Farkas Zoltán a deportálás idején mindössze nyolcéves volt, de a gyötrelmes évekből, azt mondja, sokmindenre emlékszik. Arra is – mert emiatt sokat zaklatták szüleit – , hogy 1946-ban összeírás kezdődött az országban és a kérdőíveken egyebek között szerepelt a nemzetiségi hovatartozás is.
– Az összeírást kampány előzte meg, amelynek során ismeretlen emberek győzködték édesapámat, hogy szlovák nemzetiségűnek kell vallania magát – idézi a múltat. – Ma is emlékszem rá, hogy apám minden alkalommal azt ismételgette: „magyarnak születtem, magyar vagyok és ezen nem is akarok változtatni“. Alig múlt el a karácsony, a faluban mindenki a kitelepítésekről beszélt. Mi is megkaptuk a parancsot, másnap pedig csak úgy sorakoztak az üres teherautók a településen. A falu népe menekült, ment ki merre látott, legtöbben a nádasban találtak maguknak átmeneti menedéket. Dobfeneken legelsőként a mi családunkat telepítették ki, számunkra a katonák esélyt sem hagytak arra, hogy akárcsak az udvart is elhagyjuk. Az autók a feledi vasútállomásra vittek bennünket, szüleimen kívül nővérem és az öcsém volt még velem egy vagonban. A bátyám akkor még orosz fogságban volt. Nagyon hideg volt, édesanyánk dunnába csavart bennünket, hogy ne fázzunk. A miroslavi vasútállomáson szálltunk ki, ott már várt bennünket a gazda, aki befogadta családunkat. Méltatlankodott is miattunk, azt mondta egy nyakkendős férfinak, hogy neki nem gyerekeket ígértek, hanem munkásokat. Igaza lehetett, mert a péterfaliaknál és a geszteteieknél is, akik szintén abba a gazdaságba kerültek, bőséges volt a gyermekáldás.
Apám még januárban beíratott bennünket iskolába. Nem tudtam csehül, a helybeli gyerekek sokat csúfoltak miatta. Egyszer azt mondta a tanítónk, hogy másnap öltözzünk fel szépen, mert Eduard Beneš utazik végig a falun és mi is kimegyünk majd őt köszönteni. Apám aznap sem a nővéremet, sem engem nem engedett az iskolába. Az igazgatónk nagyon rendes ember volt, a hiányzásért nem jelentette fel apámat. Később hallottuk, hogy a deportáltak azokban a falvakban, ahol az elnök átutazott, nem engedték gyermekeiket aznap iskolába és ahol az igazgatók azt jelentették, a szülőket megbüntették.
1948 nyarán bátyám kiszabadult az orosz fogságból, de hiába ment haza, a betelepítettek nem engedték be a házba. Vonatra szállt és megkeresett bennünket. Az öröm után ismét jött az üröm, mert 1948 nyarán újabb pecsétes levelet hozott apámnak a posta. A levélbe az volt írva, hogy be kell vonulnia a lipótvári börtönbe, mert 1938-ban, a magyar katonák bejövetelekor, a házunk ablakába kitűzte a magyar zászlót. Közben hozzánk is eljutottak az otthonról érkező jó hírek, nevezetesen, hogy a betelepítettek sorra költöznek ki a faluból. A családfő börtönbe vonult, a család viszont hazaszökött.
Bár még csak gyerek voltam, de a csehországi évek felejthetetlen nyomot hagytak bennem. Még most is magam előtt látom apám arcán a döbbenetet, amikor a katonák benyomultak az udvarunkra.
Később aztán otthon, a falunkban is megnyílt a magyar alapiskola, apám természetesen oda íratott be. Wolner tanító úr tanított bennünket. Nagyon jó ember volt. Egy alkalommal azt mondta, hogy írjuk le azokat a gondolatokat, amelyek eszünkbe jutnak Csehszlovákiáról és az ország vezetőiről. Füzetlapokat osztott szét és ránk bízta, hogy nagyon szépen írjunk, mert a dolgozatok nem maradnak az iskolában, elküldi azokat valahová. Én is megfogalmaztam gondolataimat és beleírtam a dolgozatba azt is, hogy „a gazember Beneš ki akarta irtani a magyarokat.“
(fo)