Szép, értelmes és távolbalátó írást olvastam A. Szabó László tollából a “Quo vadis, iskola?” című cikkben. Okosnak, de ugyanakkor túlzottan elméletinek, elvontnak tartom, mert megvalósulását csak a távoli jövőben tudom elképzelni. Ilyen és hasonló elméletek már a kilencvenes évek derekán is megjelentek a pedagógustársadalom köreiben. Itt volt a Konstantin-nak nevezett tervezet, újra gondolták és a Millennium nevet adták neki. Mindegyikkel kapcsolatban az volt az elképzelés és célkitűzés, hogy társadalmi vitára bocsátva kristályosodjon, letisztuljon, és alapjait képezze a jövő új iskolájának. A társadalmi vita azonban mindkét tervezet esetében nagyon szerény, rosszhiszeműen azt is mondhatnánk, hogy nincs. Most ott vagyunk, ahol a part szakad. Ugyanis semmilyen garancia nincs arra nézve, hogy holnap a Millennium is meg ne bukjon. A Konstantin tervezet azért nem volt megfelelő, mert más politikai viszonyok közepette, más elméleti szakemberek dolgozták ki, mint a Millenniumot. Ez ugyebár elég ok arra, hogy lesöpörjék az asztalról. Majd jön egy újabb humbuk, a pedagógus, meg az egész társadalom átverése céljából…
De legyünk optimisták. A Millennium meg akarta/akarja változtatni a jelenlegi iskolarendszert, újat szeretne létrehozni a régi helyébe. Ez így is van rendjén, hiszen gyökeresen új értékeket nem lehet ősrégi módszerekkel létrehozni. Strukturális és tartalmi szabályozókat akar kialakítani, hogy a jövő iskolájában „háttérbe szoruljanak a ma ismert tantárgyak (…) és helyüket átvegyék a társadalmi változásokat tükröző, a pedagógustól jelentős kreativitást igénylő műveltségterületek, illetve tantárgyközi megközelítés” – olvasom az említett írásban. Ami a kreativitást meg a tantárgyközi megközelítést illeti, kétségeim vannak. Semmi jelét nem látom annak az igyekezetnek, mely ennek szükségét kierőszakolná a pedagógusokban. Márpedig erre fel kellene szegényeket valakinek készítenie. De ki legyen az? Nincs a pedagógusoknak egy központilag szervezett felkészítése sem a strukturális, sem a tartalmi szabályozást illetően. Márpedig minden reform a megvalósítóitól, jelen esetben a pedagógusoktól függ. Nem kétséges, vannak helyi, regionális kezdeményezések, de ezek rendre a spontaneitás jegyeit hordják magukon. Az iskolák vezetőinek meg fenntartóinak már rendelkezésére áll a pedagógiai programok bizonyos választéka, melyek alapján akár helyi programok is összeállíthatók. Ebbe a pedagógusszövetség nem kevés energiát fektetett a pedagógusok továbbképzése során. Íme a reformtörekvéseknek egy eleme, mely sehogy sem illik a régi iskolarendszer mozaikjai közé. Új elemek születnek a pedagógusok kreativitása által, de mi haszna? Felhasználni szinte képtelenség. Így vagyunk még egy tucat reformelemmel, nem tudunk velük mit kezdeni.
Azt olvasom az említett cikkben, hogy „Először is a stratégiát és a pontos célt kell meghatározni, majd ezt követi a szabályozás eszközeinek definiálása, a programok megalkotása, a tartalomhordozók előkészítése és felhasználása, valamint a visszacsatolás, az eredmények vizsgálata, a hatékonyság mérése.” Ezt minden pedagógus és iskolai szakember tudja, mindez a Konstantinban is megtalálható volt. Közel tizenöt éve járjuk körül ugyanazt a témát, eredménytelenül. Érdemi munkát kellene végre végezni, és nem késlekedni a helyes döntéssel. Végre mozduljon már valami ezen a téren, különben akkora lesz a késésünk Európával szemben, hogy húsz év alatt sem hozzuk be!
A tehetetlenkedés mögött más bajt meg gondot is látok. A pedagógustársadalom fásultságát, közönyét, amit viszont helyreállítani hosszabb időt igényel, mint gondolnánk. Minden jel arra utal, hogy nem jó úton halad az iskolaügy reformja. Azzal dicsekszünk, hogy megvalósul a decentralizáció, életbe lépett az iskolák finanszírozásának új modellje, megvalósult az új típusú érettségi szabályozás. Akár eredményességről is beszélhetünk. Viszont a figyelmes szemlélő azt veheti észre, hogy mindezek a változtatások külső jelleggel bírnak. Talán az érettségi szabályozásról mondhatnánk némi jóhiszeműséggel azt, hogy belsőleg avatkozik be a meglévő rendszerbe. Régi keretekbe kényszerített új elem. A hagyományos ismeretek felmérése új módszerrel. Fából vaskarika. Szerintem a hagyományos értékrendet hagyni kellene hagyományos eszközökkel mérni. Amíg a mostani iskola tartalmi összetétele olyan, amilyen, nincs értelme a rendszertől idegen eszközökkel beavatkozni a menetébe.
Az új oktatási törvény késik. Az előre jelzett tartalmát illetően kétségek fogalmazódnak meg bennem. Mindjárt az első: “a finanszírozásról szóló törvény is tartalmazhat olyan szabályozókat (osztálylétszám, kötelező óraszám, stb.) amelyek hatással vannak a tartalom rögzítésére”. Már megint a pénz, és nem a józan ész, nem a társadalmi, akár európai szükségletek követelménye a tartalom dirigense. A színvonalas oktatás nem tűri a szakavatatlan beavatkozást. Márpedig ha megszabjuk, hogy mondjuk az osztálylétszám növekedjen, vagy a tanár órakötelezettsége túlnőjön a lehetőségein, akkor ez bizony szakavatatlan beavatkozás.
Helyesnek tartom viszont azt a megállapítást, mely szerint: „Nem szabad figyelmen kívül hagyni a központi és helyi tantervek közötti egyensúly fontosságát.” Ugyanakkor nem tudom értelmezni azt a megjegyzést, miszerint ha „az iskolafenntartók és intézményvezetők (…) módosíthatják bizonyos százalékban az elsajátítandó tananyagot, akkor fel kell készülnünk arra, hogy más-más iskolában különböző tartalmat fognak eltérő módon oktatni”. Ellentmondást érzek a két idézet között. Az elsőt én úgy értelmezem, hogy a különböző tantervek egyensúlyban tartása éppen annak érdekében szülessen, hogy alapjaiban minden iskolában azonos tartalmat fognak különböző módon oktatni. Lehet, hogy a naivitásom diktálja, de soha nem tartanám helyesnek, legalábbis az alapiskolában, különböző tartalmat eltérő módon oktatni. Ez feleslegessé tenné az egységes mérési- és vizsgarendszer kialakítását, eltérő szinteket eredményezne a régiókban, melyre bizonyára az új iskolarendszer nem törekszik. Természetesen ez addig lehetséges, akár ma is, amíg meg nem születik a coré curriculum, a mindenki számára kötelező közös minimum.
Mélységesen egyet tudok érteni az írás következő megállapításával: „Ez a folyamat” (az új iskolatörvény megszületése) „hosszabb időt igényel, azért lenne szükség egy gyorsabb ütemű és határozottabb cselekvési programra. Sajnálatos, hogy az oktatási reform még mindig politikum, természetszerűleg politikai konszenzus függvénye.” Itt lóg ki szembeötlően a lóláb. Az írás szerzője rátapintott a dolog lényegére. Születhetnek itt „szebbnél szebb gondolatok”, értelmes ötletek és javaslatok iskolaügyünk megreformálása érdekében, addig, amíg az „úri huncutság” bélyegeit hordozó politikusaink rá nem bólintanak (akár hozzá nem értően is), süljön a saját zsírjában az iskola, az iskolafenntartó, a tanuló, meg a szülő. Mikor nőnek fel végre politikusaink, hogy zöld utat adjanak a régen óhajtott iskolareformnak, a Millenniumnak, vagy nevezzük bárhogyan a reformtervezetet? Érdekel ez valakit az illetékesek közül ebben az országban?
Varga Frigyes,
nyugalmazott pedagógus, Nagymegyer