„Lackfi János Hófogók című verseskötete egy ereje teljében lévő költészetre
irányítja a figyelmet, hiszen imponáló tudatossággal megkomponált könyvként
olvastatja magát. (...) Versei kiegyensúlyozott költői világról árulkodnak.
amelyek a későmodern hagyomány és posztmodern bricolage-technika feszültségeiben
képesek intellektuális lírát működtetni.”
(Németh Zoltán: A széttartás alakzatai, Kalligram)
Lackfi János 1971-ben született, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy eddig
vagy nyolc könyvet és egy csomó műfordítás-kötetet, valamint kritikát,
recenziót, tanulmányt jelentetett meg és a vele foglalkozó írások listája is
eléggé terjedelmes, ami egy jóval idősebb pályatársnak is dicséretére válna. Ez
a termékenység mivel magyarázható?
– Hál'istennek én abból élek, amit szeretek. Felolvasó esteken sokszor
megkérdezik, jó, hogy költő vagy, de miből élsz? Ekkor ugye elsorolom, hogy a
Pázmány Péter Katolikus Egyetemen francia irodalmat, magyar irodalmat, újabban
még vers- és prózaírást is tanítok, valamint indítottunk egy
kreatív-írásprogramot, ami Magyarországon kívül másutt nem létezik. Ezen túl
aztán a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratnak vagyok a szerkesztője és elég
sokat fordítok idegen nyelvekből. Egyszer megszámoltam, hogy vagy harminc,
negyven magyarországi lapnak küldök több-kevesebb rendszerességgel fordításokat
és közlik is az írásaimat. Többek között egyébként a pozsonyi Kalligram is
megjelentette verseimet, fordításaimat. Saját műveimet is publikálom, továbbá
kritikákat írok mások köteteiről, időnként tanulmányokat, úgyhogy egy kicsit „az
irodalom és vidéke takarékszövetkezet” az, amit „űzök”,
s itt nyilván többet kell dolgozni, mintha valaki egy multinacionális cég
alkalmazottja és ott olyan fizetést kap, amit én csak hallomásból ismerek. De
egyáltalán nem panaszkodom, mert olyasmit csinálok, amit szeretek. Amúgy is
szenvedélyes alkat vagyok és szeretem, ha pezseg az élet. A műfordítás például
arra jó, hogy amikor az embernek nincsen folyamatosan ihlete vagy írási
viszketegsége – mert mért lenne? –, akkor lekap valamit a polcról, s olyan
szövegnek veselkedik neki, amit szeretne megosztani másokkal, vagy éppen
valakinek a kötetéről ír, hogy megismertesse az érdeklődőkkel, vagy elmegy az
egyetemre és megpróbálja a diákokat arra rávenni, hogy néha irodalommal is
foglalkozzanak.
Itt Pozsonyban, ha lehet ezt így mondani, a visegrádi országok fiatal költői
közül néhányan felolvasó délutánt tartottak a Cseh Kulturális Központban. Lackfi
János is felolvasott egy verset, amelyet német fordításban is hallhattunk. A
német és a francia nyelv közel áll önhöz. Milyen most a kortárs nyugat-európai,
a francia, a német irodalomnak a magyarországi megjelenése? Ugye tudjuk, hogy a
huszadik század első évtizedeiben a Nyugat nemzedéke meglehetősen tájékozott
volt ezen a téren. Kései utódaik mennyire tudják ezt az érdeklődést napirenden
tartani?
– Ez egy érdekes kérdés és inkább az irodalmi piac, mint az alkotás kérdése.
Egyfajta érdeklődés kialakulóban van Magyarországon, egy olyan piac, amely egy
kicsit a bestseller-piac mintájára kezd „mozgatni” irodalmi értékkel bíró
műveket, főleg természetesen prózát. Vannak ezek között olyan nevesebb angol meg
német írók, akiknek a művei jól fogynak. Például Günther Grassal továbbra sincs
probléma. Mármost, hogy a kisebb érdeklődésre számot tartó, de egy meghatározott
számú embert tényleg érdeklő dolgok, művek hogyan jutnak el a közönségükhöz, ez
itt a kérdés. Én elég sokat járok gimnáziumokba, egyetemekre, szakiskolákba,
általános iskolákba és beszélek versekről, irodalomról, saját dolgaimról,
egyáltalán arról, hogy az író, költő ha ma él, akkor ugyanolyan ember, mint a
többi, tehát sem az a fajta romantikus kép, miszerint egy hegycsúcsról deklamál
a költő és ámulattal, leborulva hallgatják, sem pedig az a fajta elidegenedett
kép, amely szerint a költő rejtvényekbe burkolózik és senki nem érti,
következésképp fütyülnek rá, nem valódi. Mind a két kép hamis, mert ha emberi
hangon próbál a költő megszólítani valakit, akkor látszik, hogy igenis van az
irodalomnak közönsége. Természetesen állam bácsi feladata lenne, hogy
kiegyensúlyozza a profit és nonprofit szektorok közötti különbséget és segítsen
eljuttatni a versszerető emberekhez azokat az angol, francia, német, izlandi,
magyar, holland verseket, amelyek arra érdemesek és amelyeknek „van piaca”.
Tehát azt hiszem, alapvetően marketing-kérdés az irodalomnak a közönségre
találása és erre sajnos nem nagyon van meg az állami akarat. Pedig az irodalom
ráadásul költségkímélő szféra, kissé sarkítottan azt mondhatnám, hogy egy
államilag finanszírozott szimfonikus zenekar évi „bőgőhordozási” költségéből azt
hiszem ki lehetne stafírozni az egész magyar irodalmat. Ez mégsem történik meg,
úgyhogy irodalmi szegénylegény és „gerillamódszerekkel” kell élni és akkor talán
bekövetkezhet az, hogy mondjuk egy gimnazista úgy kerül ki négy év után az
iskolából, hogy látott élő költőt, hallott élő verset és esetleg rájött, hogy a
költő olyasmiről beszélt, amit ő is megélt és tapasztalt. Úgyhogy ezt a hídverő
módszert kell alkalmazni, illetve lehetőség szerint noszogatni állambácsit, hogy
segítsen nekünk ebben, mert közönség van, csak ha nem jut el hozzá a mű, akkor
hiába van.
Említette, hogy a Kalligramban is jelentek meg írásai. Milyen kapcsolat fűzi
önt a Szlovákiában élő költőkhöz, írókhoz?
– Mivel hál'istennek az ember benne van a magyar irodalom élő szövetében,
Grendel Lajostól Hizsnyai Zoltánon át Csehy Zoltánig sok mindenkit ismerek, s
akit nem személyesen, azt levelezésből, e mail-levélből vagy telefon által
homályosan. Én nem látok olyan fajta szakadást a honi és a felvidéki irodalmi
élet között, ami gátja lenne bárminek és szívesen jöttem ide is, pedig nincsenek
szálak, amelyek ide kötnének.
Legvégül terveiről. Vannak írók, akik ki-kiruccannak egy-egy számukra távolabb
eső műfaj világába azért, hogy kipróbálják erejüket vagy tehetségüket, de nem
biztos, hogy éppen az a műfaj az erősségük. Meglehetősen suta a kérdés, de
eldöntötte-e már, hogy melyik műfaj áll önhöz a legközelebb?
– Az eddig megjelent nyolc könyv közül egy a prózakötet, továbbá a tizenhét műfordítás-kötet között is jelentős arányú a verseskötetek száma, de néhány regényt és novellaantológiát is publikáltam. Most legutóbb éppen a kortárs belga költőket bemutató antológiám jelent meg, amelyet jelentős részben magam fordítottam és teljes egészében magam válogattam. Nemrégen volt Debrecenben a felolvasó színpadi bemutatója az első drámámnak, amely a nyugati emigráns magyarság kérdéskörével foglalkozik és egy picit a Tűz van babám világa felé kacsingat. Tehát most kifejezetten úgy érzem, hogy vonz a színház. Remélem, hogy ez a vonzalom kölcsönös marad.
Lacza Tihamér