Milyen áron emelik a pedagógusok (éh)bérét?
A médiák egyre többet foglalkoznak az iskolával, a decentralizáció következtében kialakult helyzetével, és főként anyagi gondjaival. Az iskola belső életéről, az ott folyó munkáról a kívülálló, a közvélemény vajmi keveset tud. A társadalom az iskolát: a pedagógust, a gyereket nem veszi komolyan. Lekezeli. A „sorkatona” pedagógustól mindenki maximális felelősségtudatot, kötelességteljesítést vár el, miközben jogait egyre radikálisabban elvitatják tőle. Ez késztetett arra, hogy szóljak a gondokról, a gyakorló pedagógus szemszögéből láttassam helyzetét.
A médiák az ősszel nagy csinnadrattával kürtölték a „világszenzációt”, miszerint az illetékesek szeretnék, ha több fiatal maradna a pedagógusi pályán. „Júliustól a kezdő pedagógus bére 13 100 koronára emelkedik” – idézték a lapok Martin Fronc szakminiszter szavait. Azt már nem közlik, hogy minden „emelések” ellenére az országos fizetési ranglista hányadik fokán helyezkedik el a pedagógusszakma. A mai „pénz-istent” imádó világunkban ilyen féligazságok közlése az iskola, a pedagógus ellen hangolja a közvéleményt. – Milyen jó nektek! – mondták számtalanszor (szinte irigykedve) még a közvetlen ismerősök is. Ott a sok szünet, és állandóan emelik a fizetéseteket; mert arról sohasem szólnak a híradások, hogy a legtöbb esetben, ha fizetésemelés volt, elvették a személyi pótlékot, vagy megemelték az órakötelezettséget. Amit nyertünk a réven, azt galádul kiszedték a zsebünkből a vámon. Lényegében most szeptemberben is ez történt, csak burkoltabb formában: az osztályfőnöki órát és a szakköröket nem lehet beszámítani a pedagógus kötelező óraszámába. Ezáltal az órákért járó bér lényegesen kevesebb. Az osztályfőnöki óráért az alapfizetés 5%-a jár, az szakköröket pedig a tanulók szelvényeiből összegyűjtögetett „könyöradományból” lehet jutalmazni. Kérdem én: az egyetemet végzett, esküt tett pedagógust lehet-e még ennél jobban megalázni? Aki keres, az talál – szól a mondás. A Sme szlovák nyelvű lap egyik tavalyi számában találtam a következő, magáért beszélő táblázatot:
Még azonban fájóbb az erkölcsi megbecsülés hiánya. Lépten-nyomon tapasztalható az oktatásügyet még mindig uraló bürokrácia gőgös arroganciája, az (alibista) szólampufogtatás: az igazgató alakítsa ki iskolája arculatát, a pedagógus legyen kreatív, munkája effektív stb. Miből, hogyan és mikor? Minden terhet az igazgató vállára raktak. Pénz nincs, hacsak egy-egy becsületes, módosabb szülő vagy alapítvány nem segít. Az igazgató éjjel-nappal ügyintéz, helyettesei különféle kimutatásokat gyártanak, egyfolytában adminisztrálnak. Az iskolavezetésnek nem marad ideje a szakmai irányításra (óralátogatásokra), az iskola arculatának formálására, az egymást segítő, jó pedagógusközösség kialakítására. Egyfolytában azon kell töprengenie, miből fogja kifizetni alkalmazottait, lesz-e pénz villanyra, fűtésre; hogyan tegyen eleget a munka-törvénykönyv szabta abszurditásoknak – a pedagógustársadalmat kizsigerelő, megalázó elvárásoknak, jogszabályoknak.
Arról sem tud a közvélemény, hogy a nyári szabadságon kívüli – a sokak által oly irigyelt – “sok szünet” csak a tanulóké. A pedagógusnak azokat megadott óraszámban: fizetetlen helyettesítések, a pedagógus szabad idejében a tanulókkal való különböző foglalkozások (tanulmányi és más versenyekre, felvételire való felkészítés, különböző szereplések, kirándulások szervezése, az azokon való pedagógiai felügyelet biztosítása, stb.) formájában le kell dolgoznia. A munkaértekezletek, a pedagógiai tanácsülések, a szülői értekezletek is a délutáni órákban vannak. Az ú.n. „szünetekben” kerül sor a pedagógiai napokra, az iskolázásokra. A pedagógusoknak szakmai továbbképzésre csak a rendes szabadságuk alatt van lehetőségük a hazai vagy a határon túli nyári egyetemeken. A törvények értelmében az iskola vezetésének s a pedagógusnak egyaránt bármikor ellenőrizhető, pontos kimutatást kell vezetnie a tanításon kívüli tevékenységéről. Mindezek mellett a tanítási órákra is fel kell készülnie, a tanulók írásbeli munkáit ki kell javítania, a tanulmányi, művészeti versenyek anyagát – matematika példák, versek, dalok, különböző irodalom stb. – meg kell találnia, elő kell készítenie; a versenyek iskolai fordulóit meg kell szervezni, az azokkal kapcsolatos adminisztrálást is el kell végezni. Természetesen, lehetne sorolni még további teendőket is. A törvényhozók azon törekvése, hogy a pedagógust arra kényszerítsék, teljes munkaidejét az iskolában töltse, ékes bizonyítéka annak, hogy egyáltalán nem ismerik a gyakorló pedagógus munkáját. Tudatosítania kellene már egyszer mindenkinek, a pedagógus munkája nem szalagmunka, annak alkotó munkának kellene lennie, órái letanításával munkája nem fejeződött be, ahogy az a kívülállónak tűnik. A pedagógust megfosztani attól, hogy akkor és ott készülhessen fel az oktató-nevelő munkájára, ahol, és amikor az számára a legmegfelelőbb, nemcsak megalázó, de szabadságjogainak megtépázása is. Továbbá azt is tudni kell, hogy a mai gyerek már nem viseli el a „parancsuralmat”, szinte egyéni foglalkozást igényel. Az egyre gyarapodó számú zilált családban élő, a társadalomban eluralkodó erőszaktól veszélyeztetett gyerekek nagyon is igénylik a szeretetet; a nyugodt, türelmes, toleráns, mosolygó pedagógust. A gyereknek ebben az értékrendet összekuszált világban, a médiumokból rázúduló szennyáradatban nagyon nehéz eligazodni. Nincs biztonságérzete, nem tudja, kinek higgyen! Ezért egyre nehezebben megközelíthető, nevelhető. A pedagógusnak meg kell tanulnia a gyerekek bizalmasává, partnerévé válni. Éppen ezért a jövő iskolájában az iskolaügyet irányítóknak a jelenleginél sokkal emberségesebb légkört kell teremteniük ahhoz, hogy a gyerek s a pedagógus munkája egyaránt hatékonyabb, sikerélményekben gazdagabb legyen. Ehhez azonban a pedagógusi munka társadalmi megítélésében teljes szemléletváltásra van szükség. A törvényhozóknak ki kell bújniuk a paragrafusok mögül. A pedagógusban is meg kell látniuk az embert, a gyermekben a jövőt. Aki ma vállalja az egyre igényesebb pedagógusszakmát, azt mind anyagiakban, mind erkölcsiekben a jelenleginél sokkal jobban meg kell becsülni. Sokkal több bizalmat, nagyobb önállóságot, szabadságot kell kapnia, hogy a szakma hivatásává váljon, hogy ne hagyja el a pályát. Egyelőre – a beígért béremelés ellenére is – ott tartunk, hogy pedagógusnak lenni szinte „luxus”. A mai viszonyok közt lassan csak az vállalhatja ezt a csodálatos hivatást, akinek van egy jól kereső eltartója.
Végezetül egy Kodály Zoltán-idézet 1929-ből, amely az akkori zenetanárok helyzetét minősíti: „... ma hiába irányítjuk a képzettebb zenészfiatalságot erre a pályára, hiába mondjuk nekik, hogy magasztosabb hivatást, nemzetépítőbb feladatokat nem találnak. Megnézik, mennyi az énektanító fizetése, s egyelőre inkább moziba mennek zongorázni, mert éhezve nem tudnak nemzetet építeni.” Úgy érzem az idézet a mai pedagógustársadalom helyzetére vonatkoztatva – ha áttételesen is –, sajnos, még most is időtálló.
Stirber Lajos,
a komáromi Béke utcai AI ny. pedagógusa