Ezekben a hetekben a szülők kézen fogják iskolás korba lépő gyermeküket, és gyakran nem is tudatosítják, hogy sorsdöntő lépést tesznek azzal, melyik iskola felé veszik útjukat. Mások pedig nagyon is sokat töprengve hozzák meg azt a fontos döntést, hova írassák leendő elsőosztályos gyermeküket. Magyar szülők esetében ez a döntés nem csak arról szól, milyen világnézetű, milyen szellemiségű nevelést válasszanak, hanem alapvetően a tanítási nyelv szempontjából is mérlegelnek.
„A töprengés eredménye statisztikailag is kimutatható” – írja Lendvay Tibor ipolysági iskolaigazgató a Pedagógusfórum című lap januári számában. „A magyar szülők 25-30 százaléka minden évben a szlovák iskola mellett dönt. A tendencia évtizedek óta nem változik” – mondja. Utal arra, hogy a nem magyar iskolát végzett fiatalok sem anyanyelvükben, sem nemzeti öntudatukban nem erősödnek meg, az előnyként számon tartott kétnyelvűségük rövid időn belül egynyelvűséggé válik. „A jelenséget, a megállíthatatlannak tűnő asszimilációt pontosan jelzik a 10 évenkénti népszámlálások.”
Ilyenkor gyakran eltöprengek azon, lehet-e még ebben a témában valami újat mondani? Hiszen minden évben újra meg újra elismételjük, hogy az anyanyelven való oktatás a leghatékonyabb, hogy ilyenkor nemcsak a nyelvről döntünk, hanem kultúránk, szellemi értékeink, azaz a magunk megmaradásáról is, hogy önazonosságunk alapkövét helyezzük el ezzel a döntéssel. De erről óhatatlanul eszembe jut egy minapi, túlzottan magabiztos, szinte útmutatónak szánt miniszterelnöki nyilatkozat is, amely „kettős identitásra” buzdít. Nocsak. Eddig azt hittem, szilárdan állok a lábamon, tudom, ki vagyok, hova tartozom. Ezzel az egyértelmű identitással biztosan ápolhattam kettős, vagy akár többes kötődésemet, kapcsolataimat a világ felé. Lehet, hogy ezt most felül kellene bírálnom?
De mielőtt a zavaros identitású, rólam és a történelemről nyilvánvalóan keveset tudó miniszterelnök tanácsait sietnék megfogadni, maradok a témánál. Bár Lendvay Tibor beíratások előtti gondolataiban azt mondja, hiába minden, mégis talál újabb érveket, hogy meggyőzze a szülőt, nem tesz jót gyermekének, ha „mesterségesen átirányítja egy idegen nyelvű, kultúrájú közösségbe, ahol gyermeke gyökértelenné, és egész életre szólóan sérülékennyé válik”. Azzal a hamis érvvel száll szembe ismételten, hivatkozva az új helyzetre, amely szerint a szlovákiai magyar ember a magyar nyelvvel nem érvényesül. „A magyar nyelv egyenrangú az Európai Unió területén” – írja. „Mi több: észre kellene vennünk, hogy a határok megszűnésével a magyar nyelvet beszélők előnyös helyzetbe kerültek” (lásd a Magyarországon munkát vállalók egyre magasabb számát).
Nem véletlen, hogy a szlovák anyanyelvűek közül is egyre többen tanulják a magyar nyelvet, különösen Dél-Szlovákiában. Épeszű ember igyekszik megtanulni a szomszédja nyelvét, nem csak saját érdekében, hanem azért is, mert az elemi udvariasság szabályai is erre kötelezik. Csak az ostoba akarja rákényszeríteni a másnyelvűt arra, hogy ha beszélni akar vele, szóljon az ő nyelvén. A szlovákiai magyar iskolák nemcsak a szlovák nyelvet, de a szlovák kultúrát is megismertetik tanulóikkal. Így válnak nyitottá a világra is. Sajnos, Szlovákiában még mindig szembe kell néznünk azzal a honi felfogással, hogy itt egyesek jövevényeknek tekintenek bennünket. Ezért nem csoda, hogy „az utódállamoknak a mai napig nem sikerült magukat legitimáltatni az ott élő magyarok szemében” (Schöpflin György: Új magyar nemzetfogalom felé). De ameddig „a többség etnikai világára alapozott berendezkedés kizárja az ott élő magyarokat alanyi közpolgári jogaikból, ennek következtében egyes területekből kimaradnak” (erre számos példát lehet felsorolni, elég csak az oktatás területén maradni), ez a legitimáció nem is következhet be. Ezt kellene tudatosítania az állam szuverenitásába kapaszkodó, látszólag az állam és az iskolarendszer egységét védő „hazafiaknak”. Az egységes szlovákiai iskolarendszerben csak magyar iskolák vannak, nincs szlovákiai magyar iskolahálózat. Márpedig az Európai Unióban a tagállamok nem élhetnek vissza a nemzeti szuverenitás elvével.
Közös érdekünk lenne, hogy politikai és szakmai körökben többet beszéljünk a kulturális autonómia mellett az oktatási autonómia kérdéseiről. Annak ellenére is, ha egy másik miniszterelnök (vajon melyik a miénk?) legalább olyan magabiztossággal (és legalább olyan szűklátókörűséggel) jelentette ki nemrég, hogy itt semmiféle autonómiáról nem lehet szó. Mindaddig, amíg ezekben a kérdésekben nem dönthetünk saját hatáskörünkben, alávetett szerepre kényszerülünk, és ez sohasem vezethet el az állam óhajtott és elvárt politikai legitimációjához. Lehet, hogy közben egyre jobban fogyunk, felmorzsolódunk, de önmagunkhoz, elemi emberi jogainkhoz való ragaszkodásunk föladása ugyanúgy a megszűnésünkhöz vezet. „Végső soron nagyon sok minden rajtunk múlik: tekintsünk el a pesszimizmustól, bár kézenfekvő, hogy az is tősgyökeres magyar érték” – írja Schöpflin György ugyanott.
„Kettős teher / s kettős kincs, hogy fogódzni kell.” Ezt már Tornai József írta Nagyon fáj (József Attila nyomán) című versében a magyar miniszterelnöknek, mondván: „Hallja, míg él. Megtagadta, ki vele vér.” És követői is akadtak szép számmal. Mégis inkább azokra tekintsünk, akik segíteni akarnak, hogy megőrizhessük magunknak és gyermekeinknek szülőföldünket és anyanyelvünket. És mindenekelőtt bízzunk a magunk erejében és igazában, és abban, hogy „kevés embert hosszú távon és sok embert rövid távon be lehet csapni. De sok embert hosszú távon nem”.
Lovász Gabriella