Ha volt író, akinek mindene: életformája, világnézete, erkölcse maga volt az irodalom, akkor Márai Sándor volt az. Az írásban találta meg életének értelmét, és a kultúrában azt a szerves rendet, amelynek az egyén vagy a társadalom minden törekvését és megnyilvánulását össze kell fognia. A régi humanisták és a felvilágosodás korának klasszikus eszményeket képviselő írástudói becsülhették ennyire az írott szót, és azt a szellemi erőt, amit az irodalom jelent. Bizonyára nem véletlen, hogy Márai Goethében találta meg talán legelső szellemi mesterét: szüntelen őt idézte, rá hivatkozott. Azt azonban jól tudta, hogy a kultúra és a hatalom két külön dolog, és a szellemnek egyre kisebb a befolyása azokra, akik megszabják a társadalom és az egyén életének és tevékenységének kereteit.
Márai olyan történelmi korszakban élte le hosszúnak mondható életét, amely egyre-másra hozta a szellem és a kultúra fájdalmas vereségeit. Egyidős volt a huszadik századdal: alighogy serdülni kezdett, kiderült, hogy a szabadelvűségnek és a józan észnek az a biztos rendje, amely az európai liberalizmus történelmi sikereit követve alig egy évszázada kezdett felépülni, az erőszak érintésére egyszerre öszszeroppant. Az első világháború kitörése napok alatt söpörte félre mind a liberális, mind a keresztény hagyományokat és értékeket. A háborús vereség pedig elsodorta Márai szülőhazáját: a történelmi Magyarországot is.
A húszas években mindazonáltal sokan még számítottak arra, hogy a régi Európa lassanként mégiscsak helyreáll, és a szülővárosát: Kassát elhagyó és német és francia földön bolyongó Márai maga is azt remélte, hogy elhamvadnak az őrjöngés, a gyűlölködés tűzfészkei. A történelem hamarosan csúfosan megcáfolta ezeket a reményeket: a világháború örökségeként Európa nagy részén parancsuralmi rendszerek vették át a hatalmat, a nyugati demokráciák pedig láthatólag nem kívántak vagy nem tudtak fellépni a szabadság védelmében. Márai Sándor mind kiábrándultabban figyelte és értelmezte a bekövetkezett eseményeket. Hogy az ő szavát használjam: „sértődötten” vette tudomásul azt, hogy az erőszak és az ostobaság milyen eredményesen képes elsöpörni útjából azokat a kulturális és erkölcsi értékeket, amelyeket az évszázados fejlődés létrehozott. Sértve érezte magát, de nem maradt tétlen. Újságcikkekben, naplójegyzetekben, úti beszámolókban és regényekben vette fel a küzdelmet azzal az erőszakkal és műveletlenséggel, amely a kontinens nagy részén eluralkodott.
Minden tekintetben polgárnak tartotta magát: családja a régi Szepesség szász városi polgárságából származott, s Kassán megtelepedve lateinner-értelmiségi pályákon talált hivatást és megélhetést. A polgárság az ő felfogásában nem egyszerűen társadalmi helyzetet vagy életmódot jelentett, hanem műveltséget, gondolkodást: az értékek egy történelmileg megalapozott és meghatározott rendszerét, egyszersmind hűséget ezek iránt az értékek iránt. Márai polgári értékrendjében a józan értelemnek, az alkotó munkának, a türelmes szabadelvűségnek volt központi szerepe. Ősei szorgalmas igyekezettel alapozták meg azt a szerény vagyont és biztos társadalmi megbecsülést, amelynek birtokában megszerezhették és megőrizhették függetlenségüket. Ezt a függetlenséget kívánta ő is fenntartani alkotó értelmiségiként.
Kényesen vigyázott arra, hogy véleményét mindig szabadon fejthesse ki, s ízlésének érvényesítésében ne kelljen megalkudnia. Írói függetlenségét szüntelenül védenie kellett, alkotó műhelyét tulajdonképpen ellenséges terepen kellett berendeznie. Hosszú élete az európai és magyar történelem évszázados „válságkorszakában” telt: világháborúk, forradalmak, kegyetlen zsarnokságok jelölték meg a történelmi időt, és a szellem emberének naponta kellett megküzdenie a türelmetlenséggel, az erőszakkal, az értelmetlen indulatokkal. Márai még a húszas években, német és francia városokban eltöltött hosszú évei során döbbent rá arra, hogy a régi: szabadelvű és emberséges Európa talán ötökre elveszett.
Szembe kellett néznie a hazáját is elnyelő nácizmussal, majd a második világháború után Közép- és Kelet-Európában berendezkedő sztálinista kommunizmussal. A negyvenes években már belső emigrációban élt, naplójában nemegyszer szólott arról, hogy a tűrhetetlen hazai viszonyok elől valami békésebb országba kellene távoznia. 1945 után egy kis időre mintha fellélegzett volna, azt azonban a Vörös Hadsereg első katonájának megjelenése pillanatában érezte, hogy ami következik, az nem lesz igazi felszabadulás. Valóban, csakhamar látnia kellett, hogy az éppen levert zsarnokság romjain máris egy újabb zsarnokság rendezkedik be: ezért választotta az emigrációt; 1948-ban elmenekült a rémuralom elől.
Örökre búcsút mondott hazájának: Olaszországban, Nápoly környékén és az Egyesült Államokban: New Yorkban, végül a californiai San Diegóban töltötte emigrációs évtizedeit. Európától azonban sohasem tudott elszakadni, szinte minden esztendőben „hazalátogatott” Itáliába, Franciaországba, Svájcba, Németországba, Ausztriába. Megkedvelte Amerikát, de sohasem feledte el, hogy nemcsak születése, hanem sorsa és gondolkodása következtében is minden ízében európai. Hazájára: Magyarországra mindig féltő gonddal tekintett vissza, a magyarországi politikai rendszerről és ennek vezetőiről, haszonélvezőiről azonban változatlanul haraggal beszélt. Történelmi „sértődöttsége” sohasem enyhült, nem bocsátott meg semmit, nem hajlott semmiféle engedményre: engesztelhetetlen maradt a kommunista rendszer elutasításában és bírálatában.
Mintha kívül helyezte volna magát a történelmen: a könyvek érdekelték, a művészet, a zene, esetleg elgyönyörködött Amerika változatos természeti látványosságaiban és Európa régi városaiban. Mint hivatásos „rezonőr” figyelte a jelent. különösen naplóiban, számot adott minden fontosabb politikai és kulturális eseményről, igazából azonban a múltban élt. Könyveket is inkább régieket olvasott, mint újakat: Goethét és Arany Jánost, Dosztojevszkijt és Krúdy Gyulát, Gide-et és Kosztolányi Dezsőt. Hűségesen és sértődötten ragaszkodott valamihez, amit, úgy tetszett, magával sodort a múló idő. A megsértett hűségnek az a mindent átható érzése és morálja jelölte meg emigrációs munkásságát: ez van jelen regényeiben és naplójegyzeteiben.
Tulajdonképpen mihez is ragaszkodott? Magyarországhoz és Európához, Kassához és Párizshoz – mondhatnám egyszerűen és röviden. Nyomban cáfolnom kell magam. Az a Magyarország és az az Európa, amit a sajátjának ismert el, ma már aligha létezik, talán sohasem létezett. Márai Sándornak, mint minden igazi írónak, egy gyönyörű álom töltötte be az életét: egy országról, amely szerves rendben épül a történelmi idő egymásra rakódó rétegei szerint. Épül, mint Thomas Mann lübekki polgárainak élete és életműve: célszerűen, következetesen, anélkül, hogy valami váratlan történelmi katasztrófa következtében számot kellene vetnie a rombolás erőivel.
Ennek a sohasem létezett országnak és benne a sohasem volt polgári életrendnek őnála Kassa volt a szimbóluma. Szülővárosa, legendás otthona, hová kalandos ifjúságában mindig visszatért, végül álmainak titkos városa, melyet mindörökre el kellett veszítenie. Igazából mitologikus város, amely nem található meg sem a térképen, sem a történelemben. Templomtornyai, ódon épületei, rejtelmes sikátorai, küzdő, szenvedő lakosai mégis léteznek, időtlenül, a költészet imaginárius terébe zártan.
Valahol az álmok mélyén vagy inkább a valóság fölött: Közép-Európán, Itálián, Californián túl, a létnek egy másik rendjében, amely sohasem változik. Márai Sándor a létnek ezt a költői és álombeli rendjét örökítette meg műveiben: regényeiben és naplóiban, amelyeket mindig elégikus fájdalom szőtt át amiatt, hogy a valóságos élet nemcsak nélkülözi a rendet, de nem is érdemli meg.
Pomogáts Béla