A december 5-i népszavazás nemcsak olyan politikai kérdéseket tett fel a közélet számára, hogy elbukott-e, vagy legalább erkölcsileg győzött a népszavazás, és a mostani helyzetben törvényt kell-e alkotnia a parlamentnek, s ha igen, akkor milyet, hanem fontos adatokkal szolgált a magyarországi társadalom állapotáról, a benne uralkodó erőviszonyokról is. Ha a hogyan továbbról gondolkozunk, akkor mind a hazai politikai életnek, mind a határon túli magyaroknak érdemes ezeket a tényeket figyelembe venni. (…)
Úgy tűni, hogy van a magyarországi társadalomnak egy része, amely egy határokon átnyúló közösség (a „15 milliós nemzet”) része, és ez nagyon fontos, többnyire elsődleges politikai motiváció a számára. És van egy másik közösség, amely mindenek előtt, bár nem kizárólagosan az államhatárok közötti közösség (a „10 milliós nemzet”) részének tekinti magát, és ha esetleg egy kissé kisebb mértékben is, de szintén fontosnak tartja ezt az identitást. A társadalomnak ez a két része kölcsönösen hibásnak, erkölcstelennek, vagy legalább levitézlettnek tartja a másikat, amiért annak az identitása olyan, amilyen. Pedig alapvetően történelmi képződményről van szó. A magát 15 milliósnak tartó közösség a trianoni békeszerződés által keltett problémák természetes következménye, a dominánsan államnemzeti közösségben gondolkodó csoportot pedig a Kádár-korszak nemzetpolitikája hozta létre.
Itt meg kell állnunk egy pillanatra, mert az a fogalom, hogy „a Kádár-korszak” nemzetpolitikája, látszólag fából vaskarika. De csak látszólag, mert történelmünknek ebben az egyik leghosszabb uralmi periódusában elég aktívan foglalkoztak a nemzetépítés kérdéseivel; igaz, többnyire ellenkező előjellel, mint amit napjainkban a nemzetpolitika alatt szoktunk érteni. A 33 év alatt két központi párthatározat is született ebben a témában: 1959-ben. „A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról” címet viselő 1959-es párthatározat lényegében az 1956-os forradalom számára táptalajt nyújtó, hagyományos magyar nemzeti közösség erőszakos megszüntetésének a krédója volt. Kimondta, hogy ennek a közösségnek az egyik fő összetartó eleme az elcsatolt területekhez és a határon túli magyarokhoz fűződő nosztalgia. Az ellenségesnek ítélt identitással a magyar állam, valamint az annak szovjet megszállását biztosító szocialista tábor iránti lojalitást állította szembe, mint a társadalomból kikényszerítő célt. Aztán jött 1968. Magyarországon jelentősen csökkentették a hagyományos nemzettudat ápolóira gyakorolt nyomást, a hatalom igyekezett megegyezést keresni a társadalom meghatározó rétegeivel, többek között a hatvanas évek átalakulásai után még megmaradt hagyományos nemzeti társadalom értelmiségével. A prágai tavasz leverése után mindez elvesztette aktualitását, de a palackból kiengedett szellemmel kezdeni kellett valami. Ebből lett „A szocialista hazafiság és proletár internacionalizmus időszerű kérdései” című 1974-es párthatározat, amely látszólag nagyon sokat engedett a nemzetieknek. Még azt is leírták benne, hogy a kollektív kisebbségi jogok biztosítása a szocialista országok közötti jó viszony feltétele. Míg az 1959-es párthatározat lényege a hagyományos nemzettudat rombolása volt, az 1974-es határozat egy új identitás építését tűzte ki célul. Ennek középpontjában a magyar államterületen élő közösség állt, de – s ez a korábbihoz képest nagy újítás volt – elismerték, hogy ennek a közösségnek valami fajta köze mégiscsak van a magyar kisebbségekhez. A suttogó propaganda is ezt fejezte ki. Az akkoriban már élt olvasó bizonyára ismeri azokat a vicceket, amelyekben Kádár János román kollégáját különböző furfangokkal leckézteti az erdélyi magyarság ügyében – ami viccnek is hazugság volt, hiszen Kádár maga nevezte román földnek Erdélyt, amikor 1958-ban beutazta Romániát. A hagyományos nemzettudat egyértelműen kisebbségbe szorult a Kádár-kori Magyarországon, de nem szűnt meg, sőt egy szűk rétegen belül igen vitális maradt. Amikor a nyolcvanas években élelmiszert, gyógyszert és könyveket csempésztünk Erdélybe, egy-egy péntek délután zsúfolásig tele volt a Budapest és Kolozsvár között közlekedő vonat olyan fiatalokkal, akik ugyanezt tették. Óriási érzés volt látni, hogy nem vagyunk egyedül, hanem mások is vannak a mi kis kádári Magyarországunkon, akik ugyanúgy éreznek és gondolkodnak, mint mi. Pedig akkor valószínűleg kevesebben voltunk, mint ma. (…)
A népszavazás egyik pozitív eredménye, hogy a pártok kénytelenek voltak véglegesen színt vallani a nemzeti kérdésben. A Fidesz egyértelműen a határok feletti közösség oldalára állt, jóllehet tisztában lehetett azzal, hogy támogatói között sokan nem részesei ennek a közösségnek. A kormánypártok ugyanakkor magukra vállalták a dominánsan a „Kis-Magyarországhoz” kötődő identitás képviseletét, és kitartottak emellett akkor is, amikor táborukból sorra jelentkeztek azok, akik mást akartak. De míg a Fidesz semmivel sem kompenzálta saját politikai tábora felé az álláspontját, a kormánypártok sorban vonultatták fel a különböző „szülőföld programokat”, „nemzetpolgárságokat”, állampolgárság nélküli útleveleket és egyebeket. Hagyjuk, hogy ezek az ötletek mennyire voltak tartalmasak, illetve előkészítettek. A lényeg, a kormánynak szüksége volt rájuk.
Elsősorban nem azért volt rájuk szüksége, hogy az igent támogató oldalról szavazókat vonjon el, hanem azért. Mert saját bázisát csak ezzel együtt tudta abban a mértékben mozgósítani, ami végül a „nem” szavazatokban megmutatkozott. A koalíciós pártok minden bizonnyal azt érzékelték, hogy a mögöttük állóknak is vannak magyarságpolitikai elvárásaik, ha gyengébbek is, mint a másik oldalon. Jó lelkiismerettel az övéik jelentős része is csak akkor vállalja a „nem” kimondását, ha megnyugtatják (vagy legalább elaltatják) a lelkiismeretét a határon túli magyarság kérdésében.
Ezért, miközben elkeseredett harc dúlt a két igen és a két nem között, kirajzolódott egy hallgatólagos egyetértés a két tábor között abban, hogy a magyar–magyar viszony továbbra is rendezetlen, és ez ügyben valamit tenni kell. Ezért esély kínálkozik arra, hogy a népszavazás eredménytelensége ellenére a közeljövőben elmozdulásra kerüljön sor a határon túli magyarság és Magyarország közjogi viszonyában. Ha ugyanis a kormánypártok nem tudnak eredményt felmutatni a határon túli magyarság irányában, az saját bázisuk szemében is csökkenteni fogja nemzetpolitikai hiteleségüket; s most a nemzetpolitika reflektorfényben álló kérdés.
A „15 milliós” koncepció támogatói egy határon átívelő közösség, ami nemcsak eszme, hanem egy valóságosan létező, társadalmi kapcsolatrendszer. Viszont tévedés lenen ide az egész határon túli magyarságot beleszámítani, hiszen ők is szétesőben lévő közösségek. Rohamos az asszimiláció, olyan helyeken is, ahol van magyar iskola, rengeteg ember küldi gyermekeit a többségi nép nyelvén működő tanintézményekbe, és így tovább. Ha statisztikai kapaszkodót keresünk e közösség határon túli részeinek feltérképezéséhez, akkor leginkább a magyar igazolványokhoz érdemes „nyúlnunk”. Mivel a státustörvény eredetileg elképzelt kedvezményeinek jelentős része a kormányváltás után az enyészeté lett, az igazolványt elsöprő többségben azok váltották ki, akik ezzel a magyar nemzethez való tartozásukat kívánták dokumentálni. S azt is nyugodtan feltételezhetjük, hogy akiknek elsődleges kérdés a határok feletti nemzeti összetartozás, azok nagyobb része máig megszerezte, vagy legalább kérvényezte a könyvecskét. Ez 800 ezer ember, akik a határon túli magyarságnak kb. egyharmadát tehetik ki.
A magyarországi igennel szavazó és a határon túliak magyar igazolvánnyal rendelkező összességében kb. 2,5 millió embernek közös az identitása, erősek a belső információs kapcsolati hálói, és a közös célok mellett viszonylag jól lehet a körükben mobilizálni. Egy ekkora öntudatos közösségnek esélye van arra, hogy mind Magyarországon, mind nemzetközi viszonylatban megvalósítsa a határok feletti nemzetegyesítés programját, csak éppen a népszavazás erre teljesen alkalmatlan eszköz.
Amikor a határon túliak nem tesznek különbséget az igennel szavazók és a többiek között, akkor ugyanolyan ostobaságot követnek el, mint azok az anyaországiak, akik leukránozzák a kárpátaljai magyart. Mindkét hozzáállás de facto a trianoni határok átszüremkedése az emberek tudat- és érzelemvilágába. Mint ahogy az is, amikor az igennel szavazók szégyellik magukat a határon túli magyarok előtt.
Ha nem adtuk fel a nemzeti integráció gondolatát, akkor ezen a téren sürgősen mentális fordulatra van szükség, amelyet leginkább a határon túli magyarság szellemi és politikai vezetői érhetnek el. Csak ők mentesíthetik a magyarországi választópolgárokat a kollektív felelősség alól, s ezt saját érdekükben minél hamarabb meg kellene tenniük. Eddig egy ilyen lépés történt: az erdélyi Hargita megye vezetői az anyaországot ostorozó nyilatkozatukban mellesleg megköszönték az igen szavazatokat. Azon is el kellene gondolkozni, hogy a 15 milliós nemzetről alkotott víziónkban igényt tartunk a határon túli magyarság letöredezőben, aszszimilálódóban lévő részeire is, a kádári Magyarország alkotóira, a félelemből szavazók százezreire és a népszavazástól távol maradók millióira is.
Nélkülük nemhogy 15 millióan, de 13–14 millióan sem leszünk, soha. Amennyiben őket ellenségnek vagy csökkentett értékű magyarnak tekintjük, akkor lemondunk arról, hogy visszahódítsuk őket azoktól, akik elvették őket tőlünk. Pedig vissza kell őket hódítanunk, velük is integrálódnunk kell, mert víziónk csak így válhat valóra. Ennél kisebb célt a két és fél milliós közösség nem tűzhet maga elé. 2004. december 5-e után sem.
Dévényi Árpád
(A szerző magyarországi külpolitikai elemző)