Beszélgetés Kövy Zsolt református lelkésszel, Losonc szülöttével
Kövy Zsolt alig múlt el tizenhárom éves, amikor kitört a második világháború. A losonci kisfiúban már akkor kezdett összemosódni az álom és a valóság, a lelkében, világnézetében élő béke és a valóságban dúló háború. A hányattatott középiskolai diákévek, a szomorú érettségi, az azt követő hadifogság, a családját sújtó tragédiák. ,,Aztán lassan az élet, család, barátok, lelki közösségek, az ezerarcú közélet kimosta agyából a szörnyű rettenetet, s átnevelte békés polgárrá, aki csak akkor álmodik, ha előző este megterhelte a gyomrát“ – írta az ,,Álom és Valóság“ című önéletrajzi ihletésű könyvében az álmodozónak azért megmaradt szerző. Kövy Zsolttal Magyarországon, pápai otthonában beszélgettünk életéről, és emlékeztünk meg szeretett szülővárosáról, Losoncról, a határon túl rekedt magyarokról.
A hetvenkilenc éves református lelkész a körülbelül harmincötezer lakosú bakonyi városban, Pápa szívében egy régi családi házban lakik. Kora miatt kicsit rosszul lát ugyan, de szellemileg máig friss, és figyelemmel követi a mindennapok eseményeit. Kövy Zsolt sok mindent megélt, széles látókörű, nagyon művelt, komoly, barátságos, kedves ember. Családja, három lánya, unokái is gyökereiket követve mind tanult emberek. Szeretett feleségét, aki könyve kéziratait javítgatta, sajnos az elmúlt években elveszítette. A köztiszteletben álló református lelkésszel fehérbor mellett, otthonában elevenítettük fel a múltat:
– 1926-ban születtem Losoncon, az édesapám ott volt református lelkész, tanár, újságíró, a Losonci Hírlap főszerkesztője. Két testvérem van. Attila bátyám sajnos már nem él, a húgom Ildikó még igen, ő nyugalmazott tanárnő. Mivel Csehszlovákiában születtünk, baj volt a nevünkkel, nem akarták anyakönyvezni. Az Attilára is mérgesek voltak, a Zsoltra méginkább, az Ildikónál már egészen dühbe gurultak a hivatalban. Végül is nem volt más választás, anyakönyvezni kellett. Losonc magyar város volt abban az időben. Úgy emlékszem, hogy kilencvenöt százalékban lakták magyarok, magyar iskolák működtek. Református elemiben, majd középiskolában tanultunk. A gimnáziumban ugyan volt párhuzamos osztály, ahová szlovákok is jártak, de többségében magyar nyelvű oktatás folyt. Losonc 1938-ban a bécsi döntés nyomán újra Magyarországhoz tartozott, és akkor csak magyar gimnáziuma volt.
Nem sokkal később, 1939-ben kitört a II. világháború. A németek 1944. március 19-én szállták meg Magyarországot, benne Losoncot is. Meddig élt Losoncon?
– Pécsett és Sopronban jártam középiskolába, de visszatértem, és 1944-ben Losoncon érettségiztem. Ez egy nagyon szomorú érettségi volt. Harmincegy diáktársamból heten zsidók voltak. Ők sárga csillaggal voltak kénytelenek megjelenni, úgy érettségiztek. Ez egy örök trauma számomra. Ötven év után találkoztunk újra. Egy Amerikában élő zsidó osztálytársunk szervezte meg az osztálytalálkozót Budapesten és Losoncon. Az öszszejövetelen mindössze tizenegyen voltunk. Szétszóródott a társaság. Őbennük nem volt tüske. Annak ellenére, hogy egyre bizonytalanabbnak látszott a szeptemberi évkezdés, bátyámmal együtt beíratkoztam a debreceni egyetem hittudományi fakultására. Ezután azonban egyre szomorúbb események jöttek. A Lakatos-kormánynál felébredt egy kicsit a reménység, átéltük október 15-ét, vége lett a háborúnak. A következő nap jött Szálasi, az újságok a nyilaskeresztes párt fenyegető rendeleteivel voltak tele. Kihirdették az általános mozgósítást: 16-60 éves korig mindenkit behívtak katonának. Bátyámmal együtt nekünk is be kellett vonulnunk Szécsénybe. Onnan kivittek Lengyelországba, ahol hadifogságba kerültünk. Közben a szüleimet 1945. augusztus 5-én a húgommal együtt ötven kilós csomaggal kiutasították Losoncról. Először az Észak-magyarországi Litkére, onnan Diósjenőre, majd a bakonyi Városlődre kerültek. Édesapám ott halt meg 1947-ben, hatvanegy éves korában. Édesanyám, Párduc Erzsébet losonci családból származott. Ő szép kort élt meg, kilencvenévesen hunyt el. Nehéz körülmények között viselte gondunkat, nevelt fel bennünket, és aggódott értünk. A könyvem címlapján is az ő levele látható.
Megannyi év után újra felvette Losonccal a kapcsolatot...
– Igen, 1964-ben voltam ott először a lányommal. Rá két évre már nem engedtek ki, mert valami összeesküvés volt Magyarországon és én is listán voltam. Utána hosszú ideig nem mentem, és nem is kértem, hogy mehessek. A rendszerváltás előtt úgy alakult, hogy egyszer voltam kint. A városba visszatérve óriási változásokat tapasztaltam. Sajnos egyre kevesebben vallják magukat magyarnak. Szomorú, hogy kevés helyen találkoztam magyar szóval. Amikor a kilencvenes évek elején Pápa alpolgármestere lettem azt javasoltam, hogy Losonc legyen a testvérvárosunk. Ezt 1990-91-ben a losonciak is elfogadták. Nemrégiben, 2003 szeptemberében újra megerősítették és kibővítették ezt a kapcsolatot. Máig is a szívemben hordozom Losoncot. Többször is tartottam ott előadást. Legutóbb tavaly március 19-én, dr. Vígh Károly losonci történésszel.
Hogy látja a kettős állampolgárságról szóló sikertelen népszavazás következményeit?
– A mindenkori kormány, és a jelenlegi is feltétlenül rákényszerül arra, hogy erről a kérdésről ne csak tárgyaljon, hanem keressen és találjon is megoldást. Az állampolgárságnak szerintem sem jogi, sem pedig erkölcsi akadálya nincsen. Hiszen az állampolgárság nemcsak jogokat ad, hanem kötelességeket is ró az érintettekre. Akik itt laknak Magyarországon, azoknak több a joga és a kötelessége. A nem itt lakó, határon túli magyarokról – épp az alkotmány passzusa alapján –, a magyar kormánynak kötelessége gondoskodni. De rájuk csak azok a jogok vonatkoznak, amelyek a nem itt lakó állampolgárokat is megilletik. Például az utazás szabadságának a joga megmarad, és azt nem lehet elvenni. Ha viszont ideköltöznek, akkor automatikusan minden jogot megkapnak, ugyanakkor számos kötelezettség is hárul rájuk. Mádl Ferenc bölcs ember, és nem csak magyarságából következően, hanem mint nemzetközi jogász mondta, hogy ennek sem belföldi jogi, sem nemzetközi jogi akadályai nincsenek. Tehát ez egy ilyen politikai adok-kapok harcnak a következménye lett, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. A népszavazást elfogadta a parlament, nem gördített elé akadályt az alkotmánybíróság sem, ebből a szempontból teljesen törvényes volt. S ha már így volt, függetlenül attól, hogy mi történt előtte, el kellett volna menni szavazni. Szemrehányást tehet magának a jobboldal is. Akik úgy gondolták, hogy igent kell mondani, csak valamilyen oknál fogva nem mentek el, miért nem mentek el?
Mit gondol, hova vezetnek az azóta elindult folyamatok?
– Szerintem kell hogy legyen valamilyen megegyezés. Az idő mindig képes alakítani a dolgokat. Például ha valaki ma valamire nemet mond, lehet, hogy holnap igent fog mondani, amennyiben a politikai érdeke is úgy kívánja. Nem szabad lemondani róla, és akkor a kettős állampolgárság is meglesz. Amely nem csak jogi, hanem morális kapocs is. Olyan értelemben intem türelemre a határon túli magyarságot, ne fogadja el azt, hogy ez úgy is megoldódik, és a kettős állampolgárságról le kelljen mondani. Türelmesen és állhatatosan harcoljon a kettős állampolgárságért. Az a lényeg, hogy eljussunk oda, hogy egy magyar Losoncon vagy Komáromban, Kolozsvárott vagy Újvidéken, netán Beregszászon úgy létezzen az EU védőernyője alatt, mintha Magyarországon élne. Minden joga, nyelvhasználata, kultúrája megőrzésével, iskolák szervezésével meglehessen.
Említette, hogy a nyolcvanas években három kívánsága lett volna, ha megjelenik egy angyal. Melyek voltak ezek?
– Az egyik az volt, – akkor én Pápán, a Református Gyűjtemények igazgatója voltam – hogy itt ismét legyen Református Kollégium. Akkor még messze voltunk a rendszerváltástól is, ez fel sem merülhetett. De ha van Debrecenben, Pannonhalmán, miért ne legyen Pápán is? Próbáltam érte harcolni, és hát ez a kívánság teljesült. Az első főigazgatója voltam az intézetnek, ezzel még személyesen is érdekeltté váltam. A másik kívánságom maga a rendszerváltás volt. Mikor Pozsgay Imre lett a Hazafias Népfront elnöke, már az akkori honismereti összejöveteleken felvetettünk bizonyos dolgokat. Ő maga is. És ott megindult valami erjedés. Akkor még elég szigorú volt a Szovjetunió és nem lehetett azt gondolni, hogy ez olyan gyorsan be fog következni. De aztán jött Gorbacsov, megindultak az események... Ez is megtörtént. Ezer baj van vele, de én nem vagyok e téren türelmetlen. Amikor holland vendégek jártak itt, akiknek 150 éves tapasztalatuk van a demokráciával kapcsolatban, azt mondták, még sok mindent kell csinálni, hogy jó demokrácia legyen az övék. Hát akkor nekünk még mi mindent kell tennünk! A keretek megvannak. Azt szokták mondani, hogyha demokrácia van, még ha sokszor rosszul is működik, mindig van esély egy új választáskor azt kiigazítani. Mégis nagy dolog, minden bajával és nehézségével együtt.
A harmadik kívánságom a nagyobb nemzeti egység. A politikai ellenfeleknek nem politikai ellenségeknek kell egymást tekinteni. Próbáljuk a magunk okos érveivel meggyőzni a másikat, és eredményekkel felülmúlni. Mindig egy mérsékelt jobboldal mellett voltam, amelyben a keresztyén erkölcsnek, az erős nemzeti felfogásnak döntő szerepe van. Ugyanakkor türelemmel akarják megoldani a problémákat. Tehát egy ilyen belső nemzeti megerősödésre van szükség. Nem olyan értelemben, hogy elnyomjon más nemzeteket. Egymást megbecsülő politikai erőtérnek kellene valamiképpen létrejönnie. Ha ez meglenne, akkor természetesebb lenne az elszakított nemzetrészekkel való kapcsolat. Valami elindult ebbe az irányba, de nagyon döcögve megy az egész.
Bodnár Emese
Kövy Zsolt a történelmi Felvidéken, Losoncon született 1926. április 30-án. Édesapja Kövy Árpád losonci református lelkész, teológiai tanár, író, újságíró volt. Középiskoláit Losoncon, Pécsett és Sopronban végezte. 1944-ben érettségizett Losoncon. Debreceni egyetemi tanulmányait félbeszakította a háború. Harmincegy hónapot szenvedett orosz hadifogságban. Hazakerülve a Pápai Református Teológiai Akadémián folytatta és fejezte be tanulmányait (1947-1949). 1950-ben szerzett Pápán lelkészi oklevelet. Segédlelkész volt Kaposvárott (1949 nyarán), s Enyingen (1949-1953-ig). 1992-ig, harminckilenc éven át volt a Pápa melletti Kéttornyúlak református lelkipásztora. A Pápai Református Egyházmegyének évtizedeken át tanulmányi előadója, majd tanácsbírája volt. Ezen idő alatt számos szaktanulmányt írt, könyveket szerkesztett, kiállításokat rendezett.
Tevékeny részt vállalt a Pápai Református Kollégium visszaállításában. 1990-ben szervező, majd 1991-ben az újrainduló iskolát irányító kollégiumi főigazgatóvá választották. Ezen tisztségét 1993. november 1-ig, nyugdíjba meneteléig töltötte be. Ma az intézmény tiszteletbeli főigazgatója. Számos alapítvány tagja, elnöke, titkára. 1990 őszétől 1993 januárjáig a Pápa Városi Önkormányzat képviselője, és a város alpolgármestere. Ma is tagja többek között a magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, a Kölcsey Társaságnak. 1995 májusától a Magyarok Világszövetsége Veszprém Megyei Szervezetének elnöke. A Világszövetség Etikai Bizottságának tagja. Irodalmi munkásságát számos könyv, újságcikk és tanulmány tanúsítja.
Munkásságáért több kitüntetésben részesült: 1956-os emlékérmet kapott 1992-ben, két évvel később a Veszprém Megye Érdemrendje kitüntetést vehette át. 1998-ban a Pro Pannonia Reformata kitüntetést adományozta Kövy Zsoltnak a Dunántúli Református Egyházkerület. 2001-ben Oklevél Pápa Város Önkormányzatától elismerést kapott a várostól.