Beszélgetés Varga Józseffel
A rozsnyói származású, Pozsonyban élő textilmérnők, Varga József huszonegy évesen, már a háború vége után lett hadifogollyá. Életének ez a nem hosszú, mégis viszontagságos szakasza ma is élénken él emlékezetében. Vallomásának második részét a rovat előző kiadásában közöltük.
Bányában dolgozni egy volt egyetemi hallgatónak, nem nagy perspektíva a megmaradáshoz...
– Én hála Istennek nem kerültem a bányába. Külszíni munkákban vettem részt. Itt meg kell említenem, hogy még a hajón összeismerkedtem egy prágai cseh fiúval, egy medikussal, akivel összebarátkoztam. Egy szép napon rohan utánam, azt mondja, hogy álljak be szanitécnek a kórházba, mert ő mint medikus, azonnal bekerült oda. Először nem örültem az ötletnek, mert nem szeretem az efféle dolgokat, de rábeszélt. Tehát mentem. Kórházi karrierem nagyon rövid volt. A szegény foglyok úgy hulltak, mint a legyek. Rengetegen kaptak súlyos gyomor- és bélfertőzést a rossz koszt és a tisztaság hiánya miatt. Egyszer egy beteg lázát akartam megmérni. Már haldoklott, hadonászott szegény a kezével, az életéért viaskodott és véletlenül kiverte a kezemből a lázmérőt. Így a kórház három darab lázmérőjéből kettő maradt. Persze kirúgtak. Visszakerültem előző helyemre téglát hordani és egyebeket csinálni. Pár nap múlva persze én is megbetegedtem és mint beteg visszakerültem a kórházba. Itt már ismertek így egy teljes hónapon át ott lehettem és pihenhettem. Mire kikerültem onnan, jött a parancs, hogy a gyengék és a betegek mehetnek haza. Ekkor elmentem a kórház főorvosához, aki egy losonci magyar orvos volt, a nevére már nem emlékszem. Megkértem, ha Istent ismer, nem húzza ki a nevemet a betegek listájáról. Segített nekem, s így indulhattam az első transzporttal haza. Persze hosszabb időbe tellett, mire sor került rá. Végül elindultunk és valahol Nagyvárad, Arad környékén megálltak a fogolyszállító szerelvények... Általános szokás volt ilyenkor, hogy az emberek ismerősök után kutatva végigmentek a szerelvényen. Így bukkantam én is ismerősre egy Rozsnyó környéki faluból, aki érdekes módon sokkal hamarább ért haza, mint én, és elhíresztelte Rozsnyón, hogy egy Varga fiú jön ám haza. Tudták tehát, csak az volt a szörnyű az egészben, hogy az unokabátyám, egy másik Varga szintén fogságban volt Oroszországban, de ő már sohasem jött haza. De akkor még persze nem tudták, hogy melyik Varga menekült meg. Vártak tehát szívszakadva...
Hol engedték el végleg a volt foglyokat?
– Kárpátalján keresztül utaztunk azzal, hogy Brünnbe visznek, ott fognak igazolni és onnan fognak hazaengedni bennünket. Meg kell jegyeznem, hogy ketten voltunk rozsnyóiak, egy nálam lényegesen idősebb bácsi és én, akik éppen hazafelé igyekeztünk. Elhatároztuk, hogy mi aztán még egyszer Brünnbe nem megyünk, és Kassáról Rozsnyó felé közeledve egy kanyarban, amikor lassított a szerelvény, egyszerűen leléptünk róla, kiugrottunk a vagonból. Először fogolytársam falujába gyalogoltunk, ott megszálltam és másnap indultam aztán buszszal haza. A buszon is találkoztam ismerősökkel, akik míg én lefelé cihelődtem a buszról, már rohantak haza a hírrel, hogy jövök. Így már a kapuban találkoztam a szüleimmel.
Nagyon fiatal volt, amikor akarva, akaratlanul a háború sodrába került. Addig talán nem is tudta, valójában hol is van, amíg rádiósként az első halálhírt továbbítania nem kellett. Később, amikor fogságba került, fiatalon talán könnyebb volt elviselni a fogolytábor borzalmait, bár a szerencse azért itt-ott ön mellé szegődött. De mégis, hogyan lehet hozzászokni az ott tapasztalt szörnyűségekhez, egyáltalán meg lehet ezt emészteni?
– Ilyen helyen az ember bizonyos fokig elfásul. Csak az alatt a pár nap alatt, amíg abban az említett kvázikórházban voltam, napjában tíz, húsz embert vittek ki holtan. A kórházban volt egyetlen darab úgynevezett halotti lepel, ami egy közönséges lepedő volt, abba becsavarták az embert, kivitték, kiszórták belőle a lágertől nem messze lévő hatalmas gödörbe. A halottat leöntötték egy vödör mésszel és a lepetőt szépen hozták vissza a következőnek. Amikor az ember mindebben benne van, nem is tudatosítja a szörnyűségeket. Utólag visszagondolva rá, borzalom, hogy ez volt, és végig kellett csinálni. Csakhogy az ember igyekszik a rosszat túlélni, ez az ösztön munkál benne. A hatalmas akarás pedig túl tudja segíteni a bajon, hacsak, hacsak... Mondom, nekem az volt a szerencsém, hogy visszakerültem a kórházba, ahol már ismertek és kaptam gyógyszert. Ez mentett meg.
Visszatérve a fogságra... Hogyan alakult ott a foglyok egymás közötti viszonya, a mindennapi élet, ha egyáltalán lehet ezt életnek nevezni. Volt-e valamiféle szolidaritás az emberek között?
– Nyolcan, tízen voltunk ott rozsnyóiak, Rozsnyó környékiek. A lágerben, a barakkban mi együtt voltunk. S ez a közösség nagyon összetartott. Mindenben segítettük egymást. Akinek egy kicsit több kenyérmaradékja volt, adott a másiknak, akinek már elfogyott. Az összetartás és összetartozás tudata különösen az ismerős közösségekben nagyon erős volt. Másokkal nem is igen kerültem közelebbi kapcsolatba, hiszen a mi kis társaságunk egy szoros közösséget alkotott, amely, bármily furcsa, egyszerűen zárt volt. Lehet, hogy ez egyfajta védekezést is jelentett. Egyedül az említett cseh fiúval kerültem nagyon jó barátságba.
Milyen nemzetiségűek voltak itt egyébként?
– Ez tulajdonképpen egy csehszlovák láger volt, tehát az itteni foglyok mind erről a területről kerültek oda. Mint említettem, korábban komoly szelektáláson estünk át. Nem kevertek össze bennünket a németekkel, sőt, állandóan keresték közöttünk őket. Például hazaindulás előtt a felkészülés nem úgy történt, hogy parancsot kaptunk és indultunk, hanem számtalanszor sorbaállítottak bennünket, meztelenre vetkőztettek és bizony megnézték az ember hónalját is, nincs-e ott az a bizonyos tetoválás.
Milyen volt a táborban a koszt? Persze el tudjuk képzelni, hiszen az oroszoknak maguknak sem volt mit enniük.
– Normális ember nehezen tudja elképzelni a fogolytábor kosztját. Úgynevezett káposztaleves volt a fő étek, amelyben ha pár szál káposztát, esetleg paradicsomszerűséget, pár szem kukoricát talált az ember, akkor már örülhetett. A többi lé volt, s ez tette tönkre az emberek gyomrát. Örökké ezt a tartalom nélküli löttyöt kellett ennünk. Volt persze kenyér is. Kenyér! Ez egy téglalap formában sütött sárszerű valami volt, amiből mindenki húsz dekát kapott. Frissen nem lehetett megenni, mert a széle kissé kemény, a közepe meg tiszta sár volt. Szárítottuk tehát, és amikor megszáradt, el lehetett majszolni. De tilos volt tartalékot felhalmozni, ezért bizonyos időközönként, teljesen kiszámíthatatlanul és váratlanul ellenőrzést tartottak, és akkor mindenkitől elvették a maradék kenyeret. Nem csoda, ha az emberek gyomra nem bírta ezt a szörnyű kosztot. A foglyok gyomor- és bélgyulladást kaptak, amelynek következtében bizony sokan meghaltak.
Miután hazatért, bizonyára találkozott sorstársakkal, olyanokkal, akik hasonló helyről érkeztek meg. Megbeszélték tapasztalásaikat, korábbi sorsukat?
– Igen, ez tényleg így volt. Nem sokkal azután, hogy hazaértem, tudtam meg, hogy egy volt osztálytársam, egy rozsnyói zsidó lány édesanyjával szintén hazakerült a lágerből. Elmentem hozzájuk, s elmeséltük egymásnak, hogy mit éltünk át. Én csak annyit mondtam a végén, hogy nem tudom, ki tanult kitől, a németek az oroszoktól, vagy az oroszok a németektől, mert amit egymásnak elmondtunk, igen hasonló volt. A láger, a drótsövény, a barakkok, a koszt.... Igaz, nálunk nem voltak gázkamrák, csak szörnyű bányák, ahonnan kevesen kerültek haza élve és egészségesen. Derékig érő vízben kellett dolgozni és ezt nagyon megszenvedték az emberek. A bánya kegyetlenül szedte áldozatait.
Sokat lehetne beszélni életemnek erről a szakaszáról, amely kitörölhetetlenül bevésődött az emlékezetembe, de én azt mondtam magamnak, végül is épen és egészségesen túléltem a fogság borzalmait, részemről tehát pont került a történet végére.
Lacza Éva