Igazi télies volt az idő. Az évszak hűnek mutatkozott önmagához. 1947. február 16-át írtunk. Naptár szerint Julianna napja volt. Akár jó anyámat is köszönthettem volna nevenapján. Csakhogy nem ünnepre virradtunk. Nem verték ugyan félre falunk harangját, őrséget sem állt senki, mint tették ezt más falvakban, magyarlakta településeken, de a katonaság megszállta és bekerítette falunkat, Búcsot és a kiírt 47, szegénynek nevezett családot, a hatalom szerint önként jelentkezőket kezdték felpakolni a számukra kijelölt teherautókra.
Felraktuk szegényes holminkat, és nagy csodálkozásunkra a katonák nagylelkűségből – nehogy már éhenpusztuljunk a rabszolgaságban – megengedték, hogy a hízódisznót is magunkkal vigyük. Kroměříž volt a célállomás. Két hétig tartott oda az út, s bizony ezalatt bőven kijutott nekünk a tehervagonok nyújtotta „kényelemből”. No meg a megaláztatásokból is. Ha a szerelvény itt-ott megállt, volt, ahol még le is köpködtek bennünket és minősíthetetlen szavakkal illettek arra vonatkozólag, hogy kik vagyunk, ha esetleg nem tudnánk.
Végül a megérkezés és
a kínos kirakodás után megtudhattuk, ki lett a gazdánk és özvegy anyámmal és öcsémmel Zlobicére kerültünk. Ott az állattenyésztési munkálatokat végeztük igen-igen silány bérért. Anyám kecskéket, teheneket fejt. Öcsém gondjaira pedig a lovakat bízták, amelyeket Amerikában lasszóval fogtak össze és utána egyenesen Csehszlovákiába kerültek. Hát bizony vadak is voltak a javából. Jómagam főleg a kertészetben dolgoztam, meg afféle mindenesként.
Emlékeimből néha fel-felvillan, hogyan reggeliztem tüskésdróttal befont törzsű cseresznyefán cseresznyét no meg kecsketöpörtyűnek nevezett kutyahúst. Már emiatt sem mondhatom el mint a dalban, hogy „Csak a szépre emlékezem”... Ennek már 58 éve, de az emlékek még mindig vissza-visszajárnak.
Végül a vágyak szárnyán hazaérkeztünk, jobban mondva a csehek számára ünnepnek számító Cirill és Metód napján hazaszöktünk. Igaz, utána még sok-sok nehéz nap várt ránk. De elfogadtuk a sorsunkat, mert itt születtünk.
Most, az új év kezdetén és az évforduló napjaiban jó lenne hinni, és kívánom is minden embernek, hogy ne a gonoszság legyen úrrá rajtunk, hanem a jóság és a szeretet. Ehhez nem kell nemzetiségi hovatartozás, csak szív és lélek, egyszóval EMBERSÉG.
Cserepes Béla