„Húgom 17 éves volt, én két évvel idősebb, amikor 1944. május 7-én szüleinkkel együtt, sárga csillaggal a ruhánkon bekerültünk a verebélyi gettóba. Csendőrök vigyáztak ránk, s mi, fiatalabbak, jártunk dolgozni is – kapálni. Két hét után vonattal Lévára vittek bennünket, a dohánybeváltóba. A földön aludtunk, kondérokban hordták nekünk az ennivalót. A német tisztek és a kakastollasok elvitték kivallatni a gazdagabb zsidókat, hogy hová rejtették a pénzüket, ékszereiket. Kikötötték, félholtra verték őket, majd felöntötték vízzel s kezdték újra. Akinél volt arany, az inkább lehúzta a wc-n, mintsem hogy nekik adja.
Június 13-án bevagoníroztak minket, s három napra rá, péntek este érkeztünk
Auschwitzba. Csak akkor szedték ki a vagonokból az útközben elhalálozottakat. A
marhavagonokban éhesek voltunk és főleg szomjasak, a kisgyerekek sírtak, alig
volt levegő. Egyszer kinyitották a vagonajtót, s felszólítottak mindenkit, hogy
adják át az értékeiket, de az emberek inkább kidobálták a vagon szellőzőrésein
át, ami még maradt náluk. Amikor leszállítottak a vonatról, mindenünket ott
kellett hagynunk, csak a ruha maradhatott rajtunk. Estefelé értünk oda, ötös
sorokba állítottak minket. Az élet és halál ura, a náci Mengele előtt kellett
elvonulnunk, ő döntött arról, ki milyen irányba menjen; aki jobbra ment, az
megmaradt, akiket balra irányított, azokat egyenesen a gázkamrákba vitték, ahol
a gáz pár perc alatt végzett velük, majd a krematóriumokban elégették őket.
Amikor megérkeztünk, éreztük a bűzt, láttuk a füstöt, de akkor még nem tudtuk,
mi az. A fiatal lányok, asszonyok, férfiak jobbra, az öregek, a kisgyerekes
anyukák gyermekeikkel együtt balra. Későbbi nászasszonyom szegény úgy menekült
meg, hogy kétéves kisfiát a nagymama vezette. Drága édesanyámnak még a vagonban
megbomlott az elméje.
A húgommal és még több száz sorstársammal együtt bevittek egy nagy helyiségbe,
ahol meztelenre kellett vetkőznünk, csak a cipőt hagyhattuk magunkon.
Lezuhanyoztunk, majd a nedves bőrünkre kellett felvenni az egyszál kapott ruhát.
Utána lekopasztottak, szőrtelenítettek bennünket. Kimentünk egy nagy térre,
egymást sem ismertük meg. A 3-as számú barakkba kerültem, ahol a puszta hideg
földön aludtunk. Nagyon fáztunk, a cipőnket tettük a fejünk alá. Hajnali 3-kor
volt az ébresztő, újra ötös sorokban kellett állnunk, úgy vártuk a reggelit, a
feketekávét. Minden ötös sor eleje kapott egy fazékkal belőle, azt kellett hátra
adni, mindenki 5 kortyot ihatott csak, az SS tisztnők számolták. Délben hozták
kondérban az ebédet, ami marharépaleves volt, benne csalán és más növények
összefőzve, abból is 5 kortyot volt szabad inni. Ha valaki többet ivott,
letérdepeltették s megverték. Este kis kávét adtak, egy darabka kenyeret és egy
falatka vajat, a kenyérből kalásztokok álltak ki, eleinte nem ettük meg, de
később az éhség rávitt.
Minden nap 4-5 lány, asszony meghalt a lágerben, reggel ki kellett őket húzni
a barakk elé, jöttek a teherkocsik, s elvitték őket. Volt néhány terhes asszony
is, akiken eleinte nem látszott az állapotuk, de amint kiderült, már vitték is
őket a gázba. Sokan a megpróbáltatásoktól, megaláztatásoktól megbolondultak.
Voltak keresztények is, akiket elégettek. Emlékszem egy lányra, nagy kereszt
lógott a nyakában. Megkérdeztem tőle, miért van itt, azt mondta, mert az
ükapjának az ükapja volt zsidó.
Auschwitzban voltunk két hónapig, majd kaptunk cipőt, kombinét és ruhát, s
elvittek minket munkára Hessich-Lichtenauba a muníciógyárba. Három napig mentünk
éjjel-nappal gyalog, közben bombáztak. Megérkezésünk után két hétig pihentettek,
káposztalevest kaptunk enni, volt benne hús is, de kétlem, hogy sertés- vagy
marhahússal etettek volna bennünket...
Auschwitz után megkönnyebbülés volt, hogy saját priccset, pokrócot, kanalat és bögrét kaptunk. Nekünk nem égették a bőrünkbe a számunkat, a ruhánkon kellett viselni, én a 20376-os számot kaptam. Három műszakban jártunk dolgozni, s óriási dolognak számított, hogy asztalnál étkezhettünk. Igaz, hogy mindig ugyanazt és nagyon keveset: marharépalevest ebédre, reggelire egy darabka kenyeret falatnyi vajjal és feketekávét, estére ugyanazt a fekete löttyöt és kis darabka kenyeret. A gyárban farkasgránátokat készítettünk. Nekem le kellett csavarni a gránát fejét, leemelni, betenni egy gépbe, ami számot nyomott rá. A gép sokaknak levitte a kezét, nekem szerencsém volt. Egész márciusig ott voltunk, akkor már éreztük, tudtuk, hogy közel a felszabadítók. De tudták ezt a németek is, és nem akarták, hogy az oroszok felszabadítsanak bennünket, ezért vagonokban elszállítottak valahová, majd gyalogoltattak.
Három hétig mentünk éjjel-nappal gyalog körbe-körbe, nem ettünk mást, csak marharépát, aki kidőlt a sorból, azt lelőtték. Egyszer bevittek egy helyre, ahol disznók voltak, s a földön főtt krumpli halomban. Az egyik katona megengedte, hogy együnk abból a főtt krumpliból. Majd’ megfúltunk, úgy tömtük magunkba, rettenetesen éhesek voltunk. A katona mondta, hogy most már elég, de az egyik kislány még visszaszaladt, hogy belemarkoljon a krumpliba. A katona nyomban lelőtte. A ganéjba kellett őt elásnunk, pedig már csak három nap volt a szabadulásig.
Március 29-én amerikai repülőgépek zúgtak el fölöttünk fehér zászlóval, az SS-ek sorban dobták el a fegyvert, s szaladtak, amint csak bírtak. Két hétig tartottak bennünket egy lágerben karanténban, ott kaptunk enni, orvosi ellátásban részesültünk. Tele volt a testem keléssel, – valamit tehettek az ételünkbe, mert a nőknek egész idő alatt nem volt menstruációjuk – 38 kilót nyomtam, a húgom 35-öt. Mielőbb haza akartunk menni, gondoltuk-reméltük, hogy várnak a szülők, rokonok. Egy orosz teherkocsi vitt el egész Prágáig, onnan sokat mentünk gyalog, tehervonattal. Hazafelé menet a házak előtt mindenütt ki volt téve víz meg főtt krumpli. Pozsonyban jelentkeztünk a zsidó otthonban, ahol a Vöröskereszttől iratokat kaptunk. Hetekig tartott, amíg hazaértünk. Amikor megláttak a falumbeliek, nagyon sírtak. A szemközti házban lakó család fogadott be bennünket, mert annyi erőnk sem volt, hogy a seprűt kézbe vegyük. Három hónapig náluk laktunk, lábasszámra főzték nekünk a tésztát, hogy megerősödjünk.
A következő évben férjhez mentem, s Lévára költöztünk. A férjem is megjárta a poklot, ott maradt a felesége, a kisfia és a kislánya. Tizenhét évvel volt idősebb nálam. Mivel sok szenvedést átéltem a lágerben, nem akartam gyereket szülni, de a férjem letérdelt előttem, úgy könyörgött, hogy legalább egyet. Így aztán született egy fiunk. Drága jó gyerekemet 52 éves korában infarktus vitte el. A férjem sok-sok év után visszament Auschwitzba, nem mentem volna vele a világ minden kincséért se. Megfogadtam Auschwitzban, hogy ha a jó Isten hazasegít, mindenkin segíteni fogok, akin csak tudok. Eddig tartottam a fogadalmam.”
Lejegyezte: VALKÓ ILDIKÓ
Harer Arier komáromi születésű, a katolikus gimnáziumban érettségizett. Géplakatosnak tanult. Ma már nem használja az eredeti nevét, lemondott róla, ugyanúgy, mint a szülőföldjéről. Izrael megalakulása után azonnal döntött. Új hazát választ.
– Sajnos, a háború miatt nem tudtam tovább tanulni, meg aztán jöttek a
zsidótörvények. Az édesanyámat és a nővéremet Auschwitzba vitték. Az apámmal
együtt munkatáborba kerültem. Budapesten egy gyár építéséhez vezényeltek.
1944-ben, amikor a századomat Mauthausen felé vitték, az osztrák határon három
barátommal együtt egy árokban bújtunk el. Amikor arra jött egy német katonai
autó, megállítottuk, magyar munkásokként mutatkoztunk be, s kértük őket,
vigyenek el Budapestre. A katonák nem nézték, kik vagyunk. Aztán Pesten az
illegálisoktól hamis papírokat kaptam, majd a svéd konzulátusról úgynevezett
Vallenberg- útlevelet. Lebombázott házakban húzódtam meg. Valahogy így vészeltem
át a szörnyűségeket. 1945-ben ugyan visszamentem Komáromba, de mivel nem
találtam otthon senkit, azt mondtam, az emlékeim miatt már nem akarok többet itt
maradni. Nemsokára megalakult Izrael kormánya. A feleségemet is ott ismertem
meg, egy szót sem tud magyarul. Két gyermekem született. A fiam katona, a lányom
pszichológus. Kinek köszönhetem a menekülésemet? Azt hiszem, az édesanyám
vigyázott rám az égből.
Megbocsátás – ez egy borzasztó furcsa szó. Nehéz megbocsátani, felejteni még
nehezebb. De az Isten egy nagyon drága dolgot adott az embereknek, hogy mégis
kell a felejtés. Igaz, nem lehet teljesen kitörölni az emlékezetből a
történteket, de a gyűlölet tompítható. Ennek ellenére, ha visszagondolok a
múltamra, akkor sajnos, képtelen vagyok megbocsátani még ennyi idő elteltével
is.
Báruk Veselý 81 éves, Dunaszerdahelyen született. A helyi zsidó iskolában tanult. Édesanyja és a testvére az auschwitzi koncentrációs tábor áldozata lett. A háború után neki sem volt maradása. Ma a jeruzsálemi templom kántora.
– 1944-ben megkaptam a munkatábori behívómat Győrbe, a Légó századba. November elején innen Németországba, a buchenwaldi koncentrációs táborba kerültem, onnan pedig Lipcse mellé egy gyárba. Nagyon nehéz volt a tizenkét órás munka. Alig kaptunk valamit enni, délben csak egy tányér levest adtak, amit inkább lehetett víznek, mint levesnek nevezni. Amikor este hatkor visszamentünk a barakkokba, két vékony szelet kenyeret és egy kis szalámit kaptunk vacsorára. De azonnal meg is kellett ennünk, mert különben ellopták. Eleinte mindig tartalékoltam magamnak, jól el is rejtettem, de valaki mindig megtalálta. Hiába, az éhség nagy úr. 1945. április elején innen is el kellett mennünk. Egy hónapig gyalogoltunk étlen, szomjan. Útközben nagyon sokan meghaltak az éhségtől és a kimerültségtől. Kb. 1200-an maradtunk életben. Aztán az egyik nap a minket őrző német katonák megszöktek, s magunkra hagytak. De sajnos, a német tankok visszavonultak. Amikor észrevették, hogy őrzők nélkül maradtunk, összetereltek bennünket, s elkezdtek lőni a tömegbe. Megpróbáltam elfutni az erdő felé. Sajnos, kaptam egy golyót a lábamba, nem tudtam tovább menekülni. De úgy tettem, mintha halott lennék. Szerencsére fél óra elteltével megjelentek az oroszok. Így menekültem meg. Hála Istennek, megmaradtam, kibírtam. Annak ellenére, hogy alaposan lefogytam. A súlyom alig volt több 35 kg-nál. Csont és bőr voltam. Talán csak azért éltem túl, mert volt bennem élniakarás. Itthon csak az apámat találtam. Mégsem maradtam sokáig. 1947-ben kiutaztam Palesztinába, ahol megalapoztam a jövőmet. Két gyerekem született. Ma már nyugdíjasként élem az életem.
Iski Ibolya