Megkövetelhető-e Magyarország állampolgáraitól, hogy a magyar nemzet Trianon óta tartó szétesésének folyamatában egyszerre száznyolcvan fokot fordulva "a meleg szobából a kingt didergőkre való tekintettel", a nemzet egységét kezdjék felmagasztalni?
Megkövetelhető-e Magyarország állampolgáraitól a nemzet egysége szerint való gondolkodás, ha a 2002. évi parlamenti választásokon azokat a pártokat juttatták kormányra, amelyek a magyar nemzet egységére utaló egyetlen törvényt, az ún. státustörvényt úgy módosították, hogy ez az utalás kimaradjon belőle?
Megkövetelhető-e Magyarország állampolgáraitól, hogy a magyar
állampolgárságot az ezeréves magyar államiság eszméjéből eredeztessék, amikor a
kérdés felvetése idején hivatalban lévő kormány politikusaitól azt hallják, hogy
a döntéshez nem kell szív, csak fej, mert ez a bátor hazafiság?
Megkövetelhető-e Magyarország állampolgáraitól, hogy jövőjüket az egész nemzet
közös jövőjeként képzeljék el, amikor a politikai közélet önmagát baloldalinak
meg liberálisnak mondó részét a nemzetről szólva főleg a nemzeti jövedelemről
hallja beszélni?
Megkövetelhető-e a félrevezetett néptől, hogy a nemzet jogi egységének helyreállításáról, a magyar állampolgárság folytonossága újrateremtésének lehetőségéről úgy döntsön, mintha nem lenne félrevezetve?
Aligha!
* * * *
Amikor 1991-ben Csehszlovákia éppen a széteséséért keltett vihar hullámainak
utolsó előtti támadásával dacolt, az egységét megtartani óhajtó pártok egy
népszavazásban vélték megtalálni a védelmet. Az állam egységét megóvni akaró
"csehszlovákisták" azt remélték, hogy a hallgatag többség legyőzi a hangoskodó
szeparatista kisebbséget. Szlovákia önállóságának a hívei viszont a népszavazás
ellen ágáltak, nem feledkezve el annak biztosítékáról arra vonatkozólag, hogy -
kiírása esetén - a a szavazás eredménye külön-külön legyen érvényesíthető a
cseh-morva-sziléz területeken, valamint Szlovákiában. Azaz, ha az állami
önállósulás hívei csak Szlovákiában kerülnek többségbe, akkor is szűnjön meg
Csehszlovákia. A népszavazási kérdést a parlamentnek kellett megfogalmaznia, de
egyetlen javaslat sem szerzett többségi támogatást. Ettől mindkét oldal
fellélegzett. Csehszlovákia megmaradásának hívei azért, mert attól tartottak,
hogy a népszavazáson az állam megszűnését óhajtók kerülnének többségbe,
Szlovákia önállósulásának hívei pedig amiatt, mert nem voltak biztosak abban,
hogy a szlovákok többsége Szlovákia önállóságára szavazna. Csehszlovákia
tizenhárom és fél hónappal ezután mégis békésen megszűnt. De lehet, hogy egy
népszavazás, amely valószínűleg a csehszlovák állam egyben tartására adott volna
megbízatást a politikusoknak, kiélezett viszonyokat teremtett volna. Valószínű,
hogy már a népszavazási kampány során összecsapásokra került volna sor a két
tábor hívei között és a békés elválás helyett polgárháborús állapot uralta volna
el az országot.
Ha 1990-ben a két Németország újraegyesítéséről írtak volna ki népszavazást,
nagy a valószínűsége, hogy sikeres lett volna. Noha a bajorok nem szeretik a
poroszokat, de a brandenburgiakhoz és a szászokhoz sem fűzi őket erős történelmi
kötelék. Ám a németek zöme - a XIX. század utolsó harmadában Bismarck által
létrehozott német nemzetállami egység eszméjéhez híven - adta volna le a voksát
az egyesülésért. Mégsem írtak ki népszavazást "Kelet-" és "Nyugat-Németország"
egyesítésére, mert a két német államot nem a német nemzeti akarat, hanem
nemzetközileg elfogadott politikai erőszak darabolta ketté a második világháború
után. Nem a keletiek döntöttek a kiválásukról, és a nyugatiak sem zárták ki
magukból a keletieket. Az ügyet - bölcsen és megfelelő időben - a német
parlament rendezte.
Horvátországban sem tartottak népszavazást arról, hogy a világon élő összes horvát elnyerhesse-e a horvát állampolgárságot, noha a horvátok jelentős része önként távozott Horvátországból. De egy részük, a bánáti, a bácskai, a mai Magyarországon és a mai Szlovákiában élő horvátok 1920-ig ugyanúgy egy állam, és ugyanazon állam polgárai voltak, mint a mai romániai, ukrajnai, szlovákiai, horvátországi, szlovéniai, szerbiai, várvidéki és magyarországi magyarok, illetve az innen politikai vagy gazdasági okokból emigrált nemzettársaik.
Csak a Trianonban Magyarországként megmaradt ország(csonk) vetemedett el addig, hogy népszavazást rendezzenek arról, vissza lehet-e adni magyar állampolgárságukat azoknak, akiket - hasonlóan, mint a kelet-németeket (a többi némettől) -, nemzetközileg szentesített erőszak fosztotta meg az egységes (magyar) állampolgárságtól.
Ezek a - ma idegen állampolgárságú - magyarok nem önként távoztak Magyarországról, nem önként mondtak le magyar állampolgárságukról, nem jószántukból váltak más-más állam polgáraivá. Csupán az első világháborút lezáró békeszerződés büntető és magyarellenes bosszújának jellegét érvényesítő - néha részeg katonai térképészekből és földmérőkből álló - államhatár-megállapító bizottságok által megrajzolt új határvonal lépett át a fejük fölött. És ők ott maradtak elszakítva a nemzet testétől, mint egy levágott végtag. Azért maradtak ott, mert szerették szülőföldjüket, mert oda kötötte őket életük és múltjuk. Számtalan okuk lett volna az elmenekülésre, elköltözésre. Elüldözhette volna őket a létbizonytalanság, a kétségbeesés, a megváltozott helyzet iránti gyűlöletük vagy a kalandvágy. De mégis ott maradtak, mert hittek a szülőföld erejében, és ez megerősítette őket abban a reményükben, hogy a bekövetkezett igazságtalanságot a visszatérő rend megszünteti.
Csak Magyarországon tartottak népszavazást arról, hogy hajlandó-e visszaadni a nemzet egyik része a másiknak azt, amit attól valakik erőszakkal elvettek. Ezért volt ez a népszavazás a magyar történelem leglogikátlanabb és legbotorabb népszavazása, - melynek - mintha fizetett ügynökök sugallták volna megszégyenítésünkre vagy megtépázásunkra -, eredményét. Az eredmény, hogy csúfos lesz, sejteni lehetett előre. Többek között abból, hogy azok a pártok, amelyek éppen 2004-ben kormányozták Magyarországot, 2001-ben és 2002-ben hisztérikus hazugságokon alapuló támadásokat intéztek a státustörvény ellen, amely Trianon óta először foglalta törvényes keretbe Magyarországnak az elszakított magyarok iránti felelőssége gyakorlati megvalósulását, és teremtette meg az államhatárokon átívelő nemzetegyesítés alapjait.
Tudvalevő, hogy ezek a pártok azért ellenezték a státustörvényt, mert ideológiájuk, nemzetközi kapcsolatrendszerük, kommunista gyökereik és sokuk személyes meggyőződése miatt nem érdekük a magyar nemzet megújulása. A magyar állampolgárság egyszerűsített visszaszerezhetősége pedig azt a rémképet vetítette eléjük, hogy az ismét magyar állampolgárrá váló elszakított magyarok, ha egyszer szavazati jogot szereznek Magyarországon, akkor nekik végleg befellegzett, mert a határon túli magyarok nemzeti érzését és politikai értékítéletét nem tompította el a kádári agymosás és a gulyáskommunizmus. A népszavazás tehát egy nemes céllal, de alkalmatlan időben használt, rossz módszer volt.
* * * *
A magyar nemzet újkori történelmébe 2004. december 5-e a népszavazás kimenetele és az akkor hivatalban lévő kormány illetve a kormánypártok magatartása miatt olyan napként fog bevonulni, mint az Amerikai Egyesült Államok történelmébe 2001. szeptember 11., az eltérített repülőgépekkel végrehajtott terrorista támadás miatt. Ez a nap ugyanis a magyar nemzet történelmének egyik "rossz napja".
Ám minden rosszban van valami jó, azaz a bajból is lehet hasznot húzni, ha bölcsek vagyunk - már Herbert Spencer is ezt állította. Nézzük tehát az ebből származó, a későbbiekben talán hasznosítható tanulságokat.
Az első, hogy ugyanebben a tárgyban, de semmilyen más nemzetpolitikai
kérdésben sem szabad kezdeményezni népszavazást. Mert ha - Magyarországon, de
lehet, hogy másutt is -, a népszavazás tárgyában egymással szembeszegülnek a
kormánypártok és az ellenzék, biztos a sikertelenség. Egyébként is, stratégiai
kérdésekben sehol a világon még nem döntöttek népszavazással.
A másik tanulság az, hogy a csaknem fél évszázadig tartó kommunista hatalmi
rendszer nemzetrombolásának eredményeként - a rendszerváltozástól eltelt tizenöt
év ellenére is - Magyarországon a szavazásra jogosultaknak mintegy húsz
százaléka mozgósítható össznemzeti célokért. Nézőpont kérdése, hogy ezt jó vagy
rossz eredménynek tartjuk.
A harmadik tanulság az, hogy pénzelvű érveléssel legyőzhető az erkölcselvű érv.
A negyedik tanulság jelenti az újdonságot. Eddig is tapasztaltuk, hogy az emberek sajnos fogékonyak az idegengyűlöletre, a másság elutasítására. Könnyen lehet zsidó-ellenes, cigány-ellenes, arab-ellenes, mohamedán-ellenes, kínai-ellenes, "ferde szemű"-ellenes, lengyel-ellenes érzelmeket kelteni széles tömegekben - a középkori és újkori európai történelemben a példák garmadája található erre. Még ha az előbbi okokból keltett ellenszenvekkel nem lehet is egyetérteni, az mégis elgondolkodtató, hogy eddig még nem akadt példa arra, hogy egy olyan országban mint Magyarország, amelynek kb. 95%-a magyar nemzetiségű, az éppen hivatalban levő kormány és a kormánypártok - az "idegenek" ellen használatos - magyarellenes propagandával éljenek, félelmet keltve és gyűlöletet szítva a nemzetnek azon tagjai iránt, akik nem saját hibájukból, sem a Magyarországon maradtak hibájából váltak külföldivé. Ez a típusú magatartás, mely egzisztenciális félelmet akar kiváltani az ország lakosaiból az idegenek ellen az országba történő beáramlása, élősködésük, élettér foglalásuk veszélyének a falra festésével, az európai szélsőjobboldali pártok sajátja volt a XX. században, sőt ma is az övék, de ebben a magyar változatában merőben új és körmönfontabb mint a fasizmus. Mert míg az a saját és a nyilvánvalóan idegen (más fajú, más nyelvű, más nemzetiségű) között teszi meg a különbséget a sajátja vélt vagy valós érdekének az elfogadható mértéken túli védelmében. Ez a magyart állította szembe a magyarral oly módon, hogy a sajátjának a nemzet azon részét tekintette, amelyre hatni akart politikailag. A többit, de elsősorban a nemzet államhatárral elszakított részét állította azon idegenek szerepébe, akiknek esetleges beáramlásától, élősködésétől, élettér nyerésétől tartani kell. A nemzet saját soraiban keltett hasonló gyűlöletre a nácizmuson kívül eddig csak egy példa volt: a kommunista gyűlöletkeltés, a amely az osztályharcban, és az ideológiai harcban öltött testet.
Talán van egy okító következménye is a népszavazásnak: tapasztalható, hogy
néhányan rájöttek, hibát követtek el, amikor nem mentek el szavazni vagy nem
szavaztak "igen"-nel.
És vannak, akik azt állítják: legalább rádöbbentünk nemzetünk állapotára. Van,
aki azt mondja: ez volt az a katarzis, ami után csak javulás következhet.
Kérdés, hogy lehet-e ilyen hatása annak a végtelen sok szennydobálásnak, amely a "nem"-mel való szavazás kitalálói és támogatói részéről megtörtént? Lehet-e apasztani a sebek mennyiségét és mélységét? Erre majd a jövő ad választ.
* * * *
A jelenben azonban törvényszerűen más kérdések kerülnek a figyelem középpontjába. Az például, hogy az állampolgárság ügyében a nemzettel szembenállók oldalán látszólag magabiztosan feszítő kormányfő a javaslatok sorozatait zúdította ránk, így kívánván azt bizonyítani, hogy ő az igazi, nemzetnek elkötelezett politikus, sőt államférfi, tizenöt millió magyar gondviselője, aki a Nemzeti Felelősség Programjának megfogalmazója, az új nemzetpolitika szülőatyja. Noha úgy tűnik, nem érti, nem érzi mit jelent a nemzettel való azonosulás. Egyébként nem mondott volna olyan felháborító sületlenséget, hogy "a magyar állam legfontosabb célja az, hogy hozzásegítse, támogassa a határon túli magyarokat abban, hogy többes identitásukat a szülőföldjükön őrizhessék meg, együttműködésben azzal a politikai nemzettel, amelyben kisebbségben élnek." Nyilván nem tudja, hiszen honnan is tudná, hogy az embernek ugyan lehet többes kötődése, de identitása csak egy, némelyeknek ennyi sem szokott lenni. Arról sem lehet fogalma, mi a nemzetpolitika. Egyébként az adópolitikát, a bérpolitikát és a lakástámogatást nem említette volna a nemzetpolitika részeként. De azt sem mondta volna, hogy más az állampolgárokkal szembeni kötelezettség és más a nemzettel szembeni kötelezettség - mintha az állampolgár nem lenne, nem lehetne a nemzet része. Mert nyilvánvaló, hogy az állampolitika más mint a nemzetpolitika, de nem azért mert e kettő összeegyeztethetetlen lenne, hanem azért, mert a magyarok esetében a nemzetpolitika többet jelent mint az állampolitika. Vannak nemzetek, amelyekre ennek a fordítottja igaz.
Botcsinálta nemzetpolitikusként a miniszterelnök, nem csak ötletszinten, hanem a szóhasználatában is nemzeti felelősségtudatát kívánta bizonyítani, már a gyászos emlékű népszavazás előtt is. Azt mondta, nem kettős állampolgárságot kell adni az elszakított magyarságnak hanem "magyar útlevelet", "nemzeti vízumot". Közben kiderült, hogy tisztázatlan fogalmakat használ. Mert "magyar útlevél" nem magyar állampolgárnak olyan sajátos okmányként, amellyel államhatárokat lehet átlépni, nincs. Ha viszont a Magyar Igazolvány okmányszerűségét megerősítenék, Magyarország területén akár korlátozott állampolgári jogokkal járó jogosítvánnyá válhatna. A "nemzeti vízum" pedig fogalmi zavar. Mert magyarul a "nemzeti" nemzethez tartozót, a nemzetből eredőt, a nemzetet szolgálót jelenti. Amiről pedig a miniszterelnök beszélt, annak semmi köze sincs a nemzethet, csupán az államhoz, ugyanis azt a vízumot jelenti, amelyet Magyarországra való belépésre adnak ki, és nem jogosít fel onnan való továbbutazásra egy másik államba. A miniszterelnök lenézően azt gondolta, hogy most mond valami nagyot ezeknek a "nemzetieknek", amit nem utasíthatnak el és majd elrágódnak rajta. Közben a szavak csapdájába esett, mert szó szerint lefordította, vagy lefordították neki magyarra a "nationality" angol kifejezést, amely a szövegkörnyezettől függően jelenthet nemzetit és államit, de az ő általa használt szókapcsolatban - az angol nyelvben is - mindig állami vonatkozása van. Volt dolguk hivatalnokainak, hogy ezt a bakit megmagyarázzák.
A miniszterelnök és az MSZP elnöke az elmúlt hónapokban felkaptak néhány olyan kifejezést, amelyeket azóta már el is felejtettek. Az egyik ilyen a "nemzetpolgár" a másik a "határon túli magyar közjogi meghatározása" volt. Ha éppen ők, illetve pártjuk nem támadta volna még elfogadása előtt, majd nem tették volna tönkre kormányra jutásuk után a státustörvényt, hanem támogatták volna az eredeti elképzelés szerint való megalkotását, akkor mindkét fogalomnak lenne már gyakorlati jelentősége. Reméljük, hogy az új nemzetpolitika megfogalmazására irányuló, általuk bejelentett szándék hamarosan feledésbe merül, mint ő maguk, nehogy további romokat kelljen majd eltávolítanunk.
A miniszterelnök ezekben a hónapokban az elszakított magyarok autonómiájának bajnokává válhatott volna, ha nem viszonyult volna a témához horgászként, mondván a "nemzeti halak" mostanában erre kapnak igazán. De ez is félresikerült mint a kezdő halgazda beetető kísérlete, vagy mint a 2004 őszén tett otromba viccként elhangzott javaslata az "öregecskedő feleségek" lecserélésére, vagy a magyar és a szaud arábiai labdarúgó válogatott mérkőzéséről 2005. február 5-én megejtett élcelődése az MSZP ünnepségén, ami diplomáciai botránnyá nőtt, miszerint a "magyar focisták halált megvető elszántsággal harcoltak az arab terroristák ellen".
A miniszterelnök ugyanis a határon túli magyar szervezetek kérése nélkül vetette fel az autonómia kérdését, azt a látszatott keltve, hogy addig nem nyugszik, amíg ezt nem harcolja ki "még ha bele is hal". Ezzel egyrészt kiváltotta a szlovák politika tiltakozását, másrészt meghátrálásra és kényelmetlen, esetenként rögtönzött nyilatkozatokra kényszerítette a szlovákiai magyar politikusokat. A román kormányfő pedig ennek kapcsán - nem kevésbé meghökkentően - azt nyilatkozta, hogy ott már működik az autonómia, hiszen senki sem tiltotta be a csárdást. Az önmaga állította csapdából ugyanolyan módon igyekezett kihátrálni Magyarország miniszterelnöke, ahogy belerohant. Bizonygatni kezdte, hogy ő a kulturális autonómiára gondolt…, "De hisz az már létezik, mert ahol van színház állandó testülettel, az már a megvalósult kulturális autonómia." Így aztán lejáratta ezt a kérdést olyannyira, mint még soha senki.
A miniszterelnök által felvetett sok, derékból kapott ötletből kettőnek van gyakorlati értelme. Az egyik a jelenlegi állampolgársági törvény szerinti kedvezményes honosítás hivatali eljárásának az egyszerűsítése. A másik a szülőföld-program. Ez utóbbi összecseng az Orbán-kormány idején elképzelt "határon túli Széchenyi Programmal", amely a 2002. évi kormányváltás miatt nem valósulhatott meg. A szülőföld-program működtetője a Szülőföld Alap lenne, amelynek rosszul sikerült törvénytervezete a parlamentben vár a végszavazásra. De egyelőre maga a program is fésületlen, hiszen 2004. november elején, a MÁÉRT csődbe jutott plenáris ülése előtt, amikor a miniszterelnök, vagy valamelyik tanácsadója kiötlötte, még nem volt tartalma. Ez után bízták rá a kormányhivatalnokokra, hogy szabjanak köréje keretet és töltsék meg tartalommal. Ebből az ötletből még születhet egy valóban jó program, noha az Alapról szóló törvény tervezete kevés reményt ad erre. Ne feledjük, hogy amikor az állampolgárságról szóló népszavazás napirendre került, sőt korábban is, az volt a nemzetpolitikában szakavatott körök véleménye, hogy az állampolgárság ügyét együtt kell kezelni a szülőföldön megtartó gazdasági, művelődési és politikai programokkal.
A "határon túli" magyarok szervezeteinek legitim képviselői azonban 2005. január 6-án Szabadkán és február 1-jén a miniszterelnöki hivataltól összehívott szakértői tárgyaláson is egyértelműen és határozottan leszögezték, hogy a miniszterelnök által bejelentett javaslatok, még ha támogatandók is részükről, vagy megvalósíthatók is, nem helyettesíthetik annak törvényes lehetőségét, hogy a magyar állampolgárságot a szülőföld elhagyása nélkül is vissza lehessen szerezni.
* * * *
A Magyar Országgyűlésben e témakörben három - ellenzéki - törvényjavaslat fekszik. Az első az MDF 2003. szeptemberében benyújtott javaslata volt, amely a bizottságokban már az első olvasásakor elbukott. Ez a sors vár a többi javaslatra is, legalábbis 2006. tavaszutóig, amikor letelik a mostani parlament megbízatási ideje. Hogy mi következik utána, az nyitott kérdés. Mert a talány abban rejlik, visszatérünk-e a nemzet egysége újrateremtésének szellemi gyökeréhez, vagy azon a nyomvonalon maradunk, amelyre ráerőszakoltak bennünket az első világháború végén. Azóta ahhoz szokott hozzá a nemzetközi közvélemény: csak a magyarok nem tehetik azt, amit a többi nemzetnek szabad.
* * * *
A magyar állampolgársággal kapcsolatos bármilyen vita és a december 5-i népszavazás előtti kormány-nyilatkozatok is a trianoni békeszerződés állampolgárságra vonatkozó meghatározásának bizonytalan értelmezéséből, és még abból a felfogásból erednek, hogy az állampolgárságot sokan az államhatalom birtoklásával kapcsolják össze.
Érdemes tudatosítani, hogy a trianoni békeszerződés csak a győztes hatalmak
által megalkotott új államoknak írt elő kötelezettséget, pl. - néhány kivétellel
- a területükre került személyek állampolgárságának megadására vonatkozólag.
Magyarországra és Ausztriára nem rótt közvetlen kötelezettséget az
elcsatoltakkal kapcsolatban. A nemzetközi jogászok akkor még tudták, hogy nem
alkothatnak egy-egy országnak belső törvényt, még ha szentenciákat vetnek is
papírra velük kapcsolatban. Magyarországon az 1920 utáni jogalkotás ezért nem
mondta ki egyértelműen, hogy az elcsatoltak elvesztik magyar állampolgárságukat.
Csak 1948-ban változott a helyzet, az új állampolgársági törvény elfogadásával,
amely a létező államhatárok között élőket tekintette állampolgároknak.
Az 1947-es párizsi békeszerződés viszont nem tartalmaz semmilyen megállapítást
az állampolgársággal kapcsolatban. Ennek az a politikai háttere, hogy a
szövetséges hatalmak semmisnek nyilvánították a második világháború alatti
státusváltozásokat, és elismerték az előtte meglévő állapotok folytonosságát.
Ezt csak a Szovjetunió sértette meg több helyen.
Az állampolgárság vonatkozásában tehát a trianoni békeszerződésben megfogalmazott szempontok maradtak úgy is, hogy ezt Párizsban nem foglalták írásba. A trianoni békeszerződés ugyan kimondta, hogy automatikusan elvesztik az állampolgárságukat az elcsatoltak, és ez megjelent a magyar törvénytárban is, nem vonta magával az 1879-ben elfogadott állampolgársági törvény megváltoztatását.
***
A magyar állampolgárság körüli mai bonyodalmat az a szemlélet súlyosbítja, amely azon államok okán vált uralkodóvá, amelyek nem éltek át a trianonihoz hasonló katasztrófát. Az állampolgárság kérdését etatista látásmód terheli csakúgy, mint a nemzetközi jogot is, amelyet az erősebb államok hatalmi joga alapozott meg.
Az etatista felfogás szerint az állampolgár az állam hatalma alatt álló személy, olyannyira, mintha az állam birtokosi függőségében élne. Jogait tekintve ez jelenti számára a mozgásteret. A XX. század utolsó harmadától számítva annyival jobb a helyzet, hogy az állam ezt a felségjogát nem gyakorolhatja önkényesen, pl. nem zárhat ki senkit az állampolgári kötelékből, mert a nemzetközi jog az állampolgári jogot alanyi jognak tekinti.
Ez a felfogás ugyan közelebb vitt bennünket a népszuverenitás eszméjéhez, de nem kérdőjelezte meg az államnak a személyek fölötti korlátlan fennhatóságát, ez pedig azt is jelenti, hogy az államokon belül kétséges a csoportjogok érvényesíthetősége, mert ez a felfogás csak az államot tekinti kollektív jogalanynak.
Az állammal és az állampolgársággal kapcsolatos felfogásban a népszuverenitás és a nemzeti szuverenitás közötti fogalmi különbség tudatosítása jelenthet megoldást. Ennek is van jogtörténeti és politika-történeti háttere, mint minden közjogi vonatkozású kérdésnek.
A XIX. század vége felé a nép és a nemzet közötti különbség a jogfelfogásban annyiban nyilvánult meg, hogy a néphez mint szervezetlen tömeghez nem kötöttek államhatalmi jogokat, a nemzetet pedig az állam és a hatalmi szervezettség hordozójának tekintették. Ebből a felfogásból származik még a XXI. század elején is a "nemzetállamok" szuverenitása, mely fogalmat gyakran, főleg a San Stefano-i békekötés óta keletkezett államok esetében, szívesen cserélik fel az etnikai államok szuverén jogának fogalmával. Ezért utasítják el pl. az első világháború után létrejött államok a történelmi Magyarország nemzetállami minőségét, mert az államszervezésben egyenlőségjelet tesznek a nemzet mint politikum és a nemzet mint etnikum közé. De emiatt nem alakulhattak ki azóta sem új politikai nemzetek ebben a térségben, noha Jugoszláviában, Romániában, Szovjetunióban és Csehszlovákiában évtizedeken keresztül mindent megtettek ennek érdekében - csakhogy egy valami nem sikerült. Nem tudták kialakítani a közös államalkotás élményét azokban, akiket erőszakkal bekebeleztek.
Ezek az élmények és szemléleti különbségek jelentik az igazi nagy törésvonalat az évszázados történelmi államok közjogi felfogása, a XIX. század utolsó harmadától ujjá-alakult vagy újonnan alakult államok önmagukat értelmező szemlélete és a magyar nézőpont között, amely Trianonig a klasszikus fejlődési utat járta, a nyugat-európai nemzetállamokét, azóta pedig a nemzet és az állam kettős értelmezési köve között őrlődik.
* * *
Feloldható-e a népszuverenitás és a nemzeti szuverenitás közötti látszólagos és létező ellentmondás. Ha visszaemlékszünk arra, hogy a XX. században két olyan időszak volt, amikor gomba módjára szaporodtak az államok - a trianoni békeszerződés időszakára és a gyarmatbirodalmak szétbomlására gondolok -, akkor mindkét esetben a nemzetek önrendelkezési jogára hivatkoztak (a magyar szövegekben hol a népek-, hol a nemzetek önrendelkezését emlegették). Ez azt is jelentette, hogy az adott, állammá alakuló területen létezett egy szám szerinti többségben lévő csoport vagy etnikum, amely politikailag megszervezte önmagát és érvényesítette akaratát. Ennek a gyakorlatnak a nyomvonalán keletkezett az a politikai szemlélet, hogy egy nemzet - ezen most kulturális közösség értendő - ha valahol államot alapított, illetve államot alakító többséget alkotott, felhasználta az államalakítás ráeső jogrészét. Ezért az ugyanehhez a nemzethez tartozóknak már sehol a világon nincs joguk az önrendelkezésre, mert ezzel a jogával ez a nemzet egyszer már élt. Ez azt is jelentette és jelenti a mai napig, hogy nincs joguk sem az autonóm létre, sem egyesülésre, sem jogi vagy politikai kötelékek kiépítésére a nemzet többi, más államban élő tagjával. Meg kell azonban jegyezni, hogy mindeddig és ezután is az autochton, azaz területileg őshonos népekről van szó és nem az elvándoroltakról.
Az a mechanikus szemlélet, amely a csillagászatban már Gallileivel megdőlt és a klasszikus fizikában a XIX. század vége felé szintén leáldozott, a közjogban még a XXI. század elején is fennáll a nép, a nemzet és a jog mechanikus szemléleteként. Ám ez azt is jelenti, hogy a filozófia és a természettudományi fejlődés évszázadokkal megelőzi a jogi szemlélet fejlődését. Pedig ez utóbbi keseríti leginkább az emberek életét. De mivel a jogfelfogás alakulása a hatalmi érdekek és a politikai akarat függvénye, ezért azt is le lehet szögezni, hogy a politika és a hatalom a legkevésbé fejlődőképes emberi jelenség.
* * * *
Itt kell visszakanyarodnunk az alapkérdéshez: újrateremthető-e a magyar
állampolgárság folytonossága úgy, hogy ezzel nem vonatik kétségbe a
nemzetközileg áhított jogállapot létét?
Az állampolgárság meghatározása az államok kizárólagos belügye. Az Európai
Unióban sem tartozik a közösségi jog fennhatósága alá. Ezért az állampolgári jog
megadása csakis az abban az országban kialakuló politikai akarattól függ, amely
megfogalmazza saját vonatkozásában ezt a jogot.
Ennek következtében szabad a pálya.
Ha megvizsgáljuk a magyar állampolgársági jogot 1879-ig visszamenőleg, vagy előzményét a honfiúi vagy országlakói jogot néhány évszázad mélységében, nem találunk ara való utalást, hogy mi történt azok országlakói, honfiúi vagy állampolgári jogaival, akik nem hagyták el lakóhelyüket sem az állam felségterületét, nem mondtak le önként állampolgárságukról, de mégis más alattvalókká vagy állampolgárokká váltak - és nem tettek semmi olyat, ami miatt kitagadhatók lehettek volna. A legújabb magyarországi állampolgársági törvényekben - 1939-től 1957-ig - találhatók olyan rendelkezések, amelyek szerint (politikai indíttatásból) meg lehetett fosztani magyar állampolgárt állampolgári jogától. Ezeket a jogfosztó törvényeket időközben megsemmisítették. Legutoljára 1990-ben. Ez után azok, akiket megfosztottak magyar állampolgárságuktól, ha nyilatkoztak, hogy kívánják ennek a helyreállítását, ismét magyar állampolgárrá váltak.
A 2004. december 5-i népszavazás előtt és utána is Magyarország kormánya és a
kormánypártok zsigerből elutasították, hogy helyreállítható legyen azoknak a
személyeknek az állampolgári jogfolytonossága, akik, illetve akiknek a felmenői
a trianoni békekötés következtében más államok polgáraivá váltak. Az a
kívánalom, hogy közülük azokra vonatkozzon ez a lehetőség, kik magukat magyarnak
vallják, illetve legyenek kedvezményesen honosíthatók azok a nem magyar
állampolgárok, akik Magyar Igazolvánnyal vagy a törvényben meghatározott más
módon bizonyítják a magyar nemzethez tartozásukat, az egész kérdéshalmaz
szempontjából részletkérdés.
* * * *
Mind a népszavazás keretében feltett kérdésnek, mind az állampolgársággal
összefüggő kérdéskörnek egy sarkalatos pontja van: milyen összefüggés van az
állampolgárság és a nemzet között?
Magyar szempontból megítélve két összefüggés egészen nyilvánvaló.
Az egyik a magyar politikai nemzet egykori létéből ered, tehát a XIX. században kialakult, a korszellemmel összhangban álló magyar nemzetállami létből, amelynek keretében etnikai származástól függetlenül, egy sok évszázados, több mint ezeréves államnak alkotó részeként élhette meg az ember a napi, történelmet formáló életét. Ennek nyomai csaknem egy évszázados távlatból is élesen követhetők. A trianoni döntéssel elszakított és szétszórt magyarok számára, illetve a magyarságnak össznemzeti keretek között gondolkodó részében ennek az állami létnek és politikai egységnek a megszűnése máig fájdalmas élmény. Az új államok esetében a magyar állami múlt államalkotási gyökereik hiányában érhető nyomon. Az ezekhez az új államokhoz kötődő személyeknél esetenként a monarchiához kapcsolódó nosztalgiában vagy a múlt tudatos, esetleg dacos elutasításában, sőt maghamisításában és letagadásában jelenik meg.
A másik összefüggés a magyar kulturális összetartozásból és a nemzeti
történelem közösségalakító élményéből ered. A kárpát-medencei magyarság
legmeghatározóbb történelmi és politikai múlt-élménye a több mint ezeréves
magyar államisághoz kapcsolódik, beleértve az állampolgári köteléket is,
amelynek magvát a Szent István országához és a magyar államiság legősibb
jelképéhez, a Szent Koronához való tartozás tudata jelenti. Jelen-élményének
egyik legfontosobb meghatározója pedig a múlt-élmény folytatásának,
folytathatóságának a hiánya és az ebből fakadó hiányérzet. Ez teszi
kiszolgáltatottá a nemzet egy részét, de egyúttal fokozza benne az - akár
jelképes eszközökkel való - folytatásra váró türelmetlenséget. A jelenkori
nemzeten belüli konfliktus pedig abból következik, hogy a nemzet másik részéből
a kommunizmus kiirtotta ezeket az értékeket és érzelmeket.
A történelmi magyar állam keretében az etnikailag meghatározható magyar nemzet,
azaz a XXI. században is meglévő és működő entitás társadalmi keretek között ma
is azokat a nyelvhasználati, közéleti, kulturális, azaz közművelődési és
oktatási eszméket, valamint közigazgatási eszközöket keresi, amelyek a nemzeti
léte szempontjából oly fontos és meghatározó állam megszűnése előtt léteztek.
Ezek az eszmék azonban semmiben sem ütköznek a XXI. század korszellemével,
eszmeileg azonosak vele, mert összhangban vannak az éppen időszerű és
megteremthető lehetőségekkel. "Csupán" annyi az eltérés, hogy igényei elvárások
kielégítésére a nemzet elszakított és szétszóródott, mintegy négy-ötmilliós
része nem rendelkezik a nemzetállam egyetlen hatalmi eszközével sem.
A magyar állampolgárság folytonosságának helyreállítása ezért nem csupán
elméleti kérdés, hanem társadalmi és társadalomlélektani kérdés is, amelynek
gyakorlati jelentősége is van. Ez két - közigazgatásilag is megjeleníthető -
ágból tevődik össze. Az egyik a jogfolytonosság helyreállítása, amely nem
helyettesíthető sem a honosítási sem a visszahonosítási eljárással. Leginkább az
állampolgári státus nyilatkozat útján való helyreállításával valósítható meg. A
másik ága pedig azzal a kérdéskörrel kapcsolatos, hogy a magyar állampolgárság
visszaszerzésével hogyan lehet visszakapcsolódni a nemzet természetes
vérkeringésébe. Ez főleg azt a lelki görcsöt lenne hivatva feloldani, amely
abból a szükségletből következik, hogy ott, ahol a trianoni döntés miatt
idegenként élnek ősi szülőföldjükön a magyarok, egy olyan kötelékbe
tartozhassanak, amely bennük az otthonosság érzetét kelti.
E kérdésgubanc kibogozhatóságának esélye azonban továbbra sem látszik, mert
nincs meg a cselekvéshez szükséges (politikai) erő, csupán az akarat szándéka
látható.
Csak akkor lehet előbbre jutni ebben az ügyben, ha a megoldás ellenzői ebbe már
nem tudnak döntően beleszólni. Vagy ha felfogásukban áll be gyökeres változás.
Ha ugyanis az autonómiára való jogot az emberi jogok legnagyobb
szaktekintélyének, néhai Ermacora professzornak az álláspontja szerint alapvető
jognak tartjuk, akkor nem lehet másként tekinteni arra sem, hogy egy nemzet
tagjai - ha igénylik - egy állam polgárai lehessenek, még ha lakóhelyük szerint
különböző államokban élnek is.
A szemléletváltozás lehetőségére ad némi reményt az Európai Uniónak éppen most
elfogadandó alkotmánya, amely a "nemzetállamok" joga mellé rendeli a polgárok
jogát.
De mi legyen azokkal, akik magyarul beszélnek, de "nem értenek nemzetül", mert
számukra mindenki idegen, aki nem adófizetői sorstárs, hiába tudja jobban az
Anyám tyúkját és hiába fakad könnyre himnuszunk hallatán.
Ha van igazi és stratégiailag hasznosítható tanulsága december ötödikének, ez dióhéjban úgy foglalható össze, hogy a magyarság biológiai összességének mintegy a fele elbitangolt. De ezért ne csak őket kárhoztassuk, hanem a félre-csaholó kutyákat is, mert eltévelyítették őket. A megtévesztetteket vissza kell térítenünk.
Pozsony, 2005. február 9.