Göncz Árpád író, volt köztársasági elnök, a Magyarország Európában Alapítvány elnöke nyújtotta át a közelmúltban Tolnai Ottónak, a vajdasági születésű költőnek, írónak, műfordítónak Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia épületében tartott ünnepségen a Költő disznózsírból című könyvéért a tavalyi év legjobb szépirodalmi alkotásának járó Magyar Irodalmi Díjat, amelyet korábban Esterházy Péter, Bodor Ádám, Balla Zsófia, Rakovszky Zsuzsa vehetett át. A Költő disznózsírból c. könyv, amely a pozsonyi Kalligramnál jelent meg a költő egész munkásságát felölelő életút-interjút tartalmazza, hiszen Tolnai Ottót Parti Nagy Lajos költő, író faggatja, akivel a közelmúltban Pozsonyban, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében találkozhattak az irodalomkedvelők és az írótársak. A rendezvényen beszélgettünk vele.
Az irodalmi esten sem vált egyértelművé, pedig érdekelne, hogy mi is az igazi műfaja Parti Nagy Lajosnak? Mit szeret a leginkább, mi áll a szívéhez legközelebb, a vers, vagy egyéb műfajok? Kérdezem ezt azért is, mert nemrégen jelent meg beszélgető könyve. Kérdésemre bizonytalanul bár, de talán magam is válaszolhatnék, mert én inkább költőnek mondanám, hiszen volt az életének egy olyan szakasza, amikor inkább verseket írt, de volt lapszerkesztő is egy olyan időszakban, amikor a Jelenkor c. irodalmi művészeti folyóirat a csúcson volt. Pedig akkor, a hetvenes, nyolcvanas évek idején nem is volt olyan egyszerű irodalmi lapot szerkeszteni. Az utóbbi időben inkább prózát ír, itt, tájainkon, a Jókai Színház révén drámaszerzőként is megismerhették. Tehát mi is az igazi műfaja?
– Ha megkérdezi a postás, az autószerelő vagy a rendőr, hogy mi a foglalkozásom, akkor az egyszerűség kedvéért azt mondom, hogy író vagyok, és nem kezdem el magyarázni, amit most megteszek, hogy ugyanakkor leginkább költőnek gondolom magam. Ez nem jelent semmi egyebet, mint azt, hogy alapjában véve azok a kondíciók, képességek, amelyek bennem leginkább megtalálhatóak, a költő jellemző vonásaihoz állnak közel. Bár én az utóbbi időben nem írok annyi verset, mint régebben, de a legutóbbi kötetem egy verseskötet, amely az elmúlt tíz évnek az anyagából állt össze. Szerintem az egyes műfajok nem állnak olyan távol egymástól, mint gondolnánk, és a színház végképp nem áll távol egyiktől sem. Ám nyilván soha nem leszek drámaíró a szó eredeti értelmében, holott azt nem mondhatom, hogy nem fogok soha többet saját drámát írni. Ki tudja?
A hetvenes években a Jelenkor szerkesztőjeként lépett be úgy igazán az irodalomba, de közben természetesen nemcsak a szerkesztői feladatokat látta el, hanem verseket is írt és kritikákat. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Az én életemben alighanem az volt a legnagyobb szerencse, hogy a Jelenkor című laphoz kerültem, s így egyrészt úgymond a kenyérkereső foglalkozásom is ilyen értelemben az irodalom, vagy az irodalom körüli létezés lett, másrészt pedig olyan emberek közé kerültem, Csorba Győzőtől Mészöly Miklósig vagy Csordás Gábortól Esterházy Péterig, akik meghatározóak lettek az életemben. A lapnál töltött hat-hét év alatt lettem felnőtt ember és író.
Az irodalmi esten természetesen szóba került az az interjúkötet, vagy nem is tudom, minek nevezzem, amely a Kalligramnál jelent meg.
A könyvben ketten beszélgetnek, Tolnai Ottó és ön. Pontosabban ön volt az, aki ezt a szöveget kikényszerítette az íróból. Milyen volt ennek a könyvnek a genezise?
– 1998 tavaszán a rádió felkérésére készítettem egy hosszú életút-interjút Tolnai Ottóval. Azért vállaltam el, mert reméltem, hogy így talán kiédesgethetek belőle egy csomó anyagot, amely aztán legépelve, számítógépbe írva visszakerül hozzá és talán ebből az anyagból megírja majd azt a fajta nagy interjút, önéletírást vagy regényt, nevezzük bárminek, amire én magam is nagyon kíváncsi voltam. Tulajdonképpen ez meg is történt, bár egy kicsit tovább tartott, mint hittem volna, hiszen hat év telt el, mire végül megjelent a könyv. Sokkal több ez, mint az a hajdani interjú, hiszen Tolnai Ottó átírta és többszörösére bővítette a szöveget, tehát az én kérdéseim csak olyanok benne, mint kicsike jelzőbójái vagy morzsái egy hajdani beszélgetésnek, és ez jól is van így. Én valóban azt akartam, hogy az általam nagyon nagyra tartott Tolnai Ottó költőből és nagyon jó barátomból egy ilyen könyvet kiédesgessek. Nagyon örülök, hogy sikerült, s hogy Tolnai Ottó megkapta érte a legrangosabb magyar irodalmi díjat.
Ön más írókkal is termékeny kapcsolatban volt és van is, s ez számomra, legalábbis a mai világban, szokatlan dolog. Ugye tudunk különböző írói barátságokról, híres írók álltak egymással meghitt kapcsolatban, de olyan kapcsolatról ritkán hallani, amikor ez a baráti viszony egy komoly közös mű megszületéséhez járul hozzá. Szó volt az irodalmi esten például Závada Pál nagysikerű regényéről, a Jadviga párnájáról is, amelynek a megszületésében önnek is volt valamiféle szerepe. A dolgok spontán módon alakulnak így, vagy van ebben valamilyen, az ön lelkéből fakadó késztetés is?
– Nézze, ez spontán módon alakul ki, egyszerűen így adódik. Nagyon régóta azt gondolom, hogy Tolnai Ottó az egyik legfontosabb írónk, akit magyar nyelvterületen méltatlanul kevesen ismernek, és ha én valamit tudok ezen változtatni és segíteni, akkor örömmel teszem. Azért készítettem el ezt a rádióinterjút, mert nagyon jó barátok voltunk már akkor. Azt gondolom, hogy ez egy teljesen természetes baráti vagy kollegiális gesztus… Talán több is ennél, inkább olyan aktus, amellyel az ember az irodalomról, mindannyiunk közös kortárs irodalmáról valamit elmond. Ha mások is jók a kortárs irodalomban, akkor nagy tévedés, hogy az ember ennél fogva kevesebb lesz. Épp az ellenkezője az igaz, nevezetesen az, hogy az ember ettől csak több lesz, és egy olyan fajta irodalomban, ahol ez radikálisan máshogy van, én egyáltalán nem óhajtok részt venni. Persze ez a mai irodalom nem ilyen, tehát nem kell olyan nagyon félni attól, ha mások felé erős gesztusokat teszünk. Sajnos sokkal kevesebbet vagyok képes én is tenni, mint amennyit kellene. Korábban Réz Pállal is készítettem egy ilyen hosszú interjút, hasonló meggondolásból. Mindezekkel egyébként talán be is fejezem ezt a fajta munkámat, én már többet interjút nem készítek. Ennyi elég volt, csinálják a fiatalok. Ami pedig Závada könyvének a szerkesztését illeti… Olykor az ember beleszalad helyzetekbe. A legjobb barátom, így megmutatja a megelőző szövegváltozatokat. Teljesen természetes tehát, hogy mondjuk én legyek a könyvének a szerkesztője, még akkor is, ha ez bizonyos félreértéseket szülhet. Lehet, hogy ezekhez a dolgokhoz egyfajta alkat szükségeltetik, ám én ezt teljesen természetes dolognak gondolom, és azt hiszem, hogy az embernek az idejéből – amit nagyon fukarul kell őriznie saját munkájára – kevesebb jut ilyesmire, mint amennyit talán szíve szerint rászánna.
Az irónia számos kortárs szerző művében foglal el fontos helyet. Mit jelent az ön életében, írói létében?
– Nagyon fontos dolog, s nagyon sok mindent jelent. Ugye csontig lefaragva a fogalmat az irónia az állítva tagadást jelenti, vagyis azt, hogy valamit nagyon vehemensen helyeslek addig, amíg az „állító” el nem szégyelli magát, s azt kezdi gondolni, hogy én most hülyéskedem vele, és biztos valami hatalmas marhaságot mondott. Heinétől olvastam egy helyütt, hogy az irónia a tehetetlenség fegyvere. Mint eszközt, mint szemléletmódot a hetvenes évektől nagyon szívesen használom szövegeimben, és utóbb jöttem rá én is, hogy sokáig ez nem volt más, mint a védekezésnek egy formája. Nem a társadalom, a politika vagy más dolog ellen (bár bizonyos fokig így is igaz), hanem amíg az ember nem érzett egyfajta önbizalmat vagy biztonságot belül, addig ezzel az ironikus páncéllal védte s próbálta felkészíteni magát arra, hogy lélekben képes legyen bizonyos fokig szilárddá lenni. Kissé erősen fogalmazva a hetvenes, nyolcvanas évek iróniája „kulcskategória”, hisz csak így lehetett kibírni, bár lehet, hogy ez talán így túlzás, de valóban nem nagyon volt más lehetősége, s válasza az irodalomnak a mérhetetlen kicsinyességre és ostobaságra, mint az iróniának a folytonos működtetése. Bizonyos fokig akkor szerettem ki az iróniából, amikor rádöbbentem arra, hogy az irónia olykor önirónia nélkül is létezik az irodalomban, és ez borzalmas. Számomra az irónia és az önirónia szervesen összetartoznak, mert hát ki vagyok én, hogy másokon ironizáljak akkor, ha magamon nem tudok, és nem vagyok képes. Most már a csapból is ez folyik, és én azt gondolom, hogy bejárta a maga útját, s ezt az eltelt kétszáz évre is értem. Kicsit már rutin lett működtetni az iróniát, amely csúszik ki az irodalomból, csúszik le a kabaré, a viccelődés szintjére, hogy úgy mondjam, köznyelvvé vált. De ez is rendben van.
Lacza Tihamér