A kárpátaljai magyarság, mint etnikum és mint társadalmi alakulat, roppant ingatag, törékeny képződmény. Földrajzi élettere összeszűkülőben, demográfiai mutatói lemenő ágban, etnikai kompaktsága megbomlóban, identitása elmosódóban. Mindez jelentős szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és bizonyos morális szétziláltsággal is párosul. Ezért válságövezetnek tekinthető Kárpátalja, az itt élő magyarság (mint szerves egészet alkotó közösség) helyzetét pedig hosszabb távon úgyszólván kilátástalan. Noha egy baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság előtt egy ilyen állítás nem lehet népszerű, hanem inkább heves ellenvéleményeket vált ki. Nem áltatom magam azzal, hogy bármiféle egyetlen igazságnak a birtokában lennék, és bőven megengedem: másfajta tapasztalatok másféle csoportosításából akár az ellenkező vélekedés is kialakítható.
Nem csak azt szeretném bemutatni, hogy milyen külső tényezők kedvezőtlen hatására mélyül és súlyosbodik az említett válság, hanem hogy ezekkel a negatív befolyásokkal szemben a kárpátaljai magyarság és annak értelmiségi-politikai vezércsapata egyáltalán nem tanúsít ellenállást, inkább ellenkezőleg: mintha maga is felerősítené, meggyorsítaná a közösséget degradáló tendenciákat.
A kárpátaljai magyarság befolyásoló tényezők három hatókörben ismerhetők fel legjobban. Éspedig: a kárpátaljai magyarság kölcsönviszonya 1. Ukrajnával; 2. Magyarországgal; 3. önmagával.
1. Ukrajna és a kárpátaljai magyarság viszonyára leginkább egymás tudomásul nem vétele a jellemző. Ukrajna úgy tesz, mintha nem tartozna felelősséggel népességével szemben (ez általában is érvényes, nemzetiségtől függetlenül), „cserébe” a követeléseit is csak ímmel-ámmal érvényesíti. A villanyszámlát persze be kell fizetni, meg adózni is illik, no és kívánatos lenne dolgozni az ország javára – de ezt nagyon kevesen veszik komolyan, és szinte minden alól van mód kibújni, egyáltalán nem, vagy csak részben eleget tenni az elvárásoknak. Ha az állam nem teszi lehetővé polgárai számára, hogy becsületes munkából megéljenek, ha nem fizeti ki az 1992-ben zárolt banki megtakarításaikat, ha az életüket végiggürcölt idősek nem kapnak rendes nyugdíjat, ha nem részesíti a betegeket tisztességes orvosi ellátásban, ha nem képes elhitetni, hogy a felnövekvő nemzedék boldogulásához adottak a lehetőségek – nos, akkor az állampolgár sem nézi az ország érdekeit, kibújik az adó- és mindenféle befizetés alól, halászik a fekete- és szürkegazdaság zavarosában, zsebbe fizet és zsebbe kap, korrumpálódik; próbál megélni, ha lehet: jól, ha lehet: jobban. Ezt legbelül nagyjából mindenki így gondolja, a munkanélkülitől a kishivatalnokon és kényszervállalkozón át a legnagyobb gazdasági és politikai főmuftiig (ugye, láttunk már letartóztatott miniszterelnököt!). Ez a mentalitás érthetően fokozottan érvényes azokra, akik valamely (mondjuk nyelvi) különbözőségük okán még bizonyos kirekesztettséggel is szembetalálják magukat, akik kisebb-nagyobb dolgokban negatív diszkriminációt tapasztalnak, akiknek az általános nehézségeken felül saját hátrányos helyzetükkel is meg kell küzdeniük. A kárpátaljai magyarok helyzetének ismeretében talán érthető, hogy magunkat ebbe a kategóriába sorolom.
Másfelől, úgy tűnik, Ukrajnának kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy a kárpátaljai magyarsággal „törődjön”. Ez egyes dolgokban roppant kedvezőtlen következményekkel jár, források hiányában az állam nem tudja a magyarság számára biztosítani a kollektív nemzetiségi jogok megfelelő gyakorlását, intézményrendszerének fenntartását. Másfelől viszont: nem, vagy csak ritkán gördít áthidalhatatlan akadályokat az önszerveződés elé, nem akadályozza meg, hogy magyar nemzetiségű állampolgárai (és csak csoportjai) Ukrajna határain túlról szerezzék meg a boldogulásukhoz szükséges javakat (itt a skála a benzincsempészés eltűrésétől a státustörvény tudomásulvételéig terjed).
Mondhatnánk, ez csak felületi és időleges jelenség. Igen ám, de következménye a gyökerekig hatol, mert a vázolt kölcsönviszony aszocializálja és demoralizálja a kárpátaljai magyarságot – ez ugyan rövid távú biológia fennmaradását szolgálhatja („egyéni túlélési stratégia”?), de hosszú távon mint közösséget teljesen felmorzsolja.
A hatás: a kárpátaljai magyarság ennek a tendenciának egyáltalán nem kíván ellenállni, inkább elébe megy. Míg évtizedekig morális tartásával nagyrészt elutasította a szovjet rendszert, nem engedte, hogy velejéig hatoljon, ellenállt a nyelvi asszimilációnak – addig most lelkesen aláveti magát egyfajta morális asszimilációnak. Elismerem: nem nagyon tehet mást, mert ez pillanatnyi túlélését szolgálja. Távlati következményei azonban beláthatatlanok.
2. Magyarország és a kárpátaljai magyarság viszonya – finoman szólva – rendezetlen. Mondhatnánk keszekuszának, kaotikusnak is, vagy hogy súlyos ellentmondásokkal terhes. Egyrészt szünet nélkül folyik az agyelszívás (némi jóindulattal nevezhetjük az elit értelmiség „spontán” áttelepülésének), másrészt szünet nélkül halljuk a legilletékesebbek szájából, hogy Magyarország a határon túli (így a kárpátaljai) magyarság helyben maradásában érdekelt, és ezt támogatja.*
Továbbá: miközben minden kormány tagadja, hogy világnézeti-ideológiai alapon válogatna a magyarságszervezetek között, aközben egyértelműen előnyben részesít egyeseket másokkal szemben. (Kárpátalján nemrégiben le is zajlott a magyarországi kormányváltás utáni nagy újrarendeződés: az eddigi üdvöske kiesett az ezüstpikszisből – és az új üdvöske máris elfoglalta a helyét; illetve néhány kakasülőn megpróbálnak mindketten megkapaszkodni: nagy a rikoltozás, repdesnek a kitépett farktollak rendesen!) A magyarországi pártok részéről már-már megszokottá vált, hogy a belpolitikai játszmák során időről-időre kijátsszák a kisebbségi adut – holott állítólag mindenki a mi javunkat akarja, épp csak ezt olykor egymással szögesen ellentétes módon képviselik. Az egész problémakörnek igen hű leképezése a támogatási rendszer, kicsúcsosodása pedig a státustörvényt övező hisztéria volt. A kezdeményezők olyan retorikát építettek rá, amely nemcsak a határon túli célközönségben táplált illúziókat, de a megelőlegezett megbélyegzés okán a voltaképpeni belpolitikai ellenzőket is rákényszerítette arra, hogy fenntartásokkal bár, de támogassák azt, amit talán jobb lett volna csuklóból megkontrázni. A státustörvény olyan „nemzeti üggyé” puffadt, hogy ellenzői, kifogásolói vagy akár csak gyöngéit megemlítői automatikusan nemzetellenesnek, a szorult helyzetű magyarsággal szemben érzéketlennek kiáltattak ki. (Manapság egyre kevesebb szó esik róla, az új gumicsont a kettős állampolgárság lett – új helyzet van, új szólamok kellenek, új illúziók és új receptek arra, hogyan is üdvözülhetnének a határon túliak.)
Bár a fent említettek szintén csupán jelenségértékű tünetek, összességükben mégis mélyre hatolnak, és súlyos károsodásokat okoznak: csökkentik a kárpátaljai magyarság problémamegoldó-készségét, önállóságát, kialakítják a csodavárás, a csak mástól segítséget várás mentalitását. Ezzel együtt növelik a kiszolgáltatottság érzését. Az „apaország” katasztrofális gazdasági helyzetének közepette a kárpátaljai magyar „ügyek” szinte kivétel nélkül az anyaországi támogatásoknak a függvényei, sőt, akik ezek felhasználására igényt tartanak, ki vannak szolgáltatva a támogatások újraelosztásának jogát gyakorló helyi szervezeteknek, bizottságoknak, kuratóriumoknak. Az „ügyek” és „támogatások” tekintetében már rég felborult az ok-okozati sorrend. A kérdés már nem úgy vetődik fel, hogy miként lehetne egy adott ügy megoldásához forrásokat találni, hanem hogy melyik az az ügy, amely megindítja az utóbbiak lehetőleg folyamatos áramlását. Kárpátalján már nem az eszköz szolgálja a célt, hanem a cél szolgálja az eszköz megszerzését. A támogatás farka csóválja az ügy kutyáját.
Ebben a teljesen természetellenes helyzetben a kárpátaljai magyarok (és főleg szervezeteik) megint csak nem a megfelelő irányban fejtik ki erejüket, nem állnak ellen a kialakult gyakorlatnak, hanem ellenkezőleg: egyre inkább megelégszenek saját (látszat?)tevékenységükkel, mind elszántabban folytatják a támogatások elnyerésének bevált praxisát, amelynek lényege nem az érték létrehozása, nem az önálló továbbélés bázisának a megteremtése, hanem az, hogy minél kevesebb befektetett munkával felhasználják a támogatást, majd gyors elszámolás után újra pályázhassanak.
Sajnos ebben a magyarországi fél kitűnő partnernek mutatkozik, a legritkább esetben kér számon bármit is, a minőségi teljesítményt, értéket a legritkábban.
3. A felsoroltak alapján úgy tűnik, hogy a kárpátaljai magyarság folyamatosan önmaga ellen dolgozik. A jelentős mértéket öltő áttelepülések és a lassú kiválasztódás okán értelmiségi elitje alig létezik – független szinte nincs is. Aki „magyar vonalon” valamit tenni akar és tud, az beállt katonának valamelyik szervezetbe, hogy ott aztán felfelé „elkötelezetten” az alamizsnát nyújtó kezet lesse, lefelé pedig saját nevetségesen pici hatalmát gyakorolja azokkal szemben, akik meg az ő kezét lesik. Eközben az értelmiségi elit – egészét tekintve – egyre alkalmatlanabbá válik az érdemi együttműködésre, már rég nem akar a szó valódi értelmében partner lenni. Csak kapni szeretne, és végképp megfeledkezni látszik arról, hogy kivételes helyzetében adhatna is, hisz olyan értékkel rendelkezik, amely nagyságrendekkel felülmúlja a viszonzás nélkül kapott adományokat. Felbecsülhetetlen helyzeti tőke birtokosai ők, egyedüli kiváltságuk lehetne, hogy ezt kamatoztassák, de Ukrajna láthatóan nem tart igényt, Magyarország pedig, a kisebbségi szervezetekkel egyetértve, úgy tűnik, a helyzeti tőke aprópénzre váltásában érdekelt.
A válság súlyos jele, hogy a helyzetfelismerés és -elemzés helyett tízegynéhány éve hol a szakadatlan panaszkodás folyik (jaj, milyen rossz nekünk!), hol ugyanilyen intenzitással tart a dicsekvés (sekélyke eredmények feltupírozása). Válságjelnek, hogy a konkrét cselekvést még mindig hősi pózok helyettesítik, hogy a „harc” folyamatosan elfedi azt, amiért a harc folyik, hogy a „helytállás” mint önmagában vett érték kiüresítette azt a lényeget, ami a helytállást indokolhatja. Meddig lehet még sérelmi politikát folytatni, „megsértődni mindenre és mindenkire, „a másik” érdekérvényesítő csoportra, továbbá egyszerre az „apa-” és anyaországra, a történelemre és a sorsra is? Néha olybá tűnik, épp a szüntelen sebnyalogatás nem hagyja gyógyulni a sebeket...
Nem tudom, a minőségi teljesítmény elmaradásához a mostoha körülmények démonizálása meddig szolgáltathat még alibit, meddig lehet saját gyöngeségüket „nincs jobb” alapon elfogadtatni, hányszor lehet még mások nyakába varrni tehetetlenségünket.
***
Nem állítom, hogy a körülményeink jók, netán kitűnőek; és azt sem, hogy korlátlan lehetőségek állnának előttünk. Sajnos nem. De azt az állítást megkockáztatom, hogy folyamatosan saját adottságaink alatt teljesítünk, részint az önmagunkkal szemben táplált igényesség és szigorúság hiánya okán, részint pedig azért, mert a külső elvárások sem szorítanak rá erre bennünket.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy ennek a helyzetnek a felszámolásáért semmit sem kívánnak tenni azok, akiknek ez módjukban állna; sőt, gyakran úgy hat, mintha a jelenlegi állapot konzerválásában lennének érdekeltek.
Mindez nem mint jelenség aggasztó, hanem következményeit illetően, hiszen nem kevesebbet von maga után, mint azt, hogy a kárpátaljai magyarság identitása, magyarságtudata roppant veszélyes módosulásokon esik át. Sokakban rögzülni látszik a felismerés, hogy magyarságukat bőven elegendő hősi pózban viselni és veszélyeztetettségét hangsúlyozni – bölcsen élni vele és intenzíven gyakorolni már egyáltalán nem szükséges. Esetükben a nemzeti öntudatot nemzeti önmutogatás kezdi helyettesíteni. A tartalmat felváltja a külsőség, a lényeget elfedi a látszat.
Ez a magatartás nem csupán ön-, hanem közveszélyes is, mert ha az értelmiségi elit így viselkedik, ez egyesek számára követendő például szolgálhat („ha te így, én is így”), másokban ellenben olyan ellenérzéseket ébreszthet, amelyet nem az effajta gyakorlatot folytatók ellen, hanem saját nemzeti mivolta ellen fordít („ha ez a magyarság, akkor én inkább nem vagyok magyar”).
***
Összességében úgy tűnik, a politikai-társadalmi-egzisztenciális kiszolgáltatottsága közepette a kárpátaljai magyarság és annak szellemi élcsapata, az értelmiségi elit (bizonyára anélkül, hogy ennek tudatában lenne), sem „apaországával”, sem anyaországával, sem önmagával nem tudott olyan kölcsönviszonyt kialakítani, amely hozzásegítené ahhoz, hogy hatékonyan ellenálljon a nemzeti kisebbségünk felmorzsolódását gyorsító erőknek. Ellenkezőleg: kizárólag rövid távon értelmezett önérdekeltségéből tud kiindulni, s eközben – hosszú távon – nem késlelteti, hanem felgyorsítja az erodálódást.
Az elkövetkezendő évek nagy kérdése számomra az, hogy a térség politikai-gazdasági újrastrukturálódása közepette a jelen állapotú kárpátaljai magyarság vajon képes lesz-e arra, hogy önveszejtő magatartásán változtasson, avagy távlati stratégia és használható koncepció híján belepusztul rövid távra szabott túlélési kísérleteibe.
Balla D. Károly