Gyermekünk a szemünk fénye, gyermekeink a mi jövőnk stb. – sokan és sokszor használják ezt a mára közhellyé süllyedt szólást, de talán nincs is olyan gyerekekről szóló idióma, amelyet ne lehetne kiforgatni s visszaélni vele. Megtették ezt a múltban, megteszik ma is (s a jövőben nyilván szintén), úgy tűnik, egyre kegyetlenebbül. Gondoljunk csak az öngyilkos merénylőkké, a civil lakosság – asszonyokat, öregeket s persze gyerekeket beleértve – mészárlására kiképzett fiatalokra. Sajnos nem új dolog ez, mégis meglepő, elképesztően visszataszító mindig. A diktatúrákra, diktatórikus hajlamú rendszerekre, a fundamentalista szemléletre szinte jellemző ez. Guido Knopp könyvét olvasva (Hitlers Kinder, cseh fordításban Hitlerova mládež), amely tévé-változatban is elkészült, azonban nem csupán erre gondol az ember: föltűnő hasonlóságokra figyel föl az, aki például még emlékszik a kommunizmus álszent brutalitására.
Ám lássuk előbb a könyvet. Öt fejezetre oszlik: elcsábítás, odaadás, nevelés, háború, áldozat címekkel. Már ebből is nyilvánvaló a koncepció: Guido Knopp a folyamat egymásutánját írja le, ahogyan a náci diktatúrában a gyerekek megvadítása történt, oly mértékben, hogy tizenhat, sőt tizenöt éves lurkók készek voltak hősi halált halni a Führerért. Gyatrán kiképezve, megfelelő tapasztalat nélkül, éretlenül, rosszul fölfegyverkezve, csak a beléjük oltott fanatizmussal, egy mindent elsöprő túlerővel szemben, ágyútöltelékként, teljesen értelmetlenül és fölöslegesen, egy beteg ideológia nevében. Guido Knopp lépésről lépésre leírja a Hitlerjugend „nevelési” módszereit: nem a tudás elsajátításáról volt szó, ahogy azt egy iskolától és az úgynevezett elittől elvárnánk, hiszen a végső cél egy fanatikus, de nem gondolkodó, nem is bátor, sokkal inkább vakmerő katona volt, aki bármilyen parancsot ellentmondás nélkül végrehajt (vissza a fegyverért a golyózápor miatt elhagyott lövészárokba, s a gyerek szó nélkül megfordul, mert az ellenség talán nem, de a parancsnok biztosan lelövi, s odaveszik a szerencsétlen). A szülőktől elkülönítve „nevelték” a jövendő „élharcosokat”, kivégzéseken kellett részt venniük, hogy „megedződjenek”, a háború vége felé egyre fiatalabb évfolyamokat soroztak be, s nem volt ellentmondás; ha a szülő protestálni merészelt, jobb esetben „csak” koncentrációs tábor lett a sorsa, a gyerek további „karrierjéről” nem is szólva. Egy elveszett nemzedék volt ez, ám nem úgy, mint Hemingway generációja, mert fiatalabbak voltak e kegyetlen rendszer „neveltjei”, s jóval kevesebben élték túl. Minden emberi méltóságot nélkülöző föltételek közt nőttek föl, hogy aztán föláldozzák őket a rendszer nagymenői életének néhány nappal való meghosszabbítása érdekében.
Az „igaz ügy” (ó, ezek az üres, semmitmondó süket szavak!) mindig áldozatot követel, de vajon miért kell ebbe a gyerekeket is bevonni? S aztán a szemlélet kérdése: a Hitlerjugend föláldozását joggal bűnös gaztettnek minősítjük, mivel egy gyilkos rendszer nevében történt. Ugyanakkor a Fagyejev regényéből ismer ifjú gárda típusú gyerekeket hősként tartjuk számon. Gyerekek számára azonban nincsen igazságos háború (ha egyáltalán van ilyen), nem gyerekek dolga a háborúskodás (felnőttek számára is akad okosabb tennivaló). Ezt az „igaz ügyet” azonban a háború után újra megéltük a szocializmus állítólagos építése s a hidegháború korában. Az ifjúság „nevelését” a pionír- és az egységes ifjúsági szervezet vette kézbe (szovjet mintára), céljaiban és módszereiben (főleg az ötvenes évek elején) azonban nem sokban különbözött a Hitlerjugendtől, mint ahogyan a bolsevik rendszer sem különbözött lényegesen a náci rendszertől. Itt is arról volt szó, hogy a rendszer kiszolgálóit neveljék ki. A különbség abban van, hogy Hitler tizenkét évével szemben a kommunisták negyvenegy évig bitorolták a hatalmat nálunk (különösen pszichológiai szempontból nem lényegtelen, milyen sokáig tart az agymosás), meg abban, hogy mifelénk nem voltak (szerencsére) olyan következetesek és alaposak, mint a nácik.
Ha pedig látjuk is, amit napjainkban tapasztalhatunk, észrevesszük, hogy az effajta agymosás tovább tart, igaz, most már kevésbé háborús uszításról van szó (Európában legalább), a mai „játék” neve intolerancia, főleg pedig a konzumálás. Az lesz a jó polgár (a rendszer kiszolgálója), aki minél többet költekezik, fogyaszt, szükségtől, s főleg értéktől függetlenül. Csodálkozva vesszük tudomásul, hogy gyermekeink már nem a régi bevált értékek szerint orientálódnak, hanem minden évben új számítógépet vagy maroktelefont szeretnének, mivel csak az új a jó és megfelelő, társadalmilag elfogadható. Csodálkozunk, pedig mi tanítjuk erre. S csodálkozunk, hogy fogalmuk sincs, mi volt 1989 előtt, mit jelent a vörös vagy barna diktatúra, holott mi vagyunk azok, akik ezt nem mondják el nekik. Az iskolában ez ugyan tananyag, erkölcsi oldalát azonban tőlünk kéne megtudnia a gyereknek, otthon kéne azt útravalóul adni. Mert tudni kell, mit ítélünk el a fasizmussal kapcsolatban, egyúttal azonban csak a fasizmust elítélni nem elég.
Aich Péter