A jeles költő, író, közéleti személyiség 1930. február 3-án Zámolyon született. Az 1990-es években a Magyarok Világszövetségének elnökeként is tevékenykedett. 75. születésnapja alkalmából jó egészséget és termékeny esztendőket kívánunk neki.
Csoóri Sándor
A jó vers nem ismer el semmiféle kompromisszumot. Nem ismer el a halállal szemben, nem ismer el a politikában, sem a szerelemben. Számára nincs kidekázható gyönyör, kicentizhető végtelenség. Nincs megfontolás és nincs semlegesség. A kívülről és a belülről korlátozott ember az igazi versben visszaszerezheti szabadságát, képzeletét, saját illúzióját. Viszszanyerheti természetes és szabad lélegzetét, mely rokon a fákéval, a madarakéval. „Amikor alkotok: igaz vagyok” – írta le Rilke, szinte elszólásként. S ha csak ez az egyetlen mondat dongna is bennünk, fölöttünk, ebben a csitíthatatlan világzajban, akkor is azt kellene ismételgetnünk magunkban: élünk, vagyunk, költészet nélkül azonban minden, de minden meghamisítható ezen a földön.
***
Ha átszitálom magamon verseimet, egyetlenegyet sem találok köztük, amelyiken ne surrant volna át egy rigó, egy fecske, egy galambcsapat; amelyikben ne verődnének össze piros szőlővesszők a szélben, vagy ne sütne óriási nap, és ne szakadna a hó. Hogy mitől és mért van így, eddig még nem foglalkoztatott. Annyi bizonyos, hogy amit az a sokat emlegetett mitológiai múzsa súgott, sose volt több homályos érzésnél. Annyi volt csak, mint egy ablakmegkoccantás vagy titkos kongatás a szívben. De ahhoz, hogy a múzsa súgása ne maradjon puszta érzet, bebábozódó töredék, ellenkezőleg, fejlődjék és egészüljön ki, az anyagot és a tápanyagot is, a helyszínt, a díszleteket, a tárgyiasság csöndes mámorát általában a természet kölcsönözte nekem. Ha örömöt, ha gyászt, ha elragadtatást vagy ha kozmikus érzést szerettem volna kifejezni, sose bíztam rá magamat dagadó vitorlájú nagy szavakra, inkább olyan megfogalmazásokat kerestem, amelyek szemmel is fölfogható áhítatot jeleznek. Például nyári éjjelekről olyat, hogy: „Hold röntgenezi éjszakánként a nyúlánk mákot.” Vagy: „jegenyefáim csúcsáról belátni az égbe”. Sőt, az elvonatkoztatás pereméig imbolyogva olyat is, hogy „lelassuló szív alól elköltöznek újra a fecskék.”
Mit is akarok ezzel sejtetni és bizonyítani? Azt, hogy még a halál közele, az idő múlása vagy a nagy térbeli távlatok érzékeltetésekor is első, ösztönös mozdulatommal a természethez fordulok. Ő az én mércém, viszonyítási rendszerem, példatáram, metaforabányám, metaforaraktárom, érzékenységem közege. A nyelvet üdén tartó harmat is valahonnan a hajnali egekből ereszkedik alá.
***
Írni talán azért akar az ember, igenis azért akar, mert az írás nem egyéb, mint a végtelenség érzete. A végtelenségé mindenféle változatban. Hiszen az öröm sem igazi öröm távlat nélkül, s a halál sem igazi halál, ha nem múlik el vele a világ is. Amikor írok: szabad vagyok, szabadabb, mint bármikor...