1947 januárja kemény hideget hozott. Bőségesen hullt hó is, akik emlékeznek rá, azt mondják, azon
a télen talán egyméteres is lehetett. Tehát aki történetesen a dobfeneki nádason akart átgázolni, derékig járt a fehér lepelben. Pedig ötvennyolc évvel ezelőtt
a falu apraja-nagyja megjárta a jéggé fagyott ingoványost, mert a kényszer és a félelem a nádasba kergette az embereket. 1947 telén a tó mentő szerepet játszott a dobfenekiek életében.
Az új év mindjárt az elején meglepetéseket hozott a falubeliek életében. A családok megkapták a deportálási parancsot. Hogy egyszer ide is „meghozzák”, azt már régóta rebesgették a faluban, de az emberek nem hitték el, hogy a társadalom ennyire „lealjasulhat“. Pedig úgy lett, a deportálási parancs kézbevételének másnapján üres teherautók robogtak a faluba, hogy a parancsot végrehajtsák. A lakosság pánikszerűen menekült a közeli nádasba és az erdőségekbe. Sokan a mínusz húszfokos éjszakát is a szabadban töltötték – reggelre néhány gyerek végtagján a fagyás nyomait lehetett felfedezni.
Mivel a végrehajtók az üres faluban többnyire zárt ajtókat találtak, a járművek zöme visszafordult. Közben a menekültek körében híre ment, hogy a deportáltakat oroszországi munkatáborokba viszik. A rémült lakosság elhagyta a nádast és a környező falvakban keresett menedéket, rokonoknál, ismerősöknél. A járművek másnap sőt később is visszatértek a faluba, a katonák betörték az ajtókat, és a bútorokat, a szekrényből kiszórt ruhákon átgázolva, kíméletlenül pakolták fel az autókra. Amit a katonák otthagytak, azt a nyomukban járó garázdálkodók vitték magukkal.
A két-három nap múlva hazatérő lakókat egy kísértetfalu fogadta: az ajtók tárva-nyitva. Az éhesen vonyító kutyákon kívül a portákon nem maradt semmi, a más kárán gazdagodni vágyók kirabolták a gazdátlan portákat, elvitték a jószágokat, a takarmányt, sőt a tűzifát is. A hazamerészkedő emberek elkeseredésükben felültek a még hurcolkodó teherautókra és mentek a bútoruk után a feledi vasútállomásra.
Egy álló hétig utaztak a fűtetlen marhavagonokban, amikor elcsigázva és megtörve kiszálltak a roudnicei vasútállomáson. De akkor még nem is sejtették, hogy az igazi megaláztatás csak azután jön: a csehországi gazdák úgy válogattak közöttük, mint vásáron a barmok között. Az erősek, a fiatalok gyorsan „elkeltek“, az idősebbek és a sokgyermekes családok csak másnap.
Egyébként érte meglepetés a cseh gazdákat is, akik a cselédkönyvet kérték az új munkaerőktől és azok a gazdakönyvet mutatták fel – mert hiszen közülük egy sem volt soha életében cseléd, hanem vérbeli gazdálkodó. Csehországban ugyanis azzal magyarázták a jövevények érkezését, hogy földönfutó önkéntesek, cselédek érkeznek. Persze akkorra már volt némi valóságalapja a magyarázatoknak, a hírterjesztők „csupán“ azt hallgatták el a cseh gazdák elől, hogy az ország vezetése tette földönfutóva azokat az embereket. Később nyíltan háborús bűnösöknek nevezték a kitelepített magyarokat.
Napok múltak, hetek teltek, az elhurcoltakat egyre erősebben marcangolta a honvágy. Voltak, akik hazaszöktek, hogy legalább egy napra láthassák falujukat, a házukat – mert arra senki nem gondolt, hogy Csehországban éli le az életét. A falubeliek többsége húsz kilométeres körzetben volt elhelyezve, és a megállapodás értelmében vasárnaponként valamennyien a roudnicei templomba jártak istentiszteletre. A mise után találkoztak és tovább adták egymásnak az otthonról kapott híreket. És keményen dolgoztak, gyűjtötték a pénzt mondván, kell az otthoni újrakezdéshez.
Akik Csehországból hazaszöktek, azokat csendőrök várták a falu határában. Elfogták őket és azzal riogatták, ha az eset megismétlődik „munkatáborba“ kerülnek. „Miért, most hol vagyunk?“ – kérdezték a bátrabbak, de választ nem kaptak.
Tavasszal négy idegen családot költöztettek a faluba, akik azonnal átvették az irányítást az otthon maradt néhány idős ember felett. A betelepültek vezetője az első vasárnapi istentisztelet után a templom előtt gyűlést tartott és azt kiabálta, a faluban ezentúl minden úgy történik, ahogy ő akarja. Majd egy közeli póznára mutatott: „aki nem engedelmeskedik, ott fog lógni.“
Akkoriban azonban mintha a falnak is füle lett volna Dobfeneken, szavai hatására a határon túli falvakban még aznap estefelé gyülekeztek a kemény legények. Éjszaka pedig lovasok törtek be a faluba és géppuskatűz alá vették a „nagyfőnök“ házát. Felszólították, ne csak az öregek előtt legyen bátor, most menjen ki. Az a hátsó ablakon át menekült be a nádasba, ahol az álarcot viselő lovasok nem találták meg. Nem is látta azóta senki és napokon belül a többi család is elhagyta a falut. Hetekkel később újabb csoport érkezett, ezek már sokan voltak, minden házat elfoglaltak. A tavaszi munkák megkezdéséhez igavásárlásra pénzt kaptak és vetőmag gyanánt rozst, amit azonnal kifőztek pálinkának.
A határon túli lovasok azonban őket sem hagyták nyugton, az állandó zaklatásoknak az lett a vége, hogy 1948 nyarától kezdődően ők is fokozatosan hagyták el a falut. A jó hír gyorsan szállt, a csehországi deportáltak sorra szöktek vissza a faluba, otthonukba. A kevés megtakarított pénzen valamennyien újrakezdték a gazdálkodást és az ötvenes évek közepére a falu népe egymást (ki)segítve talpra állt. De akkor jött az újabb csapás, a szövetkezetesítés.
Farkas Ottó