A cukorbajnak a cukorhoz vajmi kevés köze van
A betegség második típusa megelőzhető, az első nem
A cukorbetegség népbetegség, hiszen sokakat érint. Civilizációsnak is szokták nevezni, bár ez a meghatározás nem teljesen helytálló, hiszen a bajt már az ókorban is ismerték, csak éppen kezelni nem tudták. Nálunk a statisztikák szerint a lakosság 4-4,5 százaléka szenved benne, ami nagyjából 250 ezer embert tesz ki. Hogy ez sok vagy kevés? Növekedni vagy csökkenni fog-e a megbetegedettek száma? Meg lehet-e előzni? Merre tart a gyógyítás? Többek között ezeket a sokakat érintő és érdeklő kérdéseket tettük fel a Kassán élő és dolgozó dr. Rácz Olivér orvosnak, egyetemi tanárnak, akinek szakterülete éppen a cukorbetegség.
Hogyan alakul ki a cukorbetegség és milyen típusait különböztetjük meg?
– A cukorbetegség (diabetes mellitus) megértéséhez nem árt visszatekinteni a múltba. A történet nagyon tanulságos. A diabéteszt már az ókorban is ismerték, de nagyon keveset tudtak róla. A fogyással, gyengeséggel és fokozott vizeletürítéssel járó súlyos betegséget az egyik ókori görög orvos ritka és titokzatos kórként írta le, és a titokról csak a XIX. és XX. század kutatói rántották le a leplet. Persze a lepel nem egyszerre hullt le, hanem apró lépésekkel jutottunk el a mai ismeretekhez, miközben buktatók és zsákutcák egész sora nehezítette a dolgok megértését.
Ma minden középiskolás tudja, hogy a cukorbetegség a hasnyálmirigy Langerhans szigeteinek hibás működésével függ össze. Erre már a XVII. században majdnem rájött egy svájci orvos, Johann Conrad Brunner, aki úgy tanulmányozta az emésztést, hogy kutyák hasnyálmirigyét távolította el művi úton. Persze a legtöbb „páciens” nem élte túl a műtétet, de amelyek mégis, azok néhány hónap múlva teljesen egészségesek lettek. Brunner ugyanis nem távolította el az egész szervet, így a kutyák nem lettek cukorbetegek. A kísérlethez csak a XIX. század végén tért vissza két német kutató, Minkowski és Mehring. Ők ügyesebb sebészek voltak, de nem a két professzor, hanem a laboratóriumi asszisztens vette észre, hogy a kutyák többet vizelnek, mint azelőtt és nem szobatiszták. Gyorsan megvizsgálták a vizeletüket és abban nagy mennyiségű szőlőcukrot (glukózt) találtak. Minden világos lett – a diabétesz okát a hasnyálmirigyben kell keresni!
Keresték is sokan, de a győzelem két kanadai kutatóé lett. Frederick Banting sebészorvos volt az, aki az első világháborúból hazatérve elolvasott néhány cikket a cukorbetegségről és támadt egy ötlete, hogyan lehet a betegség elleni szert kutyák hasnyálmirigyéből kivonni. Ezt közölte a torontói egyetem nagyhírű professzorával, MacLeoddal, aki rendelkezésére bocsátott néhány kutyát, egy laboratóriumot és egy, a laboratóriumi munkában kissé jártas harmadéves orvostanhallgatót, Bestet. A két fiatal egész nyáron dolgozott, a professzor pedig Európában nyaralt. 1921 őszére megvolt a kivonat, ami gyorsan csökkentette a cukorbeteg kutyák vércukrát. Januárban pedig már olyan tiszta volt a szer, hogy elkezdték a klinikai kipróbálását. A tizenéves Leonard Thompson már majdnem kómában volt és az új orvosság nélkül néhány napon belül meghalt volna. Bantingék inzulinja segítségével visszatért a halál torkából és megérte a felnőttkort.
A történet olyan, mint egy szép mese, de két okból nem az. Az egyik ok az, hogy az inzulin nem mese, hanem valóság – egy kis fehérjemolekula. A felfedezése óta eltelt 85 év alatt emberek millióinak életét mentette meg és tette könnyebbé. A másik az, hogy a mesékben a jók elnyerik jutalmukat. Ez majdnem meg is történt, hiszen az inzulin felfedezéséért már 1923-ban odaítélték a Nobel-díjat. Bantingnak és a híres profeszszornak, MacLeodnak, aki ott sem volt a kísérleteknél. Bestről megfeledkeztek. A tudósok pont olyan gyarló emberek, mint bárki más.
Ha az inzulin gyógyítja a diabéteszt, akkor már csak azt kell tisztázni, mi okozza az inzulintermelés csökkenését vagy teljes megszűnését. Ennek különböző okai lehetnek, de a betegek nagy része két csoportba osztható:
A kisebbik csoportot azok alkotják, akiknél a betegség fiatal korban, hirtelen kezdődik. Vércukruk néhány nap alatt nagyon magasra szökik, sokat vizelnek, állandóan szomjasak. Ha a kezelőorvos nem ismeri fel a jeleket és nem kezdi el az azonnali inzulinkezelést, akkor néhány hét alatt a beteg kómába esik. Az egyes típusú cukorbetegek egész életükben rá vannak szorulva a napi többszöri inzulininjekcióra (ennek ellenére teljes értékű életet élhetnek, de erről majd a beszélgetés második részében lesz szó).
A második típusú diabétesz nem kezdődik drámai tünetekkel, de éppen ezért nagyon alattomos. Rendszerint a túlsúlyos középkorú embereket sújtja. Az érintettek sokáig mit sem tudnak a bajról, amely csak célzott vizsgálatokkal mutatható ki. A második típus alattomossága abban rejlik, hogy a betegség komplikációi (erről is a következő részben lesz szó) őket is pont úgy veszélyeztetik, mint az első típusúakat, de mivel a tünetek nem olyan nyilvánvalóak, kevesebbet törődnek vele.
Mi köze a cukorbetegségnek az édességek fogyasztásához?
– Az első típusnak semmi, a másodiknak egy kevés. Az első típus nem a hasnyálmirigyben kezdődik. Oka az immunrendszer részben örökletes hibája, amit a szaknyelv autoimmunitásnak nevez. Az autoimmun kórképekben (sok betegség tartozik ide) az immunredszer rossz választ ad a hamleti kérdésre, amely ebben a formában így szól: Én vagyok az vagy nem? A saját szövetem vagy nem? Elpusztítsam vagy ne? A hibátlan immunrendszer elpusztítja a baktériumokat, a vírusokat, de nem a saját szöveteket. A megtévedt immunrendszer elpusztítja a Langerhans sejteket, így jön létre az inzulinhiány és a cukorbetegség. Ennek a cukorkához, csokihoz, fagyihoz semmi köze.
A második típusban a Langerhans szigeteknek semmi bajuk. Az elhízás azonban rontja a szövetek válaszát az inzulinra és hasonló dolog történik, mint amikor a gépkocsi motorjának csökken a fordulatszáma. A szövetek egyre több inzulint igényelnek, a Langerhans szigetek sejtjei „gázt adnak”, vagyis egyre több inzulint termelnek, hogy kordában tartsák a vércukrot, és ez így megy körbe-körbe. Ez a kóros helyzet még nem cukorbetegség (metabolikus szindrómának vagy inzulin-rezisztenciának nevezik), de nagyon káros az érrendszerre és jelentősen növeli a szívinfarktus veszélyét. A végén a Langerhans szigetek kimerülnek és fellép a második típusú diabétesz. Ennek annyi köze van az édességekhez, hogy a sok magas cukortartamú étel és ital (kóla, fanta!) elhízáshoz vezet és az elhízás cukorbetegséghez. Másrészt azonban a szervezetnek teljesen mindegy, hogy túlzott zsírfogyasztással, krémesekkel vagy mozgáshiánnyal jut el a betegséghez.
Mi a különbség a között, ha valaki hároméves korában kapja meg a diabéteszt vagy negyvenéves korában?
– A válasz az előző sorokból nyilvánvaló. Két különböző betegségről van szó. A közös bennük a magas vércukor és a látást, szívet, vesét és idegeket veszélyeztető szövődmények. De van még egy nagy különbség, amit érdemes megszívlelni. Az egyes típusról a beteg nem tehet. A kettes típust viszont mi magunk idézzük elő helytelen táplálkozással és életmóddal! A kettes típusú cukorbetegség elvben nagyon könnyen elkerülhető lenne. A gyakorlat azonban egészen más – és ehhez nem kell tudományos vizsgálatokat folytatni. Elég, ha belenézünk a tükörbe és körülnézünk az utcán.
Ha már önmagunknak nem tudunk parancsolni, legalább a gyerekeinkre vigyázzunk, ne engedjük, hogy elhízzanak. A kövér gyerekek már harmincéves korukra cukorbetegek lehetnek, ötvenévesen pedig a szívinfarktus, a magas vérnyomás és az agyvérzés veszélyeztetheti az életüket.
(A cikk folytatását következő számunkban találják meg.
Dr. Rácz Olivér szívesen válaszol olvasóink esetleges kérdéseire is.)
----
Múlt heti számunkban dr. Rácz Olivér orvossal és egyetemi tanárral a cukorbetegség okait jártuk körül. Megtudtuk, hogy a diabétesznek két típusa van, s a kettő bizony alaposan különbözik egymástól. A kettes számú megelőzhető, ha az ember nem hízik el és egészséges életmódot folytat. Az első típus viszont nem, azzal meg kell tanulni együttélni. Most a lehetséges gyógymódokról és a betegség kezelésének jövőjéről beszélgetünk.
Doktor úr, szóljunk néhány szót a cukorbaj Janus-arcáról. Milyen szövődményei vannak a betegségnek, mely többnyire fokozatosan megtámadja a létfontosságú szerveket?
– A cukorbetegség Janus-arca csak az inzulinkezelés elterjedése után mutatkozott meg. Az inzulininjekció nem képes olyan pontosan szabályozni a vércukrot, mint azt a hasnyálmirigy szigetsejtjei teszik. A betegek ma már nem halnak meg kómában, de az ingadozó, gyakran magas vércukor lassan megtámadja az ereket és károsítja a létfontosságú szerveket. Tíz-tizenöt év után romlik a betegek látása, csökken a vese működése, az alsó végtagok vérellátása rosszabbodik és a betegeket különböző neurológiai tünetek is kínozzák. A legrosszabb esetben vakság, veseelégtelenség és az alsó végtagok szöveteinek elhalása a következmény.
Hogyan lehet megelőzni ezeket az alattomos szövődményeket? A megoldás elvben egyszerű, a gyakorlatban kissé nehezebb, de megoldható. Úgy kell kezelni a diabéteszt, hogy a vércukor minél közelebb legyen a normálishoz. Joslin professzor, a cukorbetegség gyógyításának egyik úttörője, már a múlt század harmincas éveiben azt tanácsolta betegeinek, hogy naponta ellenőrizzék a vizeletcukrukat és az eredmény szerint változtassanak az inzulin adagolásán. A hetvenes-nyolcvanas években két „forradalom” következett be a diabetológiában. Az egyik az otthoni vércukormérők kifejlesztése volt, a másik a cukrozott hemoglobin mérése (amiben e válaszok adója is komoly szerepet vállalt, a szerk. megjegyzése).
Ma gyakorlatilag minden 1. típusú cukorbeteg jogosult a kis mérőműszerek és a hozzájuk tartozó tesztcsíkok receptre való felírására. A készülékek kezelése egyszerű, a mérés az új műszerekkel egyre gyorsabb és pontosabb, így a beteg részben a saját orvosává válhat. Étkezését, az inzulinadagokat maga szabja meg a mért vércukorértékek alapján. Ehhez persze az kell, hogy előtte a diabetológiai szakrendelés orvosai és nővérei pontosan és részletesen tájékoztassák a beteget a diabéteszről, és arról, hogy milyen helyzetben mit kell tenni. A folytonos oktatás a cukorbetegség kezelésének szerves része és ebben a betegnek aktív szerepet kell vállalnia. Az otthoni vércukorméréssel (angol nevén selfmonitoring) kapcsolatban két problémát kell megemlíteni. Sajnos az egészségügy jelenlegi helyzetében receptre csak korlátozott számú csíkot lehet felírni, és ha a beteg maga vásárolja ezeket, azt a pénztárcája alaposan megérzi. (A 2. típusú betegeknek glukométert nem, tesztcsíkot pedig nagyon korlátozott mértékben térít a biztosító.) A másik probléma pedig az, hogy a gyakori szúrások elég fájdalmasak, sokkal fájdalmasabbak, mint a modern adagolókkal beadott inzulininjekciók. Ezen a problémán azonban a nagy műszergyárak intenzíven dolgoznak és a jövőben várható a fájdalmas „szurik” kiküszöbölése.
A „cukrozott” vörös vérfestéket (hivatalos nevén glikohemoglobin vagy hemoglobin A1c) a század hatvanas éveiben fedezték fel, mérése a hetvenes évek vége felé kezdődött el és ebben mi sem maradtunk el a világ mögött. A dolog lényege az, hogy a vörös vérfestékhez kapcsolt glukóz majdnem négy hónapig kering a vérben, ezért mérése információt nyújt arról, milyen volt a beteg vércukra az elmúlt időben. Elárulja, hogy a beteg vércukra magas volt, vagy elfogadható, esetleg közeli a normálishoz. Ezt a vizsgálatot ma minden szakrendelőben el kell tudni végezni.
Milyenek az életkilátásai annak, aki cukorbetegséget kap, gondolok itt elsősorban az egyes típusú cukorbetegekre? Sok munkaadó hallani sem akar arról, hogy cukorbeteget alkalmazzon, pedig a cukorbetegség nem ok arra, hogy valakit munkaképtelennek nyilvánítsanak.
– Az elmondottakból egyértelműen következik, hogy a mai diabetológia minden eszközzel rendelkezik a szövődmények megelőzéséhez. Ezt tudományos vizsgálatok is bizonyítják. Sajnos, a mindennapi valóság ennél rosszabb képet nyújt, de csak rajtunk (jól képzett orvosokon, egészségügyi szakembereken és öntudatos, az egészségükkel törődő betegeken) múlik, hogy éljünk a lehetőségekkel. Néhány példát erre hadd említsek. Az egyik szaklapban, amelynek magam is szerkesztőbizottsági tagja vagyok, nemrég két esetet ismertettünk. Az egyik egy idős hölgy, aki 57 éve cukorbeteg. Az első injekciókat 1946-ban kapta, amikor még mit sem tudtak selfmonitoringról, glikohemoglobinról, de ennek ellenére jól van és többszörös nagymama. A másik cikk sajnos egy olyan fiatal lányról szól, akinek a látása 27 éves korára súlyosan károsodott. De itt van Gerry Hall az úszó olimpiai bajnok esete is. Kevesen tudják, hogy egyes típusú cukorbeteg, de legyőzte a betegséget, és nem ő az egyetlen sportoló, tudós, orvos vagy tanár, akinek ez sikerült.
A cukorbetegek pályaválasztása és alkalmazása logikusan következik az elmondottakból. Természetesen nem alkalmas a számukra olyan foglalkozás, amely nehéz testi megterheléssel jár, esetleg éjjeli műszakokkal. Nem lehetnek hivatásos gépkocsivezetők (pilóták, mozdonyvezetők) sem, mert a cukorbetegeknek néha hirtelen nagyon alacsonyra csökken a vércukruk, ami megzavarja az agyműködést és ez súlyos balesethez vezethet. Másrészt sok cukorbetegnek van jogosítványa, de ennek feltétele az, hogy gyógykezelésük a fent leírt elvek szerint történjen. Minden más foglalkozás elvben összeegyeztethető a diabétesszel, beleértve az egyik legszebb női foglalkozást, az anyaságot is.
A gyógykezelés egyelőre napi többszöri inzulininjekció szúrásával jár. Ez különösen a gyerekeknél okoz kellemetlenségeket. Mi a jövő zenéje? Lesz-e a szuri helyett tapasz, esetleg implantátum?
– A napilapok, folyóiratok gyakran számolnak be szenzációs találmányokról, amelyek megoldják a diabétesz kezelésének minden problémáját. Aztán csend lesz és a szenzáció valahogy elmarad. Valójában a kutatók egész sora foglalkozik a hasnyálmirigy-átültetéssel, mesterséges Langerhans szigetek kifejlesztésével és a betegség gyógyításának más kérdéseivel. A fejlődés nem olyan gyors, mint azt a betegek és a hozzátartozóik szeretnék, de látható és folyamatos.
Hasnyálmirigy-átültetést a világ sok országában végeznek, de ez nagyon bonyolult, drága eljárás és az eredmény nem mindig jó. A jövőben sem várható a tömeges alkalmazása. A szervezetbe beültethető mesterséges inzulintermelő szerkezet kifejlesztése lassan halad, talán 5 – 10 év múlva a gyakorlatban is alkamazható lesz. A bőrön vagy orrnyálkahártyán injekció nélkül adható inzulinban nem nagyon hiszek – nem adagolható elég pontosan.
Sokat várok azonban azoktól a kutatásoktól, amelyek az egyes típusú diabétesz megelőzésével foglalkoznak. Ha ez sikerül, akkor a probléma ugyanúgy megoldódik, mint régebben a fertőző betegségek kérdése. Persze a mostani betegeknek ez nem vigasz. Nekik a ma meglévő módszerekkel kell legyőzniük a diabétesz mindkét arcát.
Brogyányi V. Júlia