
hozott, a lakosság szinte teljesen kicserélődött, az ilyesmire tekintettel illik
lenni, a tájékozatlan olvasót egyszerűen útbaigazítani, a helyzetbe bevezetni
kell. A látványos hiányosságok oka a sorozat más kiadványaiból is kiderül: a
kiadó szerkesztő nélkül dolgozik. Hogyan lehet mégis így könyvet kiadni, annak a
PT kiadó a megmondhatója. Ez a Mikuláš Gažo, Štefan Holčík, Otto Zinser:
Bratislava pred sto rokmi a dnes (Pozsony száz évvel ezelőtt és ma) című
kiadványában szembetűnő. A könyv lényegében három részből áll: a fényképekből, a
kísérőszövegből (képaláírásokból), s a korabeli sajtóból vett idézetekből. Amint
a cím is jelzi, a hangsúly a fényképeken volna: jobbra a régi, 1900 körüli képek
(képeslapok), balra nagyjából ugyanabból a szögből a mai állapotot mutató képek
(bár a mai technikai lehetőségekkel ezt pontosabban is meg lehetett volna
oldani). Ez a kiváló ötlet a könyv lényege, és legfőbb hozadéka, kár, hogy a
továbbiakban teljes koncepciótlanság rontja a benyomást. A képek bizonyos
földrajzi szempontokat igyekeznek követni, bár nem következetesen. Ám ez lenne a
kisebb hiba. A régi képek alatti kísérő-magyarázó szöveg nagyon érdekes, de
eltekintve attól, hogy a kiadó nem tartotta szükségesnek ismertetni ennek
szerzőjét, mindegyik képaláírás tulajdonképpen autonóm egység, nincs tekintettel
más hasonló szövegre. Ennek következtében sok adat, teljesen fölöslegesen,
ismételten fordul elő, s nem bontakozhat ki a XIX-XX. század fordulóján létező
Pozsony képe sem: a könyv képeslapok, s a hozzájuk tartozó igen rövid, többször
visszatérő információk halmazává degradálódik. Egy valamirevaló szerkesztő ennek
elejét tudta volna venni. Érdekes ötlet a korabeli sajtóból vett idézetek
közlése. Itt találkozunk a kiadvány talán egyetlen – bár megkérdőjelezhető –
következetességével: az összes idézet ugyanis a Pressburber Zeitungból
származik. A hírek kiválasztása viszont már esetleges. Igaz ugyan, hogy bizonyos
betekintést enged Pozsony akkori életébe, mentalitásába, gondjaiba, ám az
esetlegesség káosza, amely még véletlenül sem függ össze a közölt képekkel,
eleve tönkreteszi az eredendően remek ötlet hitelét. Mert akkoriban nem csupán a
Pressburger Zeitung jelent meg Pozsonyban, s nyilván más lapokban is akadt volna
érdekes, mi több: a képekkel összefüggésbe hozható szöveg.
Maga a fordítás is ellentmondásos. A sajtóhibáktól eltekintve eléggé furcsán hat
a nevek írásmódja. A szlovák helyesírás szabályai eléggé problematikus módon
írják elő a magyar történelmi nevek átírását. Előfordul a könyvben például „gróf
Štefan Csáky” vagy „Mikuláš Pálffy”. A szabályt következetesen betartva ez
Štefan Čáki, Mikuláš Pálfi volna „helyesen”. Persze Csáky gróf sosem volt
Štefan, Pálffy sem Mikuláš, Čáki és Pálfi még kevésbé, csakúgy, mint Taller Pál
polgármester sem volt soha életében Pavol stb., az egyetlen kivétel Franz
Schmidt pozsonyi születésű zeneszerző, akit nem kereszteltek át Františekra.
Különösen, ha történelmet idézünk, helyén volna nem meghamisítani a neveket,
ilyen keverék „helyesírást” alkalmazni – amely se magyarul, se szlovákul nem jó
–, még kevésbé.
A kiadvány ugyan – s ez elsősorban a magyarázó képaláírások anonim szerzőjének
az érdeme – igyekszik elkerülni bármiféle nemzetiségi konfliktust idéző vagy
arra emlékeztető utalást, a város akkori német-magyar jellege azonban kizárólag
a furcsa módon el nem ferdített vezetéknevekből, s a korabeli képeslapok ki nem
retusált német és magyar fölirataiból derül ki. Ennek a botnak is két vége van:
bizonyos értelemben úttörő lépés ez az ősi szláv Bratislaváról gyártott legenda
megdöntése felé. Az elsősorban német ajkú városban a magyarok 1918-ig kevesebben
voltak, mint a németajkúak, s a szlovákok egyértelmű kisebbségben (ahogy ezt a
népszámlálási adatok mutatják), de persze voltak itt nem elhanyagolható
mértékben zsidók, meg egyéb nemzetiségűek is, ám ez a könyvből sehogy sem derül
ki.
Ha tehát lett volna az egyébként szép kiállítású könyvnek szerkesztője, talán
eszébe jutott volna, hogy – több munkával ugyan – más lapokból is válogasson
megfelelő idézeteket, összhangba hozva ezzel a szöveget a képekkel, s ezáltal
átfogóbb képet nyújtson az 1900 körüli (elsősorban németajkú, de magyar
történelmi hagyományokkal rendelkező) Pozsonyról. A keltezési sorrendben közölt
újságidézetek ugyanis azt a benyomást keltik, hogy ez volna a cél, holott a
képek dominálnak. Ez az egymást kizáró fölfogást sugalló megjelenítés azonban az
előbb idézett koncepciótlansággal s tömény dilettantizmussal karöltve egy jó,
valóban érdekes ötletet semmisít meg.
Aich Péter