Egy múlt év végén napvilágot látott helyzetelemzés szerint az idén a szlovákiai zöldségtermesztők közel fele csődközelbe kerül, s többjük fel is hagy majd a nagybani gazdálkodással. Mivel Szlovákiában a legnagyobb mértékben és leghatékonyabban a déli régiókban foglalkoznak zöldségtermesztéssel és sok zömmel magyarok lakta faluban az emberek legtöbbje szinte kizárólag zöldségfélék termesztéséből él, megkérdeztük Takács Miklóst, a Szlovákiai Zöldségtermelők Uniója elnökét, a mezőgazdasági minisztérium zöldségtermesztői szaktanácsadóját, mi is pillanatnyilag a zöldségtermesztés terén a helyzet?
– A hír sajnos igaz – jelentette ki kategorikusan a szervezet elnöke – , a kistermelők több mint fele padlóra kerülhet, de a több mint 30 hektáron gazdálkodó nagytermelők is százszor meggondolják, miből mit vessenek, s jelentősen visszafogják majd termelésüket.
Szóljunk néhány szót magáról a zöldségtermesztők uniójáról is. Mikor és miért keletkezett a szervezete?
– Uniónk 1992. február 2-án, csehországi mintára jött létre. Önkéntes társulásunk valójában érdekvédelmi szervezet, s a tagdíjakból él. Megalapításával elsősorban a termelőket szerettük volna összefogni, s jobb boldogulási lehetőségeket akartunk zöldségtermesztőink számára teremteni. Magyarán: érdekvédelmi esernyőt kívántunk a termelők fölé tartani.
A társulás 35 taggal alakult, aztán a taglétszám idővel százhúszra emelkedett. A százhúsz termelőből azonban csak kilencven fizet tagdíjat. A kft.-t alapított kistermelő egy évre 500, a jogi személyként szereplő nagytermelő pedig 5000 koronát fizet.
Volt konkrét oka is a szervezet megalakításának?
– Igen, volt. Már akkor éreztük, hogy a túlzott behozatal rövid időn belül komoly gondokat fog termelőink számára okozni. Pedig akkoriban még nem csupán a szlovákiai, hanem a csehországi piacot is elláttuk zöldségfélékkel.
Az elnöki poszt jóvoltából saját terményei eladását is elősegíthette.
– Én soha nem gazdálkodtam, én sohasem magamért kardoskodtam, s ma sem magamért harcolok, hanem mások, a termesztők érdekeit nézem. Hosszú éveken át a Zelenina zöldségforgalmazó vállalat nyugat-szlovákiai kerületi igazgatóságán dolgoztam, osztályvezetőként én kötöttem a termelőkkel a szerződéseket, minden gazdálkodót ismertem, éppen ezért naprakészen tudtam a gondjaikról, bajaikról is. Általában évente mintegy 2 milliárd korona értékű zöldségre kötöttünk szerződéseket, s a szerződött mennyiséget el is adtuk. Az áru negyven százaléka Csehországba ment.
Kilencventől többször jártam például a zöldségtermesztő nagyhatalomnak számító Hollandiában is. Országjárásaim során a termelési és értékesítési szövetkezetek árverési központjának a működését is áttanulmányozhattam. Akkor 48 aukciós központ működött Hollandiában, számuk azonban a szupermarketek terjeszkedésével mostanra négyre csökkent.
Tapasztalatait megosztotta másokkal is?
– Uniónk megalakulása után első utam a szakminisztériumba vezetett. Szerettem volna elérni, hogy bizonyos leginkább kelendő terményeknél (hagyma, sárgarépa, káposzta, paprika) egyenlítsék ki a behozatali vámot a lengyelekéhez, illetve a magyarokéhoz. Lengyelországban a zöldségbehozatali vám még tavaly, az EU-hoz csatlakozás előtt is 40, Magyarországon pedig 36 százalékos volt. Azaz: a Lengyelországba szállított zöldségekre 40, a Magyarországra exportált zöldségfélék után pedig 36 százalék vámot kellett fizetni. Nálunk ugyanekkor a zöldségvám csak 8 százalékos volt.
Sok termelő szerint a felhalmozódott zöldségfeleslegek a nagyáruházak tisztességtelen árpolitikájának köszönhetők.
– Tavaly földművelőink jó évet zártak. Szinte mindenből sok termett, még az a mag is kikelt, aminek nem kellett volna kikelnie. Sajnos azonban a legtöbb növényből, zöldségből Európa-szerte jókora többlettermés mutatkozott. S azáltal, hogy a csehországi piacnak befellegzett, s idehaza is egyre többen élnek a létminimumból, tehát egyre kevesebben vásárolnak napi rendszerességgel zöldséget, a szlovákiai termelők árujának jelentős része fölösleggé vált. S eladhatatlan maradt.
A határok nyitottak...
– A határok tényleg nyitottak, azaz most már unión belül bárhová vihetnénk áruinkat, csakhogy Németországban, Hollandiában, Spanyolországban, meg Magyarországon és Lengyelországban is mindenből sok termett, tehát másutt is tele vannak terményekkel a raktárak... Emellett a számunkra sokáig biztos piacnak számító Csehországban is jelentősen beszűkült a piac. Az egyes vidékeken ugyanis nagygazdaságok alakultak, s a tulajdonosok olcsó ukrán vendégmunkásokkal dolgoztatnak. Nálunk a legtöbb helyen még szinte elképzelhetetlen a műszakra dolgozás.
Elsősorban nekünk kell magunkon segíteni. Minden gondunkat-bajunkat még az EU sem képes megoldani. Az Európai Unióban például egyének zöldségtermesztésre nem is kaphatnak támogatást.
– Ez nem egészen így van. Az unió ugyanis egységesen egy hektárra ad bizonyos támogatást. S ebben tételként szerepelhet a zöldségtermesztés is. Az országos támogatásból azonban a zöldség, a gyümölcs, a krumpli, a répa, ki tudja miért, kimaradt.
Tehát tiltsunk be mindenféle terménybehozatalt?
– Nem, szó sincs róla. Mi csak azt szeretnénk, hogy mondjuk a lengyelekkel vagy a magyarokkal azonos versenyfeltételeket kapjunk. Tehát a lengyelországi és a magyarországi példát kell lekoppintani. Lengyelországban nincs földadó, az állam átvállalta a mezőgazdászok szociális és egészségügyi biztosításának a 90 százalékát, nincs továbbá jövedelmi adó sem, az áfa is csak 5 százalék, és nem 19, mint nálunk.
Az áfa, azaz a hozzáadottérték-adó külön is megérdemel néhány mondatot. A magas áfa a kistermelőket már a termelőeszközök vásárlásakor megfojtja. Az áfát csak a nagytermelő igényelheti vissza, a kistermelő nem. Pedig az eszközöket a nem áfafizető kistermelő is áfásan vásárolja meg.
Magyarországon a gazdák 60 százalékos állami támogatást kapnak. A mi termelőink nagy csetepaté árán is csak ötvenegynéhány százalékhoz juthatnak. De menjünk tovább. Erre az évre a mezőgazdaságban dolgozók számára a munkahely-biztosítás támogatását is törölték, holott más ágazatoknál a támogatás megmaradt. Mintha valakik termőföldjeinken erdőparkot akarnának létesíteni. Hogy lehet ilyen körülmények mellett versenyben maradni a német, a holland, a spanyol termelővel?
Nem kellene inkább mindenkinek felhagynia a termeléssel?
– A legtöbb terményből túltermelés volt, de ez változni fog. Egyelőre azonban nagy a baj, s szinte fillérekért sem lehet semmit sem eladni. Nagyraktárainkban többek között mintegy 18 ezer tonna téli káposzta, 8-10 ezer tonna sárgarépa, 8-10 ezer tonna hagyma áll „bevetésre készen”. Ezért nem lehet csodálni, hogy a gazdák ez idáig káposztából, sárgarépából, hagymából a tavalyi vetőmagmennyiségnek csupán a felét rendelték meg. Megkérdeztem tegnap egy nagybani hagymatermesztőtől, aki a múlt évben harminc hektáron termelte a zöldségféleséget, idén mennyi hagymát fog vetni. Azt válaszolta, ez attól függ, hogy felhalmozódott készleteiből menynyit fog a hónap végéig kidobni. Szép kilátások!
Az állam nem foghatja meg minden egyes termelő kezét, s nem is szabhat gátat a külföldi behozatalnak.
– Tavaly augusztus 24-én levelet írtam a monopolellenes hivatalba. Az írásban figyelmeztettem az illetékeseket, hogy az egyik áruházlánc felvásárlási áron alul értékesít néhány terményt, ami ellenkezik az érvényes jogszabályokkal. Kértem továbbá, hogy vizsgálják felül a szupermarketek szerződéstervezeteinek a szövegét is. Ha ugyanis a termelő nem visz be időre valamit, kemény büntetést kell fizetnie, ha viszont félnapokig az áruház udvarán kell terményével rostokolnia, minden rendben van. Sajnos, oda jutottunk, hogy a termelőnek nem lehet ellenvéleménye, a szerződésben ugyanis sem ár, sem konkrét tétel nem szerepel. A szerződéskötésekbe a legfontosabb láncszem, a termelő nem szólhat bele, mert mögötte, szerződéskötésre várva öten, tízen, húszan állnak sorban.
Ezért is kell termesztési és értékesítési szövetkezetet alakítani.
– Igen, de nem szabad a ló másik oldalára sem átesni. Alakítsunk tészeket, de a tész szervezésével még nem oldódik meg minden. Túltermelés esetén pedig a fontosságuk eléggé lecsökken.
Nekünk semmi se jó?
– Ha nem a negyvenmilliós lengyel nemzet árnyékában élnénk, zöldségtermesztőink is boldogabbak lennének. A lengyelek 18 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik, s intenzív gazdálkodást folytat. A lengyel gazdákat sohasem sújtotta a szövetkezetesítés, a háború óta fokozatosan építhették gazdaságaikat. Hatalmas kertészetek jöttek létre, s a termények kétharmada Németországba került. A jelentős karfiol- és brokkolitermelők azonban mára befürödtek, s a csőd szélén állnak, mert olcsó áruik már nem egyeduralkodók a germániai piacokon. A fiatalabbak Lengyelországból is külföldre mennek vendégmunkára, az idősebbek azonban jobb híján továbbra is „a kaptafánál maradnak“, s ma is termelnek. És legfőképp épp nekünk konkurálnak.
Piacvesztéseinkért a lengyelek lennének a ludasak?
– Korántsem. Másokra is „neheztelhetünk“. A holland nagykereskedők rengeteg pénzt ruháztak be Ukrajnában, Oroszországban. Hatalmas, 2-3-5 ezer vagon termény befogadására alkalmas óriásraktárakat építettek, s mivel olcsó munkaerőt találtak, „helyben” meg is termesztették a zöldséget, és saját áruikkal töltötték meg a tárolóhelyiségeket.
Kis ország, sok termelő?
Mi kis ország vagyunk... Megfigyeltem, hogy néhány hete ismét kapható a nagyáruházakban spanyol fokhagyma, holott 9-10 évvel ezelőtt egész Európában ellehetetlenítette a termelést a kínai kínálatdömping. Megkérdeztem a spanyol illetékest, miképp sikerült ismét talpra állniuk. Azt felelte: mivel fokhagyma nagytermelő ország voltak, rábírták az EU-t, szabjon kvótát a kínai behozatalra. S ezáltal ők is „levegőhöz jutottak“... No erre vérszemet kaptam. A paradicsomsűrítménnyel ilyesmi nem történhet meg? Szlovákiában ugyanis több helyütt, s több száz hektáron termelnek paradicsomot, s készítenek belőle sűrítményt. Három éve ellepte az országot a kínai áru, s a mi termékünk ára 37 koronáról tizenötre zuhant. Ez pedig már a termelési költségeket sem fedezi. A spanyol EU-képviselő azt mondta: nehéz lenne a kínai importot meggátolni, mert a sűrítménykészítésre használatos legmodernebb technológiát az olaszok gyártották, s eladták Kínának, a kínaiak pedig sűrítménnyel törlesztenek... Az olasz érdekek előtérbe helyezésével az, hogy Szlovákiában 600 hektáron megszűnhet az ipariparadicsom-termesztés, másodlagos szempont lett.
Mi az EU-tól nem mentőövet vagy alamizsnát kérünk, mindössze a más országbeli termelőkkel azonos versenyfeltételeket akarunk. Az ágazat leépülésével ugyanis mintegy 10 ezer munkahely kerülhet veszélybe. S a legtöbb zöldségtermesztő a déli régiókban él és tevékenykedik.
A piac mindenki számára egyformán nyitott.
— A lengyelek, de főképp a hollandok, azért építették fel a nagyraktárakat, hogy többek között majd minket is ellátnak olcsó terményekkel. A piac azonban hirtelen jelentősen beszűkült. A múlt tél elején egy kiló mosott sárgarépát 10-12 koronáért lehetett eladni. Később azonban az ár (ahelyett hogy emelkedett volna) zuhanni kezdett. A lengyelek márciusban felnyitották a földi vermeket. Az árun gyorsan túl kellett adni, mert rövid időn belül megromlik. Éppen ezért három koronáért is odaadták a készleteket. Az áruházláncok kapva kaptak a lehetőségen és vásárlócsalogató csalétekként árusítani kezdték a portékát.
Az egyik legnagyobb szlovákiai sárgarépa-termesztő megegyezett 17 társával, hogy 5,50-nél olcsóbban nem adják sehová terményüket. Megállapodásuk már egy hét után érvényét vesztette, a szupermarketek ugyanis „válaszul“ megtömték pultjaikat az olcsó lengyel áruval. A „tizennyolcak“ még talán jól is jártak, ha ugyanis a monopolellenes hivatal tudomására jutott volna, hogy kartellként akarta fellépni, hogy „önkényesen“ akartak minimális árat szabni, azonnal lecsapott volna a törvényszegőkre.
A termelőknek nem titokban kell egyezkedniük, hanem hivatalosan termelői és értékesítési szövetkezeteket kell alakítaniuk.
– Már említettem a beszélgetés elején, hogy 1990-ben több ízben is jártam Hollandiában, s épp a tészek működését tanulmányoztam. Tapasztalataimról 16 oldalas dolgozatot készítettem, s értekezésemet leadtam a mezőgazdasági minisztériumban. Arra a megjegyzésemre, hogy gátat kellene szabni a behozatal-áradatnak, azt a választ kaptam, mi közöm az importhoz, hisz vetőmag-forgalmazó vállalatnál dolgozom. Igaz, válaszoltam, da ha a termelők tönkremennek, nem lesz szükség vetőmagra. De másra sem, műtrágyákra, növényvédőszerekre, meg munkagépekre sem.
Politikusaink azon egyezkednek, hogy 5,5 vagy 9 milliárd koronával támogassák-e meg a zsolnai autógyár építését. Ha a mi termelőink csak egy morzsáját megkapnák a vita tárgyát képező öszszegnek, bátran felvehetnék a versenyt a konkurenciával. S esetleg nem kényszerülnének olyasmire, mint nem is olyan régen a francia termelők, akik végső kétségbeesésükben felforgatták a szupermarketek kínálópolcait.
Visszatérve a tészekhez: szükség van értékesítési szövetkezetekre, ám ha jelentős a túltermelés, a tész, főleg ha nem is gazdálkodik hatékonyan, agyoncsaphatja önmagát. Ha ugyanis nem tudja a teljes árukészletet eladni, ha csak egyik vagy másik szövetkezeti tag termékére, vagy bizonyos termények egy részére sikerül vevőt találnia, kitör a haddelhadd, s a tagok egymásnak esnek. Vagy hátat fordítanak egymásnak.
Az egyik Szenc közelében élő nagytermelő, aki 280 hektáron krumplit, 20 hektáron sárgarépát és 110 hektáron hagymát termel, tagja lett a krumplitermesztő szövetkezetnek. Aztán kis idő után ki is lépett a társulásból. Ugyanis egymaga három szupermarket hálózatot képes áruval ellátni és olyan csomagoló-berendezése van, amilyennel a tész-központ sem rendelkezett...
Az az alapelv, hogy a tésznek nagyobb a súlya az alkunál, mint az egyéni termelőnek, csak akkor érvényes, ha a termelés és a fogyasztás egyensúlyban van. Mihelyst azonban a kínálat túlhaladja a keresletet, a tész eme szerepe eltörpül.
Amikor Hollandiában jártam, Európa más országában még sehol sem működtek tészek. Egy helyütt, ahol épp szövetkezetük megalakulásának százhetedik (!) évfordulóját ünnepelték, elmagyarázták: a tész csak akkor működik eredményesen, ha a vezetőség rátermett, önzetlen és toleráns. Ez a három alapkövetelmény azonban – senkit sem akarok megsérteni (éppen ezért, akit nem érint ne vegye magára) de – sajnálatos módon minálunk ma még sok helyütt hiánycikk... Ide vágó példa: Marcelházai székhellyel már nálunk is működik tész, ám a társulás élén négy év során hat vagy hét igazgatóváltás volt.
Nálunk a tész jelenleg leginkább talán a kistermelő számára lenne igazán fontos. A kistermelő ugyanis egymaga nem tud nagy mennyiségű árut előállítani, ebből kifolyólag eléggé kiszolgáltatott, vagyis örülhet, ha bármit is elad, emellett nem rendelkezik megfelelő technológiával sem, nincs sem nagyteljesítményű tisztítója, sem osztályozója, sem pedig csomagoló berendezése. Tehát nem tudja terményeivel a külföldről behozott áruval szemben felvenni a versenyt.
Csehországban a nagytermelők is tészekbe tömörülnek.
– Igen. A csehországi termelők, hogy divatos kifejezést használjak, már egy ideje profi módon gondolkodnak. Példaként a trávčicei értékesítési szövetkezetet említem. A trávčicei tésznek 17 nagytermelő a tagja. Mindegyikük több mint 100 hektáron gazdálkodik, s mindegyikük csak két-három zöldségfajtát termel. És előre megszabják, ki miből mennyit fog termeszteni. Így mindenből csak annyit termelnek, amennyit biztosan sikerül értékesíteniük.
A recept tehát adott. A mi termelőink miért nem követik a bevált példát?
– Az elmondottakon kívül azért is, mert nálunk jelenleg kevés a feldolgozó cég. A szlovákiai feldolgozóipar ugyanis az elmúlt évek során leszálló ágba került. Legnagyobb zöldségfeldolgozó üzemünkben, az érsekújvári konzervgyárban, „fénykorában“ egy idény alatt csak paprikából 1200-1300 vagonnyit dolgoztak fel. Az értékesítéssel nem volt gond, a készletek jó részét „elnyelte” a feneketlen zsáknak számító orosz piac. Mára azonban, mint már mondtam, az orosz piac számunkra beszűkült, a holland meg más országbeli termelők ugyanis a zsák száját jól összehúzták. Az újvári gyár takarékon üzemel, több más üzem pedig megszűnt. Komoly külföldi tőkeberuházás nélkül feldolgozóiparunk képtelen lesz talpra állni. Ez pedig, közvetve vagy közvetlenül, rövid időn belül több termelő vesztét fogja okozni.
Az egyik zselízi nagytermelő tavaly a magyarországi, dunakiliti konzervgyárba adta el uborkatermését. Az előző évben az újvári konzervgyár nem vitte el tőle a termést, mert Lengyelországból olcsón jutott nyersanyaghoz. A gazda pedig tizenhárom tonna termést kényszerült szemétre dobni.
Az igazi megoldás az lenne, ha a termelők idehaza tudnának mindent értékesíteni. Az egyik dél-morvaországi konzervgyár a külföldi tőkének köszönhetően villámgyorsan talpra állt. Azóta már Szlovákiába is szállítják készítményeiket. Szupermarketeink polcain sorakozó termékeik jó része szlovákiai alapanyagból készült. Jó hír, csak az a hátulütője, hogy az áruféleségek utáni hozzáadottérték-adó Csehországban marad.
A tészekre egyesek szerint legfőképp azért van vagy lenne égető szükség, mert európai uniós támogatásra csakis a termelési és értékesítési szövetkezetek számíthatnak.
— A tész az EU-tól az első évben 4,1 százalék támogatáshoz juthat. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amennyiben mondjuk 120 millió korona értékben sikerül zöldséget eladnia, a 120 millió 4,1 százalékát kaphatja meg. (A második évben három, a harmadikban pedig már csak két százalék támogatáshoz juthat.) Ahhoz azonban, hogy 120 millió korona forgalmat érhessen el, temérdek pénzt kell befektetnie. És ezzel megint visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk.
ZOLCZER LÁSZLÓ