A kettős állampolgárságról döntő népszavazás 2004. december 5-én nyolc évtizedes illúziót semmisített meg, rombolt le a határon túliakban. Nemzeti önérzetünk mellett emberi méltóságunkban is megaláztak bennünket.
Ami december 5-én történt, a Trianonnál is tragikusabb. 1920. június 4-én
ugyanis idegen hatalmak darabolták fel az országot, és megkérdezésünk nélkül
taszították kisebbségi sorsba a magyar ajkú lakosság egyharmadát. Most saját
véreink, testvéreink hivatalos kormánya tagadott meg bennünket. Ehhez hasonlót
talán még nagyítóval sem találnánk a világ országai között.
Valahol azt olvastam, hogy a magyarság eddig minden szerencsétlenségére, bűnére
talált magyarázatot. Azokra is, amit mások ellen és azokra is, amelyeket magunk
ellen követtünk el. Most hiába keresünk mentséget...!
A rendszerváltás után a nagyhatalmak nem tették jóvá gonosz bűneiket a világ magyarságával szemben. Most pedig az „anyaország” utasította el a trianoni trauma 21. századi kezelésének lélektani lehetőségét, amelynek romboló hatását most még nem lehet felmérni a határon túliak identitásának megőrzésében.
Nem sikerült – Antall József hagyatékának szellemében – 15 millió magyart
lélekben egyesíteni, pedig generációk reménykedtek abban, hogy ez a pillanat
egyszer bekövetkezik. Mi, kisebbségben élő magyarok tudatosítjuk, hogy a
jelenlegi határok állnak, a globális nagyhatalmi érdekekre hatni aligha tudunk.
Éppen ezért ennek a népszavazásnak a sikere az együvé tartozás megtartó élménye
lehetett volna számunkra. Azon a vasárnapi napon lelkünk telítve volt a
várakozás komoly és mély feszültségével. Sajnos tragikus élményben volt részünk.
Keserűen kellett tudomásul vennünk, hogy szolidaritásból az “anyaország”
elégtelenre vizsgázott, pedig az IGEN becsületbeli tartozása lett volna a
nyolcvannégy év kínját, keservét, megaláztatását elszenvedő határokon túli
testvérek iránt.
A mi esetünkben nem könnyű bölcsen és hideg fejjel a pártatlanság szemszögéből
vizsgálni az elutasítás okát, de nyilvánvaló, hogy a legnagyobb bűnös a
politika. Láthattuk, hogy ilyen horderejű kérdést az érdekek prédájává
degradálni milyen veszélyes vállalkozás, mert a politikának érdeke van, amiért
az igazságot is feláldozza. Éppen ezért ezt a népszavazást nem az érdekekhez,
hanem az igazsághoz kellett volna szabni.
A MÁÉRT november 12-i nyilatkozatában arra kérte a magyar választópolgárokat, a
kormányt és a pártokat, tartózkodjanak minden olyan megnyilvánulástól, amely
hangulatot próbál szítani a határon túli magyarokkal szemben, és arra szólította
fel őket, hogy mondjanak igent a kettős állampolgárságra. A kormánypártok alá
sem írták a nyilatkozatot, és a határon túliak kérelmét semmibe véve olyan
cinikus és hazug kampányba kezdtek a kettős állampolgárság megadása ellen, amely
kimeríti a nemzetárulás fogalmát. Hat héttel a népszavazás előtt a
kormánypártiak azt nyilatkozták, hogy a lakosságnak nincs információja erről a
kérdésről. Még aznap este a kormányszóvivő azt jelentette be, hogy a magyar
kormány 100 ezer euróval támogatja az iraki választások előkészítését és 60 ezer
eurót szán a palesztinok választási struktúrájának kiépítésére. A választók
informálására azonban nem volt pénz, félrevezetésükre – Erdélyben nyomtatott
röplapok formájában is – annál több jutott.
Elkeserítő, hogy mindkét kormánypárt felmondta a sorsközösséget a határon
túliakkal. A nagyobbiknak híven elődeikhez fontosabb a szomszéd államok
„érzékenysége”, mint saját véreik helyzete. A kisebbik kormánypárt kozmopolita
hozzáállása a kisebbségi kérdéshez pedig közismert. Az identitástudatában
meggyengült társadalom szegénységtől való félelmét nem volt nehéz „meglovagolni”
és az „istenadta” nép vette a lapot. Pedig az olimpiai bajnokok, az aranycsapat
tagjai, a művészek, a tudósok, az egyházak, a baloldali értelmiségiek, a
társadalom színe-java az igent támogatta.
Korunkban a média nagyhatalom és a médiát a NEM-ek uralták. Ez volt a döntő! Történik ez egy olyan időszakban, amikor az utódállamokban tíz és tízezrek állnak a nyelvcsere, az asszimiláció küszöbén, és amikor a nyelvhatár egyre közelebb kerül a trianoni határokhoz. Márpedig, aki térségünkben elveszti anyanyelvét, önmagát is elveszíti. Emellett Magyarország jelenleg hivatalban levő kormánya egy olyan történelmi tanulságról is megfeledkezett, hogy ha egy ország „feladja végvárait”, maga is veszélybe kerül.
Az, hogy a kormány semmibe vette a határon túliak kérelmét, lelke rajta, de
azzal riogatni a lakosságot, hogy jön 800 ezer rongyos betelepülő, akik
egyszerre kérnek lakást, munkát, nyugdíjat, oktatásügyi és egészségügyi
ellátást, már emberi méltóságunkba gázolt. Sajnálatos, hogy a magyar kormány
miniszterelnöke képtelen felfogni, hogy bizonyos kultúrfokon álló népeket nem
lehet állatok módjára ide-oda terelgetni mint a tinókat, új legelők felé! Mi nem
hagyjuk itt hozzátartozóink süppedő sírját, ősi templomainkat és számunkra a
költő által szívünkbe csepegtetett intelem... „hogy a nagyvilágon e kívül
nincsen számunkra hely...” nem frázis, hanem nyolc évtized valósága.
Sajnálatos, hogy nem tudatosítják, nem értik, hogy számunkra az együvé tartozás
nem anyagi kategória, hanem a nemzeti, a történelmi és a nyelvi közösség
életakaratának szent szövetsége. Nincs fogalmuk a határon túliak jelleméről sem,
hiszen a kisebbségi ember fő ismérve az, hogy megállja a helyét, megőrzi
magyarságát és hű szülőföldjéhez. Kiáltanunk kell a vér, a szeretet, a
szolidaritás jegyében, mert nekünk jogaink vannak, a megaláztatás, a
diszkrimináció, a kisebbségi szenvedések által megvásárolt jogok.
A NEM-mel ágálók lebecsülték a lélek erejét. Lelki mobilizáció helyett alpári
módon anyagi hátrányokkal, megterhelésekkel tévesztették meg a
szavazópolgárokat. Nem tudatosították, hogy egy identitását vesztett, morálisan
megroppant érdekcsoport testet öltött jelképei, figurái ők!
Véget ért egy társadalmi – lélektani dráma. A miniszterelnök azt nyilatkozta:
győztes nincs, a vesztes az ellenzék. A miniszterelnök úr most is tévedett, mert
ez sem igaz! A vesztes az egyetemes magyar nemzet. Mi, a határon túliak, akiknek
elveszejtéséért a miniszterelnök úr kampányolt és ezt nem átállotta a szemünkbe
mondani. Nem vesztesekről, hanem bűnösökről kell beszélni! A bűnösök a NEM-mel
ágálók, akikről majd a történelem fog ítélkezni.
Mi, kisebbségiek – megfogyva bár, de törve nem – kivárjuk a percemberkék
dáridóját, mert ha a magyar lélek identitását ennyi viszály után nyolc évtized
kisebbségi sorsa nem semmisítette meg, a 21. század sem fogja.
Most már az Országgyűlésen a sor, hogy mentse a menthetőt, mert – Dávid Ibolyával szólva – ha a Tisztelt Ház március 15-ig nem alkot törvényt a kettős állampolgárság odaítéléséről, akkor oszlassa fel magát és írjanak ki új választásokat. Jöjjenek olyan képviselők, akik a nemzet becsületbeli tartozását elrendezik a határon túliak felé.
Ez a folyamat nem bíztat gyors sikerrel, és ahogy Beke György írja: “a széttört
nemzet egységét ötvösmunkával kovácsoljuk újjá, a kor szintjén, és a jövő
igényei szerint. Bele kell építenünk az egységes nemzeti szellembe mindazt, amit
a részek legjobb tulajdonságaikká munkáltak ki nyolc évtizedes árvaságunkban. A
felvidéki gyakorlatiasságot, az erdélyi toleranciát, a déli végek feltámadt
bátorságát, a beregi konokságot és az anyaország szintetizáló erejét. A nemzet
egysége – a külső világ körülményeitől függetlenül – akkor teljesedik be
igazán.” Így legyen!
Dr. Fóthy János,
a Somorja és Vidéke
Kulturális Társulás elnöke
A december 5-i népszavazás után sokakon letargia lett úrrá. A társadalom döntő része azonban - az újabb kihívásokat fel sem érve - gyorsan túltette magát a letaglózó kudarcon, s a tényen, hogy Magyarország polgárai ilyen fokú érdektelenséget tanúsítottak határon túlra rekedt nemzettársaik élete iránt. Meglepő, hogy idehaza sem váltott ki a népszavazás eredménye nemzeti felbuzdulást, nem vonta maga után a nemzeti erők egyesülésének szándékát. Nem alakultak ki egyelőre közös műhelyek.
Minden maradt a régiben. A Magyar Igazolvány iránt, amely egyedüliként jelképezi nemzeti egységünket, sem nőtt számottevően a kereslet. Megnyugtató, hogy így az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után még mindig lényegesnek tartják osztályközösségek, tanári kollektívák, hogy igényeljék a Magyar Igazolványt. Ők is tudatában vannak annak, hogy nem csak maradandó értéket képvisel számunkra ez az okmány, hanem az általa igénybe vehető kedvezmények tágítják anyaországi, s ezzel egyszersmind itthoni mozgásterünket. Eljött az idő, hogy a mai magyar kormány által ütött - vágott Magyar Igazolvány erőt adjon, hogy összetartozásunk új szimbólumaként közösséggé kovácsoljon bennünket. A kidőlt tátrai fák, az ázsiai szökőár közös gondolkozásra, adakozásra serkentették a felvidéki magyar társadalmat is, az állandó létbizonytalanság árnyékában élő és dolgozó Magyar Igazolvány irodák is mozdítsák meg ezután túlélési ösztöneinket. Ebben az esetben nem a puszta, veszendő anyagi javak, hanem magyar identitásunk feltételek nélküli vállalása, a Magyar Igazolvány kérvényezése jelzi majd, hogy nem üthet le bennünket a lábunkról a december 5-i anyaországi érdektelenség.
Petheő Attila