Mielőtt arról beszélnénk, milyen évet zárt a Kalligram, milyen könyveket jelentetett meg 2004-ben, néhány szóval megemlíthetnénk azt is, hogy december végén két nagyobb szabású könyvbemutatót is tartott. Az egyiket a pozsonyi Stoka színházban, a másikat a Szlovák Köztársaság Kulturális Intézetében, Budapesten.
– A két könyvbemutatón az évi termésből tizennégy könyvet és a szlovák nyelvű Anthropos c. filozófiai folyóiratunkat mutattuk be. A budapesti nyolc kötet közül hadd említsek legalább hármat. Beke Zsolt Dunaszerdahelyen élő irodalomkritikus értekezését a vizuális költészet írásmódjáról, amely „Jel”-en lét címmel, és az Ipolybalogon élő Németh Zoltán irodalomtudós tanulmánygyűjteményét, amely A széttartás alakzatai címmel látott napvilágot, s nem kevesebbre vállalkozik, minthogy bevezeti olvasóját a „fiatal irodalom“ olvasásába. A szerző természetesen nem préseli az irodalmat a „fiatal“, illetve az „öreg“ kategóriák Prokrusztész-ágyába, de nemegyszer leleplező tükröt állít a pályakezdőknek minősíthető írók nyelv-, stílus- és identitáskereső, illetve kanonizáló törekvéseinek. Harmadikként a Vajdaságban élő Tolnai Ottó Költő disznózsírból című interjúregényét kell megemlítenem, s nemcsak azért, mert az előző kettőhöz hasonlóan ő is kisebbségi szerző – de ki nem az? –, hanem mindenekfölött amiatt, mert a Parti Nagy Lajossal készült beszélgetőkönyve elnyerte az év legjobb művének kijáró Magyar Irodalmi Díjat, azt is mondhatnám, a magyar Goncourt-t. Ez a könyv valójában életmű-beszélgetésben megtett önvallomás, amelyet a szlovákiai magyaroknak is hasznos lenne elolvasniuk, hiszen nemcsak irodalmi-szakmai kérdéseket taglal benne, hanem a kiszolgáltatottság legfurcsább, legváltozatosabb és olykor bizony rendkívül tragikus aspektusait is ábrázolja. A díjat a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében február 17-én Göncz Árpád adta át. Örömömre szolgál, hogy a tavaly nálunk megjelent ötvenhét magyar mű szerzői közül már eddig is többen jelentős díjat – köztük a Márai Sándor-, a Füst Milán-, a Palládium- és a Szépírók díját – kaptak. Persze, szlovák szerzőink és fordítóink is szép számban kaptak különféle rangú és rendű díjakat. Ezek elsőrendű hitelesítői annak, hogy kiadónk rendkívüli súlyt fektet a kéziratok megszűrésére, a fordítások szakmai elbírálására. Nálunk igényes, komoly szakmai munka folyik, amit ezúton is köszönök minden belső és külső munkatársunknak.
A szlovák nyelven bemutatott könyveitek közül melyeket említenéd a legszívesebben?
– A pozsonyi bemutatónkon arra voltam a legbüszkébb, hogy Júlia Szolnokiová fordításában megjelent Nádas Péter főműve, az Emlékiratok könyve, amelyet a Stokában a nádasi írás- és gondolkodásművészet nagy tisztelője, jelenkorunk nemzetközileg legelismertebb szlovák írója, Pavol Vilikovský mutatott be. Ez a mintegy nyolcszáz oldalas remekmű már szerte Európában megjelent, s lényegében ennek a regénynek köszönhető, hogy Nádas, akinek ez már a negyedik szlovák nyelvű könyve a Kalligramnál, Kertész Imre Nobel-díja ellenére továbbra is e díj egyik várományosa maradt. Remélem, hogy a negyvenhét szlovák nyelven megjelent könyvünk között az Emlékiratok... is megfelelő szlovák visszhangot kap, annak ellenére, hogy a magát egyik legrangosabb könyvesboltnak tartó pozsonyi Kecskekapu utcai Artfórum a karácsonyi vásárlási hullám után mind egy szálig visszaküldte a regény el nem adott példányait. Ez a könyvkereskedői magatartás botrányos, de tény. Miként kiadói kiszolgáltatottságunk is az. Remélem, mihamarabb önkorrekciót hajtanak végre, mert ha nem, dacoskodni fogunk, egyszerűen nem adunk nekik a közeljövőben Renáta Deáková fordításában megjelenő Esterházy Péter Harmonia caelestis c. regényéből. Persze, a tényhez az is hozzátartozik, hogy az Artfórumban nagyon sok könyvünket árusítják, de hogy Nádas világhírű regényével miért viselkednek így, számomra rejtély.
Hadd emlékeztesselek: mintegy esztendeje annak, hogy éppen a Stokában készített interjúnkban mondtad: nehéz év elé néz a Kalligram. Ha nem a könyvterjesztés nehézségeit, hanem magát a száznégy, zömmel meglehetősen vaskos könyvet, a Csehy Zoltán által főszerkesztett, tartalmilag és vizuálisan teljesen megújult Kalligram című havilapot, illetve az erős társadalomkritikai alapállást tükröző OS, s a filozófiai gondolkozást népszerűsítő Anthropos című szlovák nyelvű folyóiratokat nézem, azt kell mondanom, mégsem zártatok rossz évet. Vagy tévedek?
– Ezek a könyvek és folyóiratok igényességükkel, megismerés- és tudásközpontúságukkal, igényes olvasót feltételeznek. Abból a fajtából pedig egyre kevesebb van. A megismerés és tudás éhségét mindenekelőtt a médiának és az egyre csökkenő színvonalú pedagógiai-oktatási, s nem kevésbé családi elvárásrendszer torzulásainak tulajdoníthatóan felváltotta a könnyű műfajok, a könnyed szórakozási lehetőségek uralma. A lakosság egy meglehetősen nagy része nemcsak anyagiakban, hanem – ezzel törvényszerű párhuzamban – általános ismeretekben és szellemiekben is az elszegényesülés szakadéka szélén táncol. Egyfajta haláltánc ez, a lemaradás, a lepusztulás haláltánca. A lelkek millióit elcsábító bulvár fényes oldala szabadságot kínál, sötét oldala viszont öl, butít és nyomorba dönt. Emiatt volt ez az esztendő nehezebb a vártnál. Valóban szép számmal jelentettünk meg könyveket és folyóiratokat, de zömében alacsony példányszámban, s ezért gazdaságilag a veszteségtermelő cégek kategóriájába kerültünk. Iszonyúan kis forgalmat bonyolítottunk le. Rendkívüli módon csökkent a magas kultúra kategóriájába sorolható könyvek eladási mutatója Szlovákiában, s persze, Magyarországon is. Az elhülyülés nemcsak Szlovákiára, Magyarországra is jellemző. Ennek tulajdoníthatóan a szlovákiai magyarok magas kultúra iránti érdeklődése is megcsappant, az utóbbi tizenöt évben tragikusan átalakult. Elég, ha a tudomásom szerint húszezer példányban megjelenő, a szlovákiai magyar családokat megszólító könyvkatalógust említem. Mindenekelőtt a bulvár és a profit szolgája, s nem a magas kultúráé. A középréteg rendel náluk, akiknek még van annyi pénzük, hogy könyvre is futja. A teljesen leszakadtaknak kenyérre, tejre is alig jut, nemhogy könyvre. S akik közülük felkapaszkodnak, nem a könyvért, hanem az internetért nyúlnak. Az elszegényedetteknek nincs pénzük könyvre, akinek pedig lenne, mást vesz. Ma nem erény, nem divat, nem dicsőség a tudás és az olvasás. Ez az említett katalógus színes, figyelmet felkeltő kiáltvány, zömmel színvonaltalan és banális ajánló szövegekkel, de igazából magasról fütyül a kortárs magyar irodalomra, a szlovákiai magyar irodalomról nem is beszélve. Napilapunk havi irodalmi melléklete pedig unalmas, értékrendeket összemosó, nem egyszer a dilettantizmust propagáló, olykor szerkesztőileg és könyvészetileg harmadrendű kiadványocskákat magasba emelő, tudományoskodó havilap, amely inkább elriasztja, mintsem megszerezné irodalmunknak az olvasót. Mivel a szlovákiai magyar könyvkiadóknak nincsen közös könyvterjesztő hálózatuk – és kinek is terjesztenének? –, nagyon nehezen jutnak el ezek a könyvek a szlovákiai magyarokhoz. Nézzük csak meg, mit tartanak a dél-szlovákiai könyvesboltok a polcaikon. Egyáltalán nem érdekli őket, mi is történik az igazi minőséget produkáló magyar könyves műhelyekben. Tisztelet a ritka kivételnek, amely mindennapi túlélési küzdelmei mellett erre is energiát fordít. A probléma azonban sokkal bonyolultabb. A magas kultúra termékeit hordozó könyv kiszorulóban van a mindennapok világából, megfojtják őt az olyan vizuális olvasókönyvek, mint a televízió és az internet. Mi egy letűnőben lévő korszak maradványai vagyunk.
Véleményed szerint hogyan lehetne elérni, hogy az igényesebb könyvek jobban bekerüljenek a köztudatba?
– Ebben az elsilányuló, olvasás-ellenes világban sehogy. Napjaink szociológiája három fő kultúra-kategóriát határoz meg. Az egyik a magas kultúra, a másik az antropológiai kultúra – termékei az igényes gasztronómiai, egészségügyi, öltözködési, építészeti és lakberendezési, életstílussal foglalkozó művek, a tudományos-ismeretterjesztő könyvek –, a harmadik pedig a populáris kultúra, amelynek óriási a regisztere. Az ezoterikától a lila szerelmes regényekig, a sámánoktól a nemzeti griffmadarakig ezernyi csáppal csap le mindenre, ami mozog és pénzt termel. Ma óriási a piaca a történelmi múlt giccsesített, azaz hazug kínálatának. Ő a mindent fölfaló kisgömböc, a giccsember istene. Mi tagadás, mégha diktatórikus ideológiai kontroll mentén is, de 1989-ig egyetlen magyar könyvkiadónkban, a pozsonyi Madáchban komoly szelektív munka folyt, s javíthatatlan dilettánsok csak elvétve soroltattak a kiadói programba. Vagyis a szlovákiai magyar humán- és reálértelmiséginek nem kellett különösen sok energiát fordítania a válogatásra, a magas kultúra kritériumait illetően a kiadó majdnem minden esetben ragaszkodott egy bizonyos középszinthez. 1989 után a helyzet radikálisan megváltozott. A szabadság tág teret nyitott a dilettánsoknak, az irodalmon és könyvkiadáson élősködőknek, a hazai magyar sajtó pedig nem él a szigorú kritika jogával. Feladta szakmai pozícióját. Mások tolultak a „mindentudók“ pozíciójába. Ma a szabadság a „mindentudás“ önteltségével a hirtelen meggazdagodottakat sújtja, csak azok még nem érzékelik eme önteltség lehetséges tragédiáit. A sajtó munkatársai lemondásukkal és fásultságukkal nem segítik a könyvesboltosokat, s ami talán még veszélyesebb, a magyartanárokat, illetve értelmiségünket az értékrendalapú tájékozódásban. Elképesztő az értékrend-keveredés, a kánonok döglötten hevernek a senkiföldjén, s mert önmutogatásban legaktívabbak a dilettánsok, maga az írásművészet kezdi elveszíteni társadalmi hitelét. Tudom, sok itt az ellentmondás. Be kell látnunk, hogy mai – nem mennyiségi, hanem minőségi – színvonalával a szlovákiai magyar könyvkiadás képtelen eltartani önmagát, produktumai pedig képtelenek eltartani a könyvesboltokat. Emiatt azok kénytelenek voltak nyitni a populáris könyvkiadók felé. Ma a bulvár-média „határozza meg”, hogy mi a „rangos“ könyv, mi az érték, s nagyon sokan bedőlnek nekik. Hogy konkrétabban válaszoljak a kérdésedre: szinte sehogy. Reménytelen...
Ha mindezt néhány szóval összegezni akarnánk, akkor azt mondhatnánk, hogy a piac diktál. Vajon nem kellett volna-e a kiadóknak már korábban összefogniuk és létrehozniuk egy bárminemű könyvterjesztő hálózatot? Vagy pedig ez egy reménytelen vállalkozás, mert ha kizárólag színvonalas könyveket szeretnének forgalmazni, az nem garantálná a nyereséges működést?
– A piac önmagában nem hibás, csak követi a média és az újkapitalisták ilyen vonatkozású igénytelenségét. Napjaink tőkekoncentrációi az anyagi meggazdagodásra koncentrálnak, a szellemi gazdagodás számukra csupán ennek lehet következménye. Akkora tévedés, amelybe civilizáció pusztulhat bele... Az pedig tényleg utópia, hogy a szlovákiai magyar kiadók közös terjesztő hálózatot hozzanak létre. Már csak azért is lehetetlen ez, mert, mint már mondtam, a szlovákiai magyar könyvtermés képtelen eltartani a szlovákiai magyar könyvesboltokat. Könyveinkből egyszerűen nem adható el annyi példány, amely megfelelő anyagi hasznot garantálna, ezért is van szükség a kisebbségi könyvkiadás állami támogatására. A kultúra és a tudomány a mai átalakuló demokratikus társadalom létezésében egy olyan szegmens, amely állami támogatás nélkül életképtelen. Sok vonatkozásban nem vagyok az állami támogatás híve, de a kis nemzetek magas kultúrája, a nemzeti lét központi magva kihűl, elhal köztámogatás nélkül. Ugyanakkor mind Szlovákiában, mind Magyarországon a költségvetésnek csupán parányi része az, amely a kultúrára jut.
Bevallom, beszélgetésünk elején nem gondoltam volna, hogy ilyen keményen és kritikusan fogalmazol, mondhatni elkeseredetten...
– Nem szeretnék elkeseredettséget sugározni. Tény viszont, hogy az utóbbi néhány hónapban rengeteget töprengtem azon, egyáltalán van-e társadalmi súlya, a közjó vonatkozásában van-e racionálisan megindokolható értelme fenntartani olyan kiadót, mint amilyen a Kalligram? A szlovákiai magyar könyvkiadókban évente mintegy 150 cím lát napvilágot. Ez egyrészt azt feltételezteti, hogy a könyvkiadás állami támogatása megfelelő szintű, másrészt erősíti bennem a kételyt, miszerint objektíven nézve nemzetiségi értelmiségi közösségünk szellemi potenciálját, nincs bennünk e mennyiséghez mért minőségi szufla. Rengeteg errefelé az önámító lufi.
Ez a szabadság velejárója.
– Így van. Csakhogy ideális társadalmi berendezkedésben a szabadság önszerveződésének elve garantálja az igényesség és az igénytelenség egymásnak feszülését. Azt az örök küzdelmet, amely nem az alpári vagy a köznapi, hanem minőségi tudást emeli a megismerés, a szorgalom és a közjó tárgyává. Az emberhez méltó létezés homlokterébe. Ehhez nálunk nincsenek meg a morális feltételek. Lustuló, hülyülő, egyre jobban infantilizálódó társadalmat észlelek magam körül.
Ezek után távirati stílusban nem ártana néhány kiadványt megemlíteni a Kalligram műhelyéből...
– Kiket is említsek kapásból, hamarjában? Az idén több szlovákiai magyar szerzőtől hoztunk ki tanulmánykötetet, ami gazdaságilag egyenlő az öngyilkossággal, hiszen kevesen olvasnak ilyesmit. Ennek ellenére rendívül fontos megjelentetni őket. Milétoszi kumisz címmel jelent meg a Kossuth-díjas Tőzsér Árpád kötete, továbbá Francesco Petrarca születésének 700. évfordulója alkalmából Csehy Zoltán Orpheusz lantja, Dávid hárfája című fordításkötete, amely kétnyelvű versgyűjtemény. Megjelent Vida Gergely Sülttel hátrafelé című verseskönyve és néhány olyan tanulmánykötet, amely a szlovákiai magyarok életét társadalomtudományi aspektusból vizsgálja. A Gramma Könyvek közül megemlítem a Tanulmányok a kétnyelvűségről II. című tanulmánykötetet, Sándor Anna a Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza című könyvét, amely a Mercurius Könyvek sorozatban jelent meg. Itt fel kell hívnom a figyelmet Gyurgyík László Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében című kötetére, amely szintén az említett sorozat egyik darabja. Szabó Rezső A Csemadok és a Prágai Tavasz című könyve rendkívül hasznos történelmi olvasmány, amelyhez Szarka László írt utószót. Bárdi Nándor, Budapesten élő kisebbségkutató könyve Tény és való címmel jelent meg, és a budapesti kormányzatok magyarságpolitikáját taglalja. A Koncsol László által szerkesztett Csallóközi Kiskönyvtár sorozat darabjaként látott napvilágot Vörös Ferenc Családnévkutatások Szlovákiában című munkája. Végül, de nem utolsósorban: új rajzokkal, új köntösben újból megjelentettük Simkó Tibor Tikirikitakarak című kedves, játékos verseskönyvét a kisebb gyermekek és szüleik számára. Aki végigtekint a felsorolt listán, beláthatja, ezekből a könyvekből egy kiadó képtelen annyi bevételhez jutni, hogy a bér- és rezsiköltségeit fedje. Mert azokat nem támogatja egyetlen pályázati rendszer sem. Iszonyú csapdahelyzet ez, iszonyú. Ennek ellenére abban bízom, ennyi kötetcím talán elég ahhoz, hogy az az olvasó, akinek a szerzők és könyvcímeik felcsigázták érdeklődését, elmenjen a legközelebbi könyvesboltba, s kedvére válogasson. Már ha az adott könyvesbolt hajlandó polcán tartani a Kalligram és más kiadók jó könyveit.
Lacza Éva