A történelmet nem a népszavazások csinálják, hanem egyrészt a hatalmi
erőviszonyok, amelyek, ha nem is mindig, mégis igen gyakran járnak együtt
égbekiáltó igazságtalanságokkal (lásd a mi esetünkben a trianoni diktátum
következményeit!), másrészt a szellem és a morál által hitelesített közösségi
akarat, amely, ha nem is mindig, mégis igen gyakran képes határt szabni a
hatalmi kényszer durva érvényesülésének. Ez utóbbira is szolgáltat meggyőző
példákat a magyar történelem, lásd 1848. március 15-ét, 1956. október 23-át vagy
éppen azt a tapasztalatot, miszerint a kommunista diktatúra évtizedeiben
meggyengült és megrontott kisebbségi magyar közösségek mindinkább képessé válnak
arra, hogy felemeljék fejüket, megszervezzék közéletüket és képviseljék
érdekeiket.
Ebben az értelemben gondolom úgy, hogy a december 5-i, kudarccal végződött
magyarországi népszavazás még nem az utolsó szó egy sok évtizedes
nemzetpolitikai vitában, és semmiképpen sem „harmadik Trianon”. Nem zárta le,
legfeljebb megzavarta a „békés nemzetegyesítés” másfél évtizede tartó
folyamatát. Őszintén szólva engem nem lepett meg különösebben a referendum
eredménytelensége, minthogy látni lehetett, hogy maga a népszavazás gondolata
zavaros forrásokból ered, látni lehetett, hogy a magyarországi politikai
pártoknak a népszavazással kapcsolatos álláspontját nem a kiérlelt és hiteles
nemzetpolitikai stratégia, hanem a többnyire kicsinyes és prakticista jellegű
pártpolitikai érdek szabta meg, legfőként pedig látni lehetett, hogy a
népszavazás maga teljességgel előkészítetlen volt, a választópolgárok nagy
többsége a legkevésbé sem tudta azt, hogy mire adja, milyen következményekkel
adja a szavazatát, ezért azután az érdekeltek több mint a fele egyszerűen otthon
maradt. Ami nem jelenti azt, hogy az otthon maradók egy része, alighanem
többsége ne értene egyet a „békés nemzetegyesítés” stratégiai céljaival.
Köszönhető mindez a népszavazás előkészítetlenségének, a politikai pártok szűk
látókörű önzésének, annak, hogy ezek a pártok, tulajdonképpen a politikai
paletta mindkét oldalán, nem a népszavazás meritumát tartották fontosnak, hanem
a 2006-os országos választásokra történő felkészülést. Talán úgy gondolták, hogy
a népszavazás ennek a választásnak a főpróbája lesz. Egy valójában
nemzetpolitikai jelentőségű ügyet ismét sikerült a pártpolitika alacsonyabb
színvonalára (majdnem azt mondtam: mocsarába) süllyeszteni. Eredménye országos
zavar, a kisebbségi magyarság körében fájdalmas csalódottság és kiábrándulás. Ez
a kisebbségi magyarság ugyanis éppen annak a nemzeti („magyar–magyar”)
szolidaritásnak a megrendülését tapasztalhatta, amely korábban közéleti
küzdelmeinek egyik éltető ereje és erős támasza volt. Mondják, hatalmas és
némiképp ijesztő is volt a felháborodás a határokon túli magyar közösségekben,
mindenekelőtt a székelyek körében. Voltak elfogadhatatlan reagálások is, például
midőn egy székelyföldi faluban a román rendőrnek kellett megakadályoznia a
piros-fehér-zöld trikolór felgyújtását.
Idáig persze nem kellene csigázni az indulatokat. Ellenkezőleg: most, hogy túl vagyunk ezen a mindenképpen felesleges, kárhozatos és abszurd referendumon, talán a történtek tanulságait kellene rögzítenünk, és választ kellene keresni erre a kérdésre: hogyan tovább? Mit lehetne és kellene tennünk nekünk, magyarországi és Kárpát-medencei magyaroknak a feleslegesen megszervezett, rosszul vezényelt és kudarccal végződő népszavazás után? Az élet és a történelem ugyanis halad tovább, és az még a balsikerű referendumnál is sokkal kártékonyabb lenne, ha a csalódottság, a kétségbeesés és a közöny megbénítaná a nemzetpolitikai tervezést, a gondolkodásra kötelezett emberek munkáját, a magyar közösségek elemi szolidaritását.
Már hozzászoktam ahhoz, hogy egy-egy közéleti kudarc után a huszadik század nagy
magyar szellemeihez menekülök – keresve a lelki vigasztalódás és a megújuló
cselekvés erkölcsi forrásait. Így szoktam fellapozni Ady Endre, Babits Mihály,
Németh László, Illyés Gyula vagy Bibó István írásait. Most éppen Babits írásait,
minthogy talán ő volt az, aki éppen a nagy történelmi és morális vereségek
óráiban rögzítette az újrakezdés és a továbbjutás szellemi tennivalóit. Mások
mellett Babits volt az, aki nagy lelki kínokat okozó nemzeti és történelmi
dilemmáinkban mindig szenvedélyes józansággal és józan szenvedélyességgel
fogalmazta meg azokat a közös igazságokat, amelyekre fel lehetett (volna)
építeni a jövőt. (Így történt ez az első világháború kitörésekor, a trianoni
diktátum idején és a második világháború előkészületei során egyaránt.) Ezért
most az ő írásait forgatom, ezektől várva a jelenre nézve vigasztalást, a jövőre
nézve eligazítást.
Nos, mit mond, mire tanít Babits? Először is arra, hogy a magyar nemzet – minden
geopolitikai megosztottság, minden határátszabás és persze minden népszavazás
ellenére – egyetlen és egységes nemzet, amelynek történelmi, kulturális,
mondhatnám így: lelki egysége nem azon múlik, hogy a huszadik század
szerencsétlen fejleményei következtében valamelyik magyar közösség Románia,
Szlovákia és Szerbia határai közé került, vagy éppen Magyarország határai között
maradt. A nemzet történelmi és kulturális identitását ugyanis nem az
állampolgárság, az útlevél és a társadalombiztosítási kártya határozza meg és
fejezi ki (ámbár az sem baj, ha ezek is kifejezik), hanem mindig az anyanyelv, a
kultúra, a történelem és a közösségi identitás. „Magyarság – jelentette ki
Babits abban az eszmecserében, amelyet 1941-ben Egységes magyarság címmel
rendezett a Nyugat című folyóirat – csak egyetlenegy van az egész világon. El se
lehetne képzelni, hogy több legyen belőle; olyan lenne ez, mintha teszem azt
több példány volna egy emberből. A nemzet éppannyira egyéniség mint az egyes
ember. Lehetséges-e, hogy ez a nemzeti egyéniség lelkében széthasadozzon, ahogy
előfordul kóros esetekben egyes embernél is a lelki széthasadás? Igen,
nyilvánvalóan lehetséges ez a nemzeteknél is. Sőt mivel tökéletes egészség
nincsen a világon, minden nemzet lelki életében állandóan vannak kisebb-nagyobb
hasadások. A társadalmi osztályok nem értik meg egymást, a tömegek vágya
független a közérdektől, népi ösztön és nemzeti tudat elidegenednek, a jó
Menenius Agrippa meséje unos-untalan újrakezdődik. Az ősöktől öröklött kultúra,
amely a nemzeti közösség magasabb lelki élete, távolról sem fogja át a nemzet
egészét egységgé, ahogy kellene. Mindezek hasadástünetek, s mindezek
többé-kevésbé megvannak nálunk is. De hogy vidékek szerint hasadozzon szét a
magyarság? Hogy kisebb egységek váljanak ki belőle, amelyek pusztán a maguk
külön hagyományaiból akarnának továbbfejlődni? Ilyesmire nem tud példát a
történelem az őskor óta, amikor népünk egy részét Ázsiában hagytuk.”
Babits Mihály figyelmeztetett ebben az írásában arra is, hogy a magyar nemzet
testét nem a trianoni diktátum darabolta fel először, hanem a mohácsi
csatavesztés után bekövetkezett korszak, amely három részre osztotta a korábban
egységes országterületet. „Magyarországot – olvasom Babits szavait – nem a
világháború után darabolta szét először a politika. Egyes részei másfél századig
is különválva éltek. De magyarságuk mindenütt csak ugyanaz a magyarság maradt.
Erdélyt fejedelmi udvara kultúrgóccá tette. Saját története s kapcsolatai
voltak, s irodalma bizonyos külön színt nyert. De ez mégiscsak ugyanannak az
irodalomnak része volt, amely a Pázmányokat és Zrínyieket szülte. Nem
különbözött jobban, talán annyira sem, mint később például a debreceni iskola a
Kazinczyékétől.”
Végül pedig Babits – nagy európai eszmei hagyományok (így a felvilágosodás, a
romantika és a szellemtörténeti irányzat) örököse- és letéteményeseként – még
egyszer hitet tesz a nemzetnek mint történelmi és szellemi entitásnak – a
megosztathatatlansága és egysége mellett. „Minden, ami lélek – szögezte le –,
egységes és oszthatatlan. Ebben Aquinói Tamás egyetért Bergson Henrikkel. A
lelki magyarság is egyetlen és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De
ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyéniségéhez tartozik a sokszínűség
is. Megkülönböztető sajátossága ez a sokszínűség az egységben. (...) Lelkünk és
kultúránk sokféle táj színeivel gazdag. Ezer éven át szívta magába egy
bekerített, külön kis világ sokféleségét, a történelmi Magyarországot, ezt a
>>magyar glóbuszt<<, melynél nincsen összetartóbb és egységesebb, s egységében
is változatosabb földdarab a földön. Egyetlenegy testnek érezte, mint ahogy egy
az eleven test, bármily különbözők is tagjai. Egy, mert egyetlen lélek járja át,
egyetlen érzés és emlékezet.”
Más Babits-írásokat is idézhetnék, így az 1938 karácsonyán lejegyzett Gondolatok
az ólomgömb alatt című személyes vallomását, amelyet halálos betegsége pusztító
fájdalmai és félelmei között írt arról a személyes veszteségről, amelyet az ő
számára a történelmi ország feldarabolása okozott, vagy 1939-es A magyar
jellemről című nagy nemzetkarakterológiai esszéjét, amelyben nagy elődökkel –
egy Széchenyivel, egy Kossuthtal – és nagy kortársakkal – egy Adyval, egy Móricz
Zsigmonddal, egy Kosztolányival – egybehangzóan tett hitet a magyarság
legfontosabb tennivalója, azaz önmaga megőrzése, a megmaradás közösségi etikája
mellett. Az önvédelemnek ezt a történelmi parancsát Babits úgy értelmezte, mint
az emberiségnek tett szolgálatot, nem tudom elkerülni, hogy ne idézzem az ő
szavait. „A magyarság – jelentette ki a költő – a legnagyobb szolgálatot akkor
teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megmarad annak, ami. Nemzet
vagyunk, a szó régi, szellemi, jogi, erkölcsi értelmében; nem pedig faj tülekedő
fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes
csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nemzetnek,
léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel
dacol, szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra,
magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre.
Magunkba szállásra.”
Mondhatnám, ma is – a kudarccal végződött, mert oktalanul kezdődött népszavazás
után is – a Babits Mihály által megjelölt erkölcsi stratégia a célravezető. Ma
is „magunkhoz való visszatérésre”, „magunkba szállásra” van szükségünk, s ha ezt
elvégeztük, be fogjuk látni, hogy valójában nem egy „harmadik Trianonnak”
vagyunk az áldozatai, és legkevésbé sincs okunk arra, hogy elégessük a
szabadságharcos nemzedékek vére által megszentelt történelmi lobogót (amely
ugye, nem egy politikai párt és nem egy kormány zászlaja, hanem a magyar
nemzeté!). Ellenkezőleg, végre el kell gondolkodnunk a történteken, és meg kell
fogalmaznunk a tanulságokat, már csak annak érdekében is, hogy a kudarccal
végződött referendum ne az önemésztő indulatok és az erkölcsi fegyverletétel,
inkább a hitelesebb és így hatékonyabb nemzetpolitikai gondolkodás kényszerítő
kezdeményezője legyen.
Magam, talán Babits Mihály elkötelezett követőjeként is, három területen vonnék
le a történtekből következtetést. Először is abban, hogy a magyar kulturális
nemzet intézményes és lelki egységét kell minden korábbinál jobban
megerősítenünk. Nagyon triviálisan szólva: a magyar költségvetés lehetőségeit
nem felesleges és eleve bukásra ítélt referendumokra, hanem a magyar kisebbségi
közösségek intézményes megerősítésére kellene költenünk. (A népszavazásra
elpocsékolt három és fél milliárd forintból a jelenlegihez képest több mint
négyszeres mértékre lehetett volna megnövelni az Illyés Közalapítvány
hatékonyságát!) Másodszor abban, hogy most már valóban a magyar Országgyűlésnek
kellene józan előkészítő munkával és méltányos pártközi megegyezéssel törvényt
alkotnia a határokon túl élő magyarok magyar állampolgárságáról. Egy ilyen
törvény előkészítése legalább egy évtizede várat magára, már régen túl lehetnénk
rajta, ahogy túl vannak egy ilyen törvényes rendelkezésen a szomszédaink: a
románok, a szerbek, a horvátok és a szlovákok. Ami náluk lehetséges és
természetes, az nálunk miért abszurd és elképzelhetetlen? Ezt a kérdést persze a
magyar törvényhozásnak és a politikai elitnek kell feltennünk. Végül harmadszor
abban, hogy a sikertelen népszavazást megelőző és követő viták talán minden
korábbinál erőteljesebben vetették fel az új magyar politikai vezető réteg
felelősségének ügyét.
Ennek a rétegnek (és kivált az európai integráció körülményei között) a jelenleg
tapasztaltaknál jóval felelősebben és szakszerűbben kellene munkálkodnia.
Elvégre a politika nem úriemberek és úriasszonyok zártkörű klubjának
játszadozására, hanem egy nemzet sorsának jobbítására való.
Pomogáts Béla