Érsekújvár főterén gyülekeznek az Iris-klub tagjai, hogy együtt tekintsék meg az európai művészet állandó kiállítását a galériában. Örülnek egymásnak és rögtön élénk beszélgetésbe kezdenek, hiszen a tagok épp egy hónapja találkoztak utoljára.
Az emlőműtéten átesett nők önsegélyező csoportját,
az Iris-klubot Istenes Mária doktornő, az érsekújvári kórház patológusa
alapította 1998 áprilisában. A klub tagjai teljesen megbíznak benne. – A
doktornő felkészült szakember, kiváló emberismerő, már a hangjától is
megnyugszik a zaklatott páciens – mondta a tótmegyeri Eva asszony. Megértő,
beleérző, aki hivatása magaslatán áll. Élvezi mindannyiunk bizalmát.
Úgy tudom, környékünkön úttörőként szervezett önsegélyező csoportot – fordulok a doktornőhöz.
– Igen, a pozsonyi Venuša-klub szolgált mintául, s úgy találtam, lehetőséget kell adni az asszonyoknak, hogy beszéljenek egymás közt saját problémájukról. Sokan bezárkóznak keserűségükbe, betegségükről csak alig vagy nem beszélnek. Pedig a gyógyulás szempontjából szinte elsődleges a lelkiállapot – aki depresszióba esik betegsége következtében, annál nagyon rosszak a kilátások. A csoport tagjai vigasztalják, erősítik egymást – nem engednek senkit a „nekem mindegy” állapotba merülni. Épp ezért látogattunk el a képtárba is, hogy ne csak a betegségről szóljon az élet, de aktívak és érdeklődőek maradjanak.
Milyen gyakorisággal fordul elő környékünkön az emlőrák?
– Nagyon sok a beteg. Sajnos a legelőkelőbb helyen van Dél-Szlovákia. Nem tudom miért, de Magyarország világelső a daganatos megbetegedések terén. Talán sokat eszünk, ideges nép vagyunk. A mellrák kimondottan a jobb szociális rétegek betegsége. Nem ismerjük a kiváltó okait, így hát nem tudjuk megelőzni sem. A rizikófaktorokat – a dohányzást, a stresszt, az egészségtelen táplálkozást és mozgásszegény életmódot azonban kötelességünk kiküszöbölni.
Nem győzöm eléggé hangsúlyozni az önvizsgálat fontosságát. Minden nő rendszeresen vizsgálja meg a mellét menstruációkor úgy, hogy a kezét tegye a feje fölé. Ez mindössze három percet vesz igénybe, de évtizedeket kaphatunk cserébe. Fontos az időpont betartása, mert a ciklus folyamán a mell is változik – a vérzés alatt a leginkább egyforma az állaga.
35 éves kortól kezd emelkedni a betegség előfordulási aránya, 45 év körül van egy nagy emelkedés és 50-60 év között a leggyakoribb. Ha rendellenességet tapasztalunk, haladéktalanul forduljunk orvoshoz. A korai diagnosztizálás nagyban növeli a túlélés esélyeit és az új gyógyszerek is hatékonyan segítik a gyógyulást. A rák mammográfiai vizsgálattal állapítható meg legbiztonságosabban.
Rendszeresen járnak a tagok az összejövetelre?
– A részvétel változó, de most már elmondhatom, hogy úgy negyven hölgy rendszeres résztvevője összejöveteleinknek. Havonta egyszer – minden hónap harmadik keddjén 14 órakor találkozunk, általában a Regionális Kulturális Központban. Igyekszünk rendszeressé tenni a klubéletet, hogy aki be akar kapcsolódni, megtalálhasson minket. A csoporton belül legtöbbet a magyar nyelvet használjuk, hiszen a tagok nagy része magyar nemzetiségű.
Terveik?
– Egymás segítése a legfontosabb, de emellett természetesen előadásokat
hallgatunk az egészséges életmódról, a kemoterápia mellékhatásairól, de akár
jogi tanácsokat is kaphatnak az asszonyok az egészségügyi biztosítókról,
szociális támogatásokról. Egy időben járt közénk pszichológus is, de a tagok
olyan sikeresen támogatják egymást, hogy rá már nincs olyan gyakran szükség.
A Rákellenes Liga szervezésében önkénteseket szeretnénk képezni pszichoszociális
támogatás nyújtására. Asszonyaink a kórházban látogatnák meg a kezelés előtt és
után lévő mellrákos betegeket lelki támaszt nyújtva nekik, hiszen a betegágyon
fekve a legérzékenyebbek, ekkor van leginkább szükségük a segítő vigaszra.
Még az ultrahang sem mutatta ki
A kiállítás megtekintése után egy hangulatos presszóban kávé és tea mellett beszélgettem a klubtagokkal.
Mária, a szimpatikus udvardi nyugdíjas pedagógus az elsők között jelentkezett a klubba.
– Mondhatom, ki se tudtam volna lábalni zárkózottságomból e klub nélkül. Első összejöveteleink jajkiáltások voltak, ahol felszínre tört a keserűség, a fájdalom. Őszintén feltártuk sorstársaink előtt tépelődéseinket, mert szerintem a nyitottság adja meg a békét. Leginkább közös kirándulásaink alatt nyílunk meg egymás előtt, mint például a Tátrában a közös esti séták alkalmával. Főleg a fiatalabbak esnek kétségbe és zárkóznak el minden segítségnyújtás elől, de visszaemlékezve bizony én is így voltam ezzel. Talán pontosan ezért nem sikerült még teljes mértékben megvalósítani klubunk céljait.
A 37 éves Monikától csak pár fiatalabb van a csoportban. A kedves, mosolygós fiatalasszony 21 éves korában fedezett fel tumort a mellében, amikor kisfia alig másfél éves volt.
– Megijedtem, de a doktornő megnyugtatott, nem néz ki problémásnak, ennek ellenére az eltávolítását javasolta. Jóindulatú volt. Úgy öt év után újabb csomót észleltem – ekkor már nem javasolták az eltávolítását, mivel úgy látszott, úgyis kiújul. Rendszeresen jártam ellenőrzésre. 33 éves koromban azonban a másik mellemben is rendellenességet észleltem. Rögtön éreztem, ez már más mint az eddigiek, de Komáromban megnyugtattak, hogy az is csak az előzőekhez hasonló ciszta. Éreztem, hogy nő, de érdekes módon az ultrahang semmit nem mutatott ki. Egyik barátnőm ajánlására Pozsonyba mentem, ahol mintát vettek a szövetből. Egy hét után közölték a pozitív eredményt – csak álltam a telefonnal a kezemben, mint akit leforráztak, bár valahol sejtettem az igazságot. Ez öt éve történt. A diagnózis felállításától számított két héten belül megműtöttek – félni nem volt időm. Otthon az ember hajlamos az elkeseredésre, hogy miért pont ő az a szerencsétlen, akivel ilyesmi történik, de a kórházban már olyan érzésem volt, hogy én még a szerencsésebbek közé tartozom. Időben észrevették, nem alakultak ki áttétek. Kemoterápiát nem kaptam, de öt évig szedtem gyógyszert, amit épp a napokban hagytam abba. Még ennyi idő elteltével is összeszorult gyomorral várom az ellenőrzések eredményét. A műtétem előtt naponta egy csomag cigit is elszívtam, de abbahagytam. Remélem, még időben.
– Próbálok egészségesen élni, nem eszem húst, sokat sétálok – mondja az érsekújvári Katalin, aki szintén pedagógus. – Szerencsére optimista férjem van, aki nem dramatizálja a dolgot. Járni kell a terápiákra, de nem kell a betegséggel túl sokat foglalkozni, szokta volt mondani. 2000 novemberében vettem észre a daganatot és decemberben már műtöttek. Mindenütt azzal biztattak, hogy jóindulatúnak néz ki. Sajnos nem így volt és újra műtöttek. Kezdeti stádiumban volt a betegség, ezért a mellemet nem kellett eltávolítani. Kaptam sugárkezelést, gyengébb fajta kemoterápiát, még a hajam se hullott ki. Azóta tünetmentesen élek, de azért a félsz bennem van. Ha az ujjam fáj, már akkor is motoszkál bennem a kisördög, hiszen nemcsak a mellben, de bárhol kiújulhat a betegség. Most, 54 évesen már ezzel kell élni, de még tele vagyok tervekkel. Marikával, akivel a klubon kívül is tartom a kapcsolatot, elvégezzük az Istenes doktornő által említett önkéntes képzést, hogy ezzel is segíthessünk sorstársainknak.
Bokor Klára