Amikor a bősi kultúrházban, a Tavaszi szél vizet áraszt országos népdalverseny
gáláján találkoztam Bara
Mihállyal, Tardoskedd polgármesterével, akkor kicsit talán nagyképűen azt
találtam mondani, hogy igen, ez a jó polgármester, mert elkíséri a falu
éneklőcsoportját a fellépésre. Bara Mihály azonban felvilágosított, most nem
kísérőként van jelen, hanem mint ,,sorkatona”, kórustag.
– Nem lehet könnyű szétválasztani a két szerepet…
– De igen, minden gond nélkül. Azt hiszem, van itt elég főnök: a kórus vezetője,
a Csemadok elnöke, valamint a feleségem, aki szintén kórustag. Tehát hárman is
vannak felettem, úgyhogy teljes mértékben ,,sorkatona” vagyok.
– Bara Mihály pályafutása az önkormányzati politikában mindenki számára nyitott
könyv. De milyen a ,,művészmúltja”? A Bara családban mindenki ilyen dalos kedvű
volt ?
– Valamikor a bölcsőben kezdődhetett, ma is emlékszem, hogy anyám, nagyanyám
daloltak nekem. Mindenki énekes kedvű volt a családban, az biztos. Az édesapám
maholnap nyolcvanéves lesz, de még most is nagyon szép hangon énekel, a
nyugdíjasklub kórusában. Az édesanyám ugyan soha nem énekelt csoportban, talán
nem volt rá ideje, de ennek ellenére neki van a legszebb hangja. A bátyám is
nagyon dalos kedvű kórustag volt hosszú ideig. Emellett mindkét gyermekem, a
fiam meg a lányom is nagyon jó hangúak. Tehát ez valami örökletes adottság.
Szerencsénkre, Tardoskedden elegendő jó hangú énekes van.
– Az Ifjú Szivek néptáncegyüttesben is énekelt...
– Igen, de amikor az Ifjú Szivekből kikerültem – mert hazajöttem – , azonnal
jelentkeztem a férfikarba. Évekig énekeltem, jártam a fellépésekre. Sajnos, a
polgármesteri teendőimnek köszönhetően az elmúlt években egyre inkább
kimaradoztam. Amit az ember igazán szeret, arra általában nem jut elegendő idő.
Most viszont megígértem, hogy újra beállok énekelni. Így jutottam el erre a bősi
népdalversenyre is.
– Amikor beszélgettünk, Bara Mihály már a ,,fellépő-jelmezében” feszített: egy
nagyon mutatós mellényt viselt fehér inge felett…
– Ennek a mellénynek külön története van. Szóban ígérgettem ugyanis egy ideig,
hogy visszatérek a kórusba, folyamatosan hívogattak, hogy gyere, gyere… Aztán
egyszer felhívott a Csemadok-elnök, akinek a felesége varrja a fellépőruhákat,
hogy sürgősen menjek el hozzájuk, mert valami gond van. Autóba ültem és mentem,
nem tudtam, mi történhetett. Kiderült, hogy semmi, csak méretet vettek rólam, és
pár nap múlva beakasztották a polgármesteri irodába ezt a mellényt. Hozzáfűzték,
most már tessék a mellényt használni, nincs kifogás, mert pénzt költött rám a
Csemadok. Szóval, ezzel a mellénnyel megfogtak egy kicsit…
– Az önkormányzat – függetlenül attól, hogy a polgármester kórustag-e vagy nem –
tudja támogatni a tardoskeddi csoportokat, együtteseket? Hiszen tudomásom
szerint több csoport is van, ami jó dolog, viszont pénz nyilván nincsen sok?
– Azt hiszem, nem csak én, hanem a falu önkormányzata, lakosai is megszokták ezt
a fajta társadalmi életet. Azt, hogy a falu kulturális életében mindig történik
valami. Amennyire a lehetőségeink engedik, támogatjuk ezeket a csoportokat.
Nemrég Egerben járt három csoporttal egy busznyi ember. Mindenhová elmennek,
ahová hívják őket. Ebben némileg mi is támogatjuk őket.
– Gondolom, a próbateremmel nincsen gond. Vagy tévedek?
– Azért van, mert a községnek sajnos nincs saját kultúrháza. Az egyházi tulajdonban levő volt alapiskolát béreljük az egyháztól, és ott gyakorolnak az együttesek, csoportok. Természetesen – és ez is a támogatás része –, ők már nem fizetnek bérleti díjat.
– Az éneklés, a próbák valamiféle pihenés, kikapcsolódás az ön számára? Egy ekkora községben polgármesternek lenni nyilván nem kis feladat.
– Engem egy-egy próba, fellépés inkább pihentet és kikapcsol. Úgy hiszem, hogy a
dal, az ének nem csak pihentet, hanem gyógyít is. Ezenkívül az ember
elbeszélgethet a társaival, néha egy kis borocska is előkerül a próbán,
fellépésen, persze, csak mértékkel. Nagyon jól érzem magam ebben a társaságban.
– Biztosított az énekkar utánpótlása? Fiatalok is vannak, vagy csak a
középkorúak és az idősebbek tudnak a kórusra időt szakítani? Nem látok ugyanis
köztetek pelyhedző állú ifjakat, legénykéket. Nem hiányoznak?
– De igen, csak sajnos éneklőcsoportjaink idősebb tagokból tevődnek össze. Így van ez a férfiak és a nők esetében is. Viszont a citerásaink és táncosaink már a fiatalok közül kerülnek ki, és bízom benne, hogy az énekléshez is kedvet kapnak majd. Azt azért el kell mondanom, hogy egy kicsit már fiatalodott a férfikórus is, mert nálam fiatalabbak is vannak már ketten. Remélem, hogy magunk közé tudjuk majd csábítani a még fiatalabbakat is.
– Nem először vannak jelen a Tavaszi szél népdalversenyen. Milyen a hangulat a csoportjaikban?
– Mindkettő meglehetősen rutinos. Megszoktuk már az effajta fellépéseket, általában minden ilyen alkalmat kihasználunk. Káros lámpaláz itt sincsen bennünk, csak annyi, amennyi szükséges.
Polák László