Szomorú, de tény, 2005. január 15-én meghalt Boček Gézáné Gesztes Zsuzsa, az életteli optimizmussal mindig bőven megáldott drága barát, a mindenki Zsuzsi nénije, a valamikori NÉPES „anyuja”.
Zsuzsa. 1920. április 22-én született Komáromban. Színházi jelmez, együttesi népviselet tervező volt és realizátor. Mikuláš Galanda volt Pozsonyban az iparművészeti szakiskolában a ruhatervezés titkaiba beavató tanára. Magántanulóként Komáromban a Bencés Gimnáziumban érettségizett (1939). Mivel édesanyja zsidó származású volt, nem járhatott főiskolára, pedig a tehetsége megvolt hozzá. Ezen az sem segített, hogy az apja Vitéz Gesztes Árpád volt, aki az I. világháborúban szerezte vitézségét. Anyját 1944 júniusában elhurcolták és a lágerben megölték. Őt 1944 októberében a „Monostori erődbe” zárták, aztán november 11-én a ravensbrüki koncentrációs táborba deportálták, ahonnan 1945 nyarán tért viszsza Komáromba. Ott, a Népbíróságon találkozott azokkal a nyilasokkal, akik az anyját és őt elhurcolták, az apját pedig 1945 februárjában a Dunába lőtték. Azok „ágyban, párnák között” haltak meg. Ő az anyjának, apjának sírhelyét sem tudta, s így november elsején, a halottak napján csak szimbolikusan gyújthatott gyertyát!
A háború után ruhavarrással tartotta el magát. 1949-ben indult ruhatervezői-kivitelezői karrierje. Pozsonyban kezdte a Szlovák Nemzeti Színházban, aztán 1952-54-ben a Magyar Területi Színház – Matesz, 54-55-ben a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes – NÉPES viselettervezője és varrodaműhely-vezetője. Ő tervezte az együttes összes viseletét, akárcsak hosszú éveken keresztül az 1957 nyarán létrehozott utódegyüttes, az Ifjú Szivek Dal- és Táncegyüttes viseleteit is. A MatesZ-szal és az Ifjú Szivekkel élete végéig, külsősként együtt dolgozott.
A Népes feloszlatása után 1955-ben visszament eredeti munkahelyére, a Nemzeti Színházba, ahol megszakítás nélkül 1982-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Ő volt a színház jelmeztervezője és a jelmezosztály vezetője. A színházi munkája mellett 12 csehszlovák film, számtalan TV-játék jelmeztervezője. 80 éves korában még megalkotta a kedves színháza balettkara részére Csajkovszkij Diótörő balettjének jelmeztervét. Mint jelmeztervező a hazai együttesek és színházak mellett dolgozott Svédországban, Hollandiában, Jugoszláviában, Lengyelországban (ott sokszor), Ausztriában, a Szovjetunióban. Nagyon jó volt a kapcsolata a magyarországi szakmával is, a tervezések mellett Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán és központi varrodai műhelyekben tartott vendégként előadásokat.
Munkáját mindenütt nagyra értékelték, több színházi, együttesi, minisztériumi és állami kitüntetés birtokosa. Ő is nagyra értékelte azokat a társulatokat, ahol dolgozott. A tavaly novemberben megjelent A Népes c. könyvben így vall erről:
„Takács Bandi barátom kért meg arra, hogy írjak valamit a Népes együttesről. Őszintén, nem szívesen teszem azt, mert a Népes, a Matesz, az Ifjú Szivek egy kicsit az életemhez tartoznak, vagy talán a magyarságomhoz.”
A Gémesi Irénnel a Pátria Rádióban folytatott (ráadásul utolsó) beszélgetésében kissé kitárulkozik:
„Hát, most sírva, de akkor nagyon nagy szeretettel, fáradhatatlanul dolgoztam, hogy nagy siker legyen, amit el is értünk. Sajnos, túl nagy volt a siker, és sok az irigy. Nem szerették azt, hogy jobbak vagyunk, mint a SĽUK (Szlovák Állami Népművészeti Együttes). Ez pofon vágott bennünket. Nemsokára fel is számolták, fel is függesztették a társaságot. Az a szomorú, hogy ez a társaság a legjobbat akarta. Amit a Béres Jóska, az igazgató, az ügy érdekében csinált, az nem volt emberi. Valami rettenetes, hogy milyen küzdelmeket kellett átélni azért, hogy ez meglegyen. Aztán becsukták, felszámolták… Szerettük csinálni, szerettük varrni a viseleteket. Teljes odaadással csináltuk, nem úgy, hogy valaki mondta, hogy ezt csinálja, hanem szeretettel. Csak így lehetett valamit elérni, hogy a Nemzeti Színházban legyen egy bemutató, ahol a zeneszerzőknek és a hasonló művészeknek a krémje ott legyen, és állva tapsoljanak…
Én voltam az anyja az egész társaságnak. Minden bajukkal, mindenféle szerelmi ügyekkel, mindennel énhozzám jöttek. Én segítettem, én örültem neki, hogy egy ilyen nagy családom van…”
„Nem panaszkodom – folytatja az írásban átadott vallomását –, de rosszul esik az, hogy még csak köszönetet sem kaptam azért, hogy mind a három fentebb említett társulatot a semmiből alakítottam. Természetesen öltözék ügyben.”
Tavaly november végén Galántán ünnepeltük a Népes ősbemutatója 50 éves évfordulóját. Ott szerettük volna neki megköszönni azt a rengeteg munkát, amit a magyar kultúránkért tett. Nem jött, nem jöhetett el, pedig nagyon készült. Szeretett volna még egyszer találkozni a „gyerekeivel”. Nem jöhetett el, mert kórházban feküdt. Onnan hazaengedték, még volt szerencsénk átadni neki azt a sok, sok üzenetet, amit Galántán ránk bíztak, a karácsonyfája alá tenni a Népesről írt könyvet és egy beszélgetésre bírni. Mikor a könyv címlapján meglátta a ruhaalkotásáról készült fényképet, örömében még a könnye is kicsordult.
Miénk is kicsordul, most, drága Zsuzsa, hogy búcsúznunk kell Tőled. Szellemi kincsedet magunkban őrizzük, kérünk, éberen vigyázz ránk!
Takács András