A közelmúltban Komáromban és Dunaszerdahelyen járt a magyar líra elő klasszikusa, a kilencvenöt esztendős Faludy György. A Szabadság hontalanjai című, könyvárusítással és dedikálással egybekötött irodalmi esten a komáromi Tiszti Pavilon dísztermében zömében fiatal közönség köszöntötte a költőt, fordítót. A szellemileg teljesen friss, ma is aktívan alkotó Faludy sajátos, fanyar humorával több mint másfél órán át szórakoztatta közönségét.
Kisgyermek koromban, 8–9 évesen minden ősszel Komáromban töltöttem néhány hetet, mert nagyapám testvére tiszti közorvos volt ebben a városban – kezdte komáromi előadását Faludy György. A kommunista időkben nem jöhettem, és most úgy érzem, látogatásommal adósságot törlesztek. Jártam már Kassán, Kolozsváron, s mondták, azokban a városokban 10–15% magyar él. Itt, Komáromban új magyar egyetem és sok magyar van. Gratulálok, és köszönöm, hogy magyarok tudtatok maradni!
Kétszer emigráltam
Először a fasizmus elől menekültem, mert zsidó vagyok és munkatábor fenyegetett, másodszor 1956 után, amikor az orosz segítséggel levert forradalmat követően börtön várt rám, mert kiálltam a szabadság mellett. Amikor először, 1937-ben indultam nyugat felé, a francia vámos hármat köpött a magyar útlevél láttán – akkoriban haragudtak a magyarokra. Az amerikai hadsereg tagja lettem, és nem írtam alá az amerikai állampolgárságot kérelmező nyomtatványt. Mondtam, magyar vagyok, nem akarok én amerikai állampolgár lenni! Ezért aztán elvittek a bolondok házába – mert az amerikaiak úgy gondolták, aki nem akar amerikai lenni, az bizonyára elméjében háborodott meg! Egész napos vizsgálás és beszélgetés után én voltam az amerikai hadsereg egyetlen tagja, aki írásos igazolást kapott arról, hogy nem bolond!
A második emigrációba feleségemmel együtt indultam. Ekkor másképp fogadtak emigráns magyarként, mint 37-ben a francia vámos. A nyugat becstelenül viselkedett a magyar forradalom kapcsán, s mintha az emberek kárpótolni akartak volna minket, akik elhagyni kényszerültünk hazánkat. Tisztelettel és szeretettel találkoztunk mindenhol.
Négy kontinenst utaztam be
Jártam és éltem Dél-Amerikában, Pápua Új Guineában, az Egyesült Államokban, Afrikában, Tahitin, Európa számos országában. Meglátogattam Bécs, Párizs, Berlin és Gratz egyetemeit, időztem az angliai Oxfordban. Melyik ország számomra a legkedvesebb? Nehéz megmondani, mindegyik más. A tahitii nők például nagyon kövérek, de csak úgy sugárzik belőlük az életöröm! És ettől lesznek szépek. Leginkább a dél-franciaországi emberek könnyedsége, életszeretete fogott meg. Ők tudják – és ez szerint is élnek, hogy a sorsunk az, hogy keressük a boldogságot. Mert ha nem keressük, hiába élünk.
Öt könyvtáram veszett el
Az életem során nem pénzt, hanem könyveket gyűjtöttem. Összesen öt könyvtárat veszítettem el a háború, a börtön, az emigrációk miatt. A könyveimet ilyenkor el kellett hagynom, s mikor visszatértem, már hűlt helyüket találtam.
A legkedvesebb könyvem? Talán Petronius Szatirikon-ja. És a versek. Az európai, a Távol- és a Közel-Kelet költészete. A magyar költészet például nagyon gazdag. Nemcsak alkotásokban, hanem alkotókban is. Van 15–16 nagy költőnk – ez szinte példátlan. És a magyar költészet valójában lefordíthatatlan. Hogy miért? Mert az angol, olasz, francia költő nem tud magyarul! A magyar megtanulja az idegen nyelvet, lefordítja a francia, olasz, angol verset anyanyelvére. Fordítva ez már gondot jelent.
A cenzúra fura ura
Az ötvenes évek elején nemegyszer meggyűlt az ember baja a cenzúrával. Bosszantó dolog volt, de idővel rájöttünk, hogy a cenzor buta. Nem tudta például, hogy Vlagyimir Iljics azonos Leninnel! Aztán egyszer, amikor már nem bírtam tovább, verset írtam a cenzor butaságáról. Átment. Megkérdeztem hát tőle, nem jött-e rá, kit gúnyolok ebben a versben. Azt mondta, rájött – de az ő dolga a rendszert védeni, nem a cenzort. Ilyen is volt…
Meg olyan is, hogy az AVH-sok nem hagytak békén, azt akarták, írjak jelentéseket. Hát megírtam. Hogy Edgar Alan Poe kémkedik hazánkban. Megvallom, Poe-t nem kedveltem. Meg azt is megírtam, hogy Z. E. Bubbel (a Belzebub betűi – a szerk. megj.) veszélyezteti az országot. Ez utóbbit olyan komolyan vették a belügyesek, hogy személyleírását kiküldték a határátkelőhelyekre! Bizonyára tudták, hogy néz ki az ördög.
Én voltam a kézirat”
Három évet töltöttem Recsken, börtönben. Kegyetlen dolog volt. A börtön börtönének börtöne a fogda magánzárkája volt. Hát én odakerültem. A börtöntársaim a kávénak nevezett löttybe rejtettek néhány darab ételt, így nem haltam éhen. És verseket írtam. Írószer hiányában a fejemben tartottam ezeket. Első nap egy verset mondtam, a második nap kettőt, a harmadik nap hármat, és így tovább... Hogy meg ne őrüljek a sötétben és a magányban. Amikor kijöttem a magánzárkából, egy-egy börtöntársam megtanult egy-egy verset. S mikor kiszabadultak, elmentek a feleségemhez, és tollba mondták neki a költeményeket. Volt úgy is, hogy az egyik ember a vers elejét tudta, a másik a végét. Mire én is kikerültem Recskéről, összeállt a kötet.
Karinthy tréfálkozásai
Megadatott, hogy kiváló, nagy költőket ismerjek. Karinthy volt a
legtréfásabb. Ha úgy adódott, az egész 6-os villamost szórakoztatta! Egyszer
felszálltam a villamosra, s látom, a kocsi közepén ül Karinthy, körülötte a
népes tömeg és Karinthy olvassa az újság főcímét, amely „Római fővezér” volt.
„Nézd, – kiált oda nem nekem – visszafelé olvasva a főcím Rézevő fia mór!”
Akkoriban az írók többet voltak együtt. Összetartottak, viccelődtek, megvoltak a
kedvenc kávéházaik. Ma már csak néha-néha Kertésszel és Eszterházyval
találkozom. Nincs hely, ahol összejárnánk, megszakadtak a kapcsolatok. Így van
ez az életben is. Kiábrándultunk, elment a kedvünk az élettől. Ma az emberek meg
akarnak gazdagodni – a pénz az életcél. Pedig az élet célja más. Már mondtam: a
boldogság keresése.
Lejegyezte:
Padlovics Ágnes