2004-ben talán ő maga sem tudta, hogy lett ismét miniszterelnök. Állítólag már be volt csomagolva, azaz, készen állt a kormányhivatal elhagyására. Aztán mégis, duplázott, ami nem kis jelenség a posztkommunista országokban.
Tavaly ilyenkor sokan egy krajcárt sem tettek volna fel arra fogadva, hogy kormánya megéri a karácsonyt. Válság válságot követett, a kabinet parlamenti többsége leapadt, ő viszont nem beszélt válságról. Inkább államellenes csoportocskák, félreállítások, leváltások és ... örök optimizmus jellemezte.
Most sem volt másképp. Bár a parlamentben kisebbségben van a kormánya, nem volt mitől tartania. Ha a Kaník-ellenes szavazásról hiányzó hat független honatya, egy Smer-es és négy HZDS-es képviselő esetleg mégis jelen lett volna, és Ficóékkal szavaz, akkor sincs gond, mert az még csak mindig 74 ellenzéki szavazat lett volna. Tehát ha a kormány kisebbségben van, az ellenzék még inkább.
És ha a helyzet esetleg úgy hozza, hogy Kaníknak mégis mennie kell – hiszen ilyentájt már jó a jövőre esedékes választásokat is figyelem előtt tartani – akkor máj ő lemondatja, miért adná át az ellenzéknek a dicsőséget?!
Mondhatják rá, hogy kapkodó, ösztönös, hibát hibára halmozó politikus. Akinek áldott képessége van arra, hogy meggyőzően nyilatkozzon úgy, hogy közben semmit sem mond. Viszont stratéga – akinek talán meg van a képessége, hogy a bonyodalmak szülte kesze-kusza helyzetekben reálisabban méri fel a helyzetet. Mert talán belekalkulálja az emberi gyarlóságot is.
50 éves. Az SDKÚ születésnapjára egy szép ajándékkal akart volna kedveskedni neki. Kilobbizni az Európai Parlamentben, hogy Schuman–díjjal tüntessék ki. Ez nem jött össze, mert aktív politikusnak ez még nem jár az ő kedvéért sem, és így már túl sok hab került volna a tortára. Mert a Putyin–Bush pozsonyi találkozó is az.
Vajon most miképp gondolja. Politika maratonjának finisében vagy a közepén érzi magát. A cél minden bizonnyal az utóbbi, a taktika alakítására is van még idő.
Minden országnak olyan kormánya van, amilyet megérdemel? És annak olyan főnöke? Ám legyen. Irigykedni sem kell, emlékezhetünk, a maratoni futó célba érése egyben végzete beteljesedése is volt. Bízzunk benne, hogy oda nem rántja az országot. Szóval: boldog szülinapot!
Oriskó Norbert