„A kecske! – mormogta iszonyattal – A nép bűneit viselő kecskebak! Faluról falura űzték, nem lelt nyugtot a hegyek között sem, s végül bekergették a sivatagba, ahol elpusztult... (...)
– Testvérem, tiszta voltál és ártatlan, mint bármelyik állat. Ám az emberek,
a gyávák, a te nyakadba aggatták bűneiket, s elveszejtettek.” (Nikosz
Kazantzakisz: Krisztus utolsó megkísértése – részlet)
Amikor elolvastam Varga Frigyes „A liberalizáció hatása társadalmunkban” (Szabad
Újság, 2005. február 2.) című írását, valamiért azonnal a neves görög író
szenvedélyes vitákat kiváltott híres (egyesek szerint hírhedt) regényének
idézett részlete ugrott be.
Amióta világ a világ, megfigyelhető, hogy az emberek, ha nehézségekkel találják magukat szemben, azonnal meglelik az ügyeletes bűnbakot. A skála meglehetősen széles: lehet az maga a természet, egy rassz vagy egy nemzet, egy másik ember, mondjuk a szomszéd vagy a kolléga, de akár egy ideológia is etc.
Az általam nagyra becsült Varga Frigyes, akinek pedagógiai témájú írásait – amennyiben módomban áll – mindig elolvasom, cikkében olyan ténylegesen létező problémákról ír, mint a politikában megnyilvánuló kulturálatlanság, a kisemberek kiszolgáltatottsága, a társadalomban megfigyelhető súlyos értékválság, a mai iskola tehetetlensége. Arra a következtetésre jutott, hogy a bajok okozója, korunk rákfenéje az egyre szélesebb körben terjedő liberalizáció, áttételesen a liberalizmus (szabadelvű gondolkodás) romboló hatása. A szerző, saját bevallása szerint, két nem megnevezett egyházi méltóság rádiós beszélgetése nyomán (is) jutott erre a konklúzióra.
Nos, bármennyire tisztelem is a cikk íróját, ezúttal nem tudok vele teljesen egyetérteni. Erőteljesen vitatom ugyanis, hogy a humanizmusból, a reformációból és a felvilágosodásból egyaránt merítő liberalizmus csak negatív hatással lett volna (lenne) a modern társadalmakra. Varga Frigyes a liberalizáció, s vele együtt a liberalizmus, a szabadelvűség több meghatározását (politikai, közgazdasági, köznapi, régies, pejoratív) is megadja, ám dolgozatában a továbbiakban végig szinte kizárólag a negatív értelmezést – gátlástalanság, elvtelen engedékenység, erélytelenség, elnéző magatartás – teszi érvelése középpontjába. Lássunk egy konkrét példát: „Politikai értelemben a korlátok megszüntetése a szólásszabadság intézményesítését eredményezte. A korlátlan és erkölcsi normákat nélkülöző szólásszabadság azonban többet árt a társadalomnak, mint használ. A legkihívóbb megnyilvánulása ennek a parlament ülésein tapasztalható...” – írja. Én úgy gondolom, hogy ama bizonyos korlátok megszüntetése a liberális nézetek hirdetőinél politikai szempontból nem merül ki a („korlátlan”) szólásszabadság intézményesülésében. Abban a csomagban ott van a politikai pluralizmus megvalósítása, a hatalmi ágak szétválasztása és ellenőrzése, a politikai, az emberi és polgári jogok tiszteletben tartása, a jogállam megteremtése, működtetése is. Az kétségtelen tény, hogy a liberális doktrínában kiemelten fontos elemként van jelen a sajtó- és szólásszabadság biztosítása, a vélemények ütköztetése, aminek célja az igazság keresése. Ám „... a szólásszabadság nem engedély arra, hogy félrevezessünk...” – fogalmazott ezzel kapcsolatban Walter Lipmann amerikai politikai közíró. A szólásszabadsággal együtt jár az a kötelesség, hogy mondanivalónkat kritikának és vitának vessük alá. Nyilvánvaló azonban, hogy ez elméleti megközelítés. A való világban gyakran az a helyzet, amire Varga Frigyes is felhívja a figyelmet: a szólásszabadságot sokan megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatásokra, az ellenfelek lejáratására, a nyilvánosság félrevezetésére használják fel; ráadásul sokszor nem is sikertelenül. Ez azonban sokkal inkább írható a közszereplők és a befogadó közeg hiányos politikai- és vitakultúrájának rovására, mint úgy általánosságban a liberalizmuséra. Véleményem szerint azonban még a riasztó jelenségek sem adnak elég indokot a szólásszabadság korlátozására, bármilyen cenzúra újbóli bevezetésére, mert azzal ugyanúgy vissza lehet élni, sőt. Még mindig jobb a szélsőségektől is terhelt szólásszabadság, mint a gondolatrendőrség – ami működött itt még jó másfél évtizeddel ezelőtt is. Én speciel semmilyen kivetnivalót nem látok abban, ha akár éles kritikával is illetik a közjogi méltóságok, netán egyházi személyek vagy más közszereplők tevékenységét. Feltéve, ha azt civilizált ember módjára, kulturáltan fogalmazzák meg; és persze, a kritikának van valós alapja.
Nem gondolom azt sem, hogy úgy általában a liberalizmust terhelné a felelősség, amiért az általa (is) szorgalmazott piacgazdaság nem működik tökéletesen, s ott szép számmal nőnek még vadhajtások. Ha egy vállalatvezető „a törvény megkerülésével” tesz utcára embereket és az érintettek ezt szó nélkül hagyják, akkor az elsősorban a nem elégséges jogi tudat számlájára írható, aminek sajnos az élet egyéb területein is gyakran vagyunk szemtanúi. Nem tehető viszont ezért felelőssé egy eszmerendszer, amely ráadásul a törvények uralmát tekinti egyik alappillérének.
Magam is – annak ellenére, hogy tőlem nem áll távol a politikai értelemben vett szabadelvű gondolkodás – elszörnyedve nézem azt az ámokfutást, amit az elektronikus média produkál – napról napra. Meggyőződésem, hogy főleg a gagyi műsorokkal operáló kereskedelmi adók hatalomátvétele nem tett jó szolgálatot az emberiségnek, nem csupán a televíziózásban, de a rádiózásban sem; arról nem is beszélve, hogy hatásuk mára már elérte a nyomtatott sajtót is. Mi több, állítom: elsősorban napjaink televíziója nem kis mértékben járul hozzá a már-már „kulturális autizmusba” hajló műveletlenség terjedéséhez, mindenekelőtt – s ez nekem külön fájdalom – a humán műveltség, a történelem, az irodalom és az egyéb művészetek terén. Viszont azt is állítom, hogy az értékválság a kulturális szférában nálunk nem öt vagy tizenöt évvel ezelőtt kezdődött, hanem akkor is jelen volt már, amikor még a liberalizmus „reakciós burzsoá irányzatnak” számított. (Ne tévesszen meg senkit, hogy régebben esetleg többen elolvasták az iskolai kötelező olvasmányokat!) Véleményem szerint tehát a kultúrában markánsan megmutatkozó értékválság sem tekinthető a szabadelvűség rothadt gyümölcsének.
„Nevelői intézményeink nem képesek ellensúlyozni a szabadelvűség ferde értékeivel megfertőzött fiatalságunk nézeteit...” – írja Varga Frigyes. Itt álljunk meg egy pillanatra! Az én tudomásom szerint a liberalizmus leginkább hangoztatott értékei: a hatalom korlátozása, a másság iránti tolerancia, a nyílt vita, a helyi autonómia erősítése, a nézetek sokszínűségének elfogadása, az egyének jogainak tiszteletben tartása. Ezeket nemhogy tiltani, de nagyon sürgősen megerősíteni kellene, vagy ha úgy tetszik: ezekkel kellene „megfertőzni” a tanulóifjúságot – meg az egész társadalmat. Lehet, akkor az életünk is élhetőbb lenne. Számomra nyilvánvaló persze, hogy a szerző sem ezek ellen ágál. A „ferde értékek” alatt a gátlástalanságot, szabadszájúságot, a korlátoltságot, a törtetést, a hagyományos erkölcsi értékek devalválódást érti. A vitám vele abban van, hogy szerintem nem ez a liberalizmus; ezt legfeljebb a libertinizmus fogalmával lehet jelölni.
Az iskolával persze bajok vannak. Nemcsak azért, mert nem igazán tud mit
kezdeni a fenti negatív jelenségekkel, de azért is, mert egyre kevésbé tudja
ellátni más alapfunkcióit is. Még csak PISA-felmérés sem kell ahhoz, hogy
lássuk, milyen rettenetesen állunk például az olvasási készségek és az
olvasottság terén. Imitt-amott elhangzik ugyan néha egy-egy bágyadt utalás a
tartalmi reform bevezetésének szükségességére, ám a gyerekek fejét továbbra is
felejtésre ítélt adatok tömkelegével zsúfoljuk tele. Valahova állandóan
rohanunk, így nem marad idő az értő olvasás gyakorlására, összefüggések
keresésére, a szépérzék alakítgatására, a személyiségfejlesztésre. Az eredmény:
az iskolát évente empátia nélküli félanalfabéták tömege hagyja el, akik
legfeljebb valamelyik délutáni kibeszélőshow utcán összeszedett statisztáinak
vérlázítóan ostoba szövegén képesek vihogni, akikből kikerül a közéletileg
impotens „polgárok” hada, akik – a kritikai gondolkodás képességének híján –
bedőlnek a politikusi álruhában járó hamis prófétáknak, akik megválasztják a
kolbászt osztogató polgármester-jelöltet, akik elhiszik, hogy amit a „dobozban”
mutatnak nekik, az a valóság...
Úgy vélem, ha valamit száműzni kell a társadalomból, az a műveletlenség. Az
ellen kellene minden fegyvert bevetni. A szabadelvűség, a valódi, meg csak
továbbra is maradjon ott az ideológiák családjában – még szükség van rá. Végül
is ennek az eszmerendszernek a különböző irányzataihoz a magyar történelemben
olyan személyiségek csatlakoztak vagy voltak irányadói, mint Széchenyi István,
Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Eötvös József, Deák Ferenc, Ady Endre vagy Bibó
István. S ez még a 21. század elején sem rossz ajánlólevél.
Pelle István