Ha minden igaz, már csak két hét választ el bennünket attól, hogy teljes egészében nyilvánosságra kerüljön ez egykori államrendőrség ügynökeinek listája. A kelet-, illetve a közép-szlovákiai jegyzék megjelentetése is meghozta a maga botrányait, az igazi „robbanás” azonban a nyugati listától várható. Mindezek ellenére félő, hogy így is egyesek kimaradnak a nyilvánosságra hozatalból. Azt pedig, hogy más titkosszolgálatoknak (például az egykori szovjet KGB-nek) dolgozók nevei is ismertté váljanak, talán még remélni is hiába való.
Sokakban felvetődik a kérdés, van-e értelme a régi szennyes kiteregetésének, illetve azok, akikről most lehull a lepel, valóban olyannyira bűnösek-e, hogy a „fejüket” kelljen követelni? Joggal, hiszen maga az a tény, ha valakiről bebizonyosodik, hogy ügynök volt, még semmit sem mond ennek a körülményeiről. Közismert, voltak akik önkéntes alapon, és voltak akik kényszer alatt jelentgettek, ami már önmagában jelentős különbség. Voltak, akiknek elég volt a kommunista meggyőződés, voltak, akik számára karrierjük egyenesbe futása volt a cél, ám akadtak olyanok is, akiknek a börtön és az ügynökösködés között kellett választaniuk. Az elbírálás további, nem elhanyagolható szempontja lehet, hogy az ügynökök milyen jelentéseket adtak. Mert előfordulhatott az is, hogy valaki engedett a kényszernek, aláírta az együttműködési okmányt, de tudatosan félrevezető, másokat mentesítő tájékoztatásokat küldött. Mindezt figyelembe véve, egyes esetekben akár még áldozatokról is beszélhetnénk.
Mégis, – e menetesítőnek tűnő körülmények ellenére – joggal tarthatnak az érintettek nevük nyilvánosságra hozatalától. Tudhatják, nem Mata Hari népszerűsége vár rájuk. Az egykori ügynökök aláírásukat adták az államrendőrséggel való együttműködéshez, tehát tudtak (és tudnak) róla, hogy „vaj van a fejükön”. A rendszerváltás nem két nappal ezelőtt zajlott le, ezért ha áldozatoknak érzik magukat, az elmúlt tizenöt esztendőben számtalan alkalmuk lehetett volna arra, hogy megpróbálkozzanak nevük tisztára mosásával. Ha ezt nem tették meg, minden bizonnyal pont azért nem, mert továbbra is a politikai és társadalmi életben betöltött pályafutásuk, személyes karrierjük kedvező alakulása volt számukra a mérvadó. Most, már „kissé” késeinek tűnhet minden magyarázat, ezért a lebuktatott ügynököknek – bármilyen körülmények között is voltak beszervezve – nem szabad helyet kapniuk a politikai közéletben. Ennek folyományaként egy magára adó politikai párt csak úgy járhat el tisztességesen, ha a most leleplezett egykori ügynököket (ha azok önként nem távoznak) megfosztja valamennyi olyan tisztségtől, amelyekbe azokat a párt juttatta.
Oriskó Norbert