A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) 2004. november 12-én közös záróokmány aláírása nélkül végződött ülése nem hozott meglepetést, sőt, kudarcot sem jelentett. Csupán az történt, aminek már 1996-ban meg kellett volna történnie, vagy a MÁÉRT korábbi hét ülése közül bármelyiken.
Kiderült, hogy Bethlen Istvánnal, Teleki Pállal nem lehet összeilleszteni azt, ami nem illik és soha sem illett össze, csak összekényszeríttették. Egyrészről azok, akik az egyik oldalon jóhiszeműen úgy vélték, hogy talán mégis sikerülhet megoldani a lehetetlent, másrészről pedig azok, akik a másik oldalon sandán azt remélték, hogy a végtelenségig sikerülhet átejteni a jóhiszeműeket.
De lehet, hogy más történt? A nemzet túloldalán állók rugaszkodtak el ennyire a nemzettől, mert elég erősnek érezték magukat a nemzet legyőzésére? A hivatalban lévő magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint Hiller és Kuncze pártelnök – Károlyi,- Kun- és Szamuely eszmei örököseiként – hadat üzent a nemzetnek. Az állampolgársági ügyben tanúsított állásfoglalásuk, hogy a nép rájuk hallgató hányada utasítsa el a nemzetnek azt a mintegy három-négymilliónyi részét, amelyet megfosztottak a mindenkori Magyarország állampolgárságától, nehezen minősíthető más szándéknak.
Vizsgáljuk meg magatartásuk törvényi hátterét és azt, hogy mi lehetett indítékuk.
Akik most úgy döntöttek a magyarországi politika tényezői közül, hogy nem javasolják, hogy a mai Magyarország területéről kizárt magyarok visszakaphassák a mindenkori magyar állampolgárságukat, azoknak a jog szempontjából csak egy támpontjuk volt: az 1948 óta érvényben lévő állampolgársági jogra vonatkozó magyarországi kommunista jogfelfogás. Eszerint idegennek minősülnek azok a magyarok, akik ugyan önmaguk vagy felmenőik révén alanyi jogon magyar állampolgárok voltak, illetve lehetnének, de lakóhelyük Magyarországnak a párizsi békeszerződéssel meghatározott határain kívül találtatik. A sikeres népszavazás következményeként ezt az állapotot kellett volna úgy megváltoztatni, hogy helyreálljon az eredeti magyar állampolgársági jogfolytonosság. Mert ezek a magyarok nem önszántukból mondtak le magyar állampolgárságukról, nem távoztak külföldre, és nem követtek el olyan cselekedetet, amely miatt elveszthették volna magyar állampolgárságukat vagy megfoszthatták volna őket tőle. A magyarországi jogrendben pedig nincs hatályban olyan nemzetközi szerződés sem, amely kizárná őket a magyarországi állampolgári kötelékből. Ez lényegében azt jelenti, hogy a békeszerződésekben Magyarország határain kívülre utasított magyarok a népszavazás sikeressége esetén nem viszszakaphatták volna magyar állampolgárságukat, hanem a magyar állam előbb kényszerült volna annak elismerésére, hogy igazság szerint el sem vesztették, hiszen jogilag nézve csakis a kommunista jogalkotás fosztotta meg tőle őket.
A nemmel szavazók, tehát ezt a kommunista jogfelfogást védelmezték. Akik pedig a nemmel szavazásra buzdítottak, elutasították a kommunista jogalkotás korrekciójának ezt a lehetőséget, még ha szó szerint nem ezt állították is. A nagy nyilvánosság előtt azt állították, hogy álláspontjukban az ész, a szavazáskor pedig a „polgárok bölcsessége” győzött az érzelmek fölött. (...) Állításuk szerint, azért ellenezték az állampolgárság határon túliaknak való megadását, mert ez nyomorba döntötte volna a magyarországi munkanélkülieket, alkalmi munkásokat, betanítottakat, nyugdíjasokat, táppénzből élőket, az orvosi várótermekben várakozókat, a gyógyszerellátásra szorulókat, a temetkezési támogatásra, gyereknevelési segélyre és a családtámogatásra jogosultakat, a lakásépítési támogatást igénylőket. (...) Mindezt úgy állították, hogy fel sem mérték a valóságos helyzetet.
Úgy látszik, pillanatnyilag nem teljesül az 1848-as márciusi ifjak tizenkét pontjának egyik követelése: felelős magyar kormányt!
De mi lehetett az indítékuk? Az első magyar-magyar csúcsértekezlet zárónyilatkozata 1996-ban – erre utalt a legutolsó, megbukott zárónyilatkozat is, és a Medgyessy kormány idején is többször hivatkoztak erre – egyértelműen leszögezi: „A résztvevők elítélnek minden olyan politikát, amely szembeállítja Magyarország és a határon túli magyar közösségek érdekeit”. A MÁÉRT határon túli tagjai azonban nem csak a 2004. április 28-ra öszszehívott előkészítő értekezleten mondták ki egyértelműen, hogy igénylik a mindenkori Magyarország állampolgárságát – akkor az MSZP még nem nyilatkozott –, hanem ez után is. És a Hiller-Kuncze-találkozón tett nyilatkozat után is, amikor először hangzott el a kormánypártok részéről az egyhangú és határozott „nem”, – a határon túliak részéről akkor is az egyértelmű „igen” volt a válasz.
Mi vezérelhette a kommunista-neoliberális magyarországi politikai köröket, hogy ilyen álláspontra helyezkedjenek, noha nyilvánvaló volt, hogy ebből csak összeütközés lehet? Éppen a Magyar Állandó Értekezlet plenáris ülése előtt – amelyen az egész magyar politikai elit részt vett – merevedett nemmé álláspontjuk. Pártpolitikai szempontból érthetetlen magatartás volt ez, hiszen a népszavazást már nem lehetett elnapolni, és szinte elképzelhetetlen volt, hogy a „nem”-szavazatok száma túlsúlyba kerüljön az „igen”-szavazatokkal szemben – ez nem is következett be.
Sokszor kipróbált taktika: amit nem lehet megakadályozni, annak az élére kell állni és biztos a siker. Ha az MSZP ezt a lépést választja, nem csak a határon túli magyarok zömét állíthatta volna a maga oldalára, de megzavarhatta volna a magyarországiaknak azt a részét is, akik ugyan nem MSZP szimpatizánsok, de bizonytalanok. A kormánypártok azonban a nyílt ütközést választották, ezzel a lehető legmélyebbre nyúlva mérgesítették el a nemzeten belüli társadalmi kapcsolatokat, és hosszú évekre elidegenítették maguktól a határon túli magyarokat. Talán ez volt a céljuk? (...)
2004. november 12-én, két részre szakadt a MÁÉRT. Nem egyéni érdekek vagy vétségek, nem pártpolitikai okok miatt, hanem két szembenálló elképzelés szerint. A nemzetszolgálat és az ezt semmibe vevő szemlélet szerint. A nemzetpolitika jövője szempontjából fontos tudnivalót tartalmaz ez az esemény: nem jobboldalra és baloldalra oszlik Magyarország lakossága, és nem így oszlik meg az elszakított magyarság sem. A magyar politikai közéletnek van egy nemzetileg elkötelezett része – a nagyobbik része –, itt vannak jobboldali és baloldali gondolkodású emberek is, és van egy nemzetileg közömbös vagy a nemzettel szembeni ellenérzésekkel teli része, ebben vannak a szélsőséges kozmopoliták, ügynökök, idegenbérencek, magyar gyűlölők stb. A MÁÉRT-en ez utóbbiak szenvedtek vereséget, hiszen 14:2 arányban kikaptak. De alulmaradtak 2004. december 5-én is, a népszavazáson.
Milyen feladatot jelent mindez a továbbiakban a nemzetpolitika alakítói számára?
A legutolsó MÁÉRT csődje és a 2004. december 5-i népszavazás körüli események, illetve ennek eredménye okán, két síkon kell megvizsgálni a feltett kérdést.
Mi lesz a MÁÉRT-tel és mi történhet az állampolgárság ügyében. Azaz, hogyan alakul a nemzetpolitika a továbbiakban?
Mindez azon is múlik, hogy a magyarországi kommunista-neoliberális kormánykoalíció folytatja-e gyűlöletkeltő, ütköztető, harcias politikáját? (...)
A MÁÉRT további sorsát meghatározó tényezők:
1) Ha esetleg elkészül az állampolgársági törvénytervezet, akkor kíván-e róla tárgyalni a Gyurcsány kormány a MÁÉRT tagjaival. (...)
2) A MÁÉRT további sorsa attól is függ, hogy kell-e egyáltalán a (poszt)kommunista-neoliberális magyarországi hatalomnak ez az intézmény. A státustörvény módosítása után a Medgyessy kormány másfél évig szüneteltette a MÁÉRT-et. Ezt megteheti Gyurcsány is. Ha- csak nem dönt úgy, hogy szüksége van további erőpróbára és ütközésekre.
3) Ha felidézzük még egyszer az MSZP-nek a MÁÉRT-ről alkotott véleményét, amelyet 2004. április 28-án közölt Hárs Gábor az intézmény tagjaival, akkor számítani lehet arra is, hogy Gyurcsány módosítja vagy megszünteti az Orbán kormány MÁÉRT-el kapcsolatos határozatát.
Mindemiatt nem árt felkészülni egy olyan helyzetre, amilyen 1994 és 1998 között egyszer már kialakult és megbénította a magyar-magyar párbeszédet. Mindenképpen fent kell tartani a MÁÉRT-et, biztosítva legalább az alapfokú működését és a folyamatosságát. Ezt úgy lehet megvalósítani, hogy
– a MÁÉRT határon túli alapító szervezeteinek részvételével rendszeressé válnak a találkozók, vagy
– az a tizenkét határon túli MÁÉRT tag veszi kézbe az intézmény működtetését, amelynek képviselői aláírták 2004. november 12-én a közös nyilatkozatot, vagy
– a MÁÉRT-nak az a tizennégy szervezete (tizenkettő a határon túlról és kettő Magyarországról), amely 2004. november 12-én azonos álláspontra jutott, fogja működtetni mindaddig a MÁÉRT-et, amíg nem válik kedvezővé a politikai helyzet az eredeti küldetésének helyreállítására.
A 2004. november 12-én kialakult helyzet arra figyelmeztet, hogy a MÁÉRT-ről mint politikai végrehajtó testületről – kedvező politikai közegben - törvényt kell alkotnia a magyar parlamentnek. Ugyanez vonatkozik a Szili Katalin kezdeményezéseként létrejövő parlamenti testületre is. El kell érni, hogy törvény erejéből jöjjenek létre, és a magyarországi hatalomváltásoktól függetlenül működhessenek az államhatárok fölötti nemzetpolitikai testületek.
A magyar nemzetpolitikát nem lehet kiszolgáltatni a magyarországi pártpolitikai viszályoknak. A nemzetpolitika az egész nemzet ügye, nem az államé és a benne hatalmat gyakorló politikai csoportosulásé. Ezért ismét időszerűvé válik a világ magyarságát öszszefogó és képviselő, törvény által megalkotandó nemzeti parlament létrehozása.
Az állampolgárság ügye a népszavazás körül zajló események miatt összfénybe állította a magyarországi belpolitika szennyesládáját, elsősorban a Gyurcsány-kormány magatartása miatt, noha az egész ügy Kolumbusz tojásához hasonlatos – könnyen és elmésen megoldható. De csak akkor oldható meg, ha a kormány magatartása száznyolcvan fokot fordul, azaz úgy fogadja el a magyar állampolgárság folytonosságának helyreállítását, ha nem köti magyarországi letelepedéshez. Elfogadja tehát, hogy akképp újíthassák fel magyar állampolgárságukat a határon kívülre szakadt magyarok, mint ahogy 1990 után a Magyarországról emigráltak tehették.
Az eddigi kormányzati elképzelések szerint
– magyar útlevelet lehetne adni a határon túli magyaroknak úgy is, hogy nem válnak állampolgárrá,
– meg kell fogalmazni a nemzetpolgárság mibenlétét,
– az állampolgárság megszerezhetőségét pedig továbbra is életvitelszerű a magyarországi tartózkodáshoz – letelepedési kötelezettséghez kell kötni.
A feladatmegoldás szempontjából ezek alkalmatlan elképzelések. Az egész állampolgársági ügyben – bár lehet, hogy némelyek számára csak ez a fontos – nem az útlevél kérdése a központi kérdés. Ez csak egy magától értetődő következmény. A nemzetpolgárság mibenlétét pedig elvileg meghatározta az eredeti státustörvény és a Magyar Igazolványok lélektani hatása – kiteljesedését a minden magyarnak megszerezhető állampolgárság jelentené. Az állampolgárság megszerezhetősége pedig nem köthető a magyarországi letelepedéshez, mert így ellentétes lenne a szülőföldön maradás eszméjével.
A mindenkori Magyarország állampolgársága megadásának elutasítása nem ellentételezhető a szülőföld alap létrehozásával sem, noha ez jó ötlet, ha jól valósítják meg. Az elszakított magyarok szülőföldön maradását és ottani boldogulásának programját valóban ki kell dolgozni. A státustörvény eredeti tervezete tartalmazta ennek elemeit, de a parlamenti vita során a gazdasági életre vonatkozó részeit ki kellett hagyni a törvénytervezetből. Csak a közművelődési tevékenység és az oktatásügy támogatása maradt benne.
A kettős állampolgárság kérdése a látszólagosnál is fontosabbá vált, főleg azóta, hogy a más államok területén élő magyarok már nem kerülhetnek (már Ukrajnában sem) hátrányos helyzetbe amiatt, hogy kettős állampolgárok. Ezt a kérdést nem szabad megítélni abból a szempontból, hogy a magyar állampolgárság megszerzésével megoldható-e valamilyen gyakorlati feladat. Ha eszerint közelítjük meg ezt az ügyet, spekulatív megoldásokhoz jutunk, noha ez nemzetstratégiai kérdés. Ezért nyugtalanító az az SZDSZ és az MSZP részéről minduntalan felvetődő vélemény, mely szerint egy új nemzetstratégiát kell kimunkálni, ha eközben az állampolgárság ügyének megoldását gyűlöletkeltő kampánnyal akadályozzák.
A trianoni Magyarország területén kívül született és ott állandó lakos magyarok magyarországi állampolgárságának megszerezhetősége a jogfolytonosság kérdése. Ugyanabba a kérdéskörbe tartozik, mint egy arról szóló képzelt és nevetséges vita, hogy Hunyadi Mátyás az összmagyar történelem alakja-e vagy csak a trianoni Magyarországhoz kapcsolódó személyiség, vagy Petőfi Sándor lehet-e az erdélyi és a felvidéki magyarok költője is vagy sem. De ha egy ilyen felvetés hihetetlennek tűnik, akkor az állampolgárság ügyében folytatott viták miért nem ítéltetnek meg ugyanígy? Hiszen ami száz vagy kétszáz évvel ezelőtt közös nemzeti érték volt, az most miért nem az? Senki sem kötelezte a maradék Magyarországot arra, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fölött átlépett az államhatár.
Az állampolgárság ügye ugyanúgy nemzetstratégiai ügy, ahogy az államhatárokkal szétdarabolt nemzetet újból összekötő különböző szerkezeteknek a kialakítása. (...) Az állampolgárság visszaadása lenne – a státustörvény után – az a továbbvivő jogi fonál, amely által szilárdabb és újabb elemekkel lehetne erősíteni és gazdagítani a nemzet összetartozását. Egyszersmind első olyan eleme lenne ennek a szerkezetnek, amely a jogfolytonosságnak azt a részét állítja helyre, amelyik csak az állam belső jogától függ. (...)
Az erről meghozandó döntés arról is szól majd, hogy egy-e még a magyar nemzet vagy valóban sok részre szakadt már? Ez utóbbinak a kéjes bizonyítására ne adjunk senkinek további esélyt!
Duray Miklós
(Duray Miklósnak a szerkesztőségünkbe eljuttatott – 2004. december 29- keltezésű – írását terjedelmi okokból csak részben közültük. Internetes oldalunkon azonban a teljes változat olvasható.)