A „magántörténelem” legalább olyan érdekes tud lenni, mint a történetírás maga, hiszen ugyanarról az eseménymondásról van szó, csak az egyik felülnézetből, tudományos igénnyel, a másik alulnézetből, mondhatni „békaperspektívából”, mesélve tárja elénk a történelem egy-egy szakaszának eseményeit. Példának okáért a huszadik század fogolytáborainak bemutatása egy-egy emberi sorson keresztül érzelmileg jobban megragadja az embert, mint a puszta tények felsorolása.
Örkény István Lágerek népe c. könyve is ezért olyan érdekfeszítő, megrázó és egyben felemelő. „Nem lesz könnyű dolga a kutatónak, aki egyszer tiszta képet akar arról, miképpen éltek, gondolkoztak és változtak a változó idővel a Szovjetunióban élt magyar foglyok. Központi adatgyűjtés tudomásom szerint nem folyt. Az egyéni gyűjtés nehéz, mert ez a sok százezer magyar négy-ötszáz táborban él, távoli szórványokban, más körülmények, eltérő éghajlat és sajátos munkaviszonyok között. Igaz, hogy az állandó oszcillációs mozgás a legtávolibb pontokat is közelebb hozza, de az egyesektől szerzett adatokkal nagyon csínján kell bánni. Semmi sem hamisíthatja meg annyira az igazságot, mint a tények.
Pedig fontos, nagyon fontos lenne világosan látni ezt a kérdést. Félmilliónál több azon magyarok száma, akik történelmi időkben és alkotóerejük javában éveket töltöttek, töltenek hadifogságban...” – olvashatjuk a könyvben.
A rozsnyói származású, Pozsonyban élő textilmérnök, Varga József huszonegy
évesen, már a háború vége után lett hadifogollyá. Életének ez a nem hosszú,
mégis viszontagságos szakasza ma is élénken él emlékezetében. Vallomásának első
részét a rovat előző kiadásában közöltük.
2. rész
Ott tartottunk, hogy a húszéves egyetemi hallgatóból, besorozás nélkül
egyszerre katona lett a magyar hadseregben, s hogy Lébényben esett át a
tűzkeresztségen, akkor érintette meg először a halál lehelete. Lébény után mi
történt? Merre sodorta a háború szele?
– A Győr melletti Lébény után rendkívül gyorsan követték egymást az események.
Szinte napokon belül Pozsonyba érkeztünk. Átjöttönk a régi, pontosabban az akkor
egyetlen hídon és a Krym szállóban álltunk meg egy kis pihenőre. Ott tudtuk meg,
hogy a lebombázott Apolkában, az olajfinomítóban rengeteg benzinnel töltött
szerelvény áll. Erre a századparancsnok kiötlötte, hogy mivel én egy kicsit
tudok szlovákul, menjek el benzint szerezni. Bizony szükségünk volt a benzinre.
A parancsot sikerült is végrehajtani és elindultunk a Dunaparton Dévény felé,
amikor hajnalban ismét kisütötték, hogy még egyszer menjünk vissza benzinért a
tartályokkal felszerelt autókkal. Mentünk is, de közben az történt, hogy a sofőr
nem ugyanazon az úton haladt, tehát nem a Duna-parton, ahol előző nap vonultunk,
hanem az alagúton át a dóm térre vezetett bennünket. S ebben a percben elhagyott
a tájékozódási képességem és egyáltalán nem tudtam, hol vagyunk. Amikor éppen
azon gondolkoztam, hogy merre menjünk, bombázni, lőni kezdték Pozsonyt az
oroszok. Erre az expedíciót vezető törzsőrmester azonnal kiadta a parancsot,
hogy fordulás, megyünk vissza benzin nélkül. Lassan hátráltunk tehát és
Észak-Ausztrián keresztül eljutottunk Csehországba, České Budějovice környékére.
Megálltunk egy kis faluban és ott ért bennünket a hír, hogy
„... v Praze se něco děje...”. Egy-két nap után, május 8-án végre „kitört a
béke”.
Az egész ezred ott tartózkodott akkor?
– Igen, és választás előtt álltunk, hogy továbbmenjünk-e, vagy elinduljunk
hazafelé.
A századosunk feltette nekünk a nagy kérdést azzal, hogy ő eddig hozott
bennünket, most sem hagyja el az ezredet, döntsük tehát el, mi legyen, megyünk-e
nyugatra, vagy visszatérünk haza. Persze mindannyian azt üvöltöttük, hogy
menjünk haza, haza... Karády Katalint szabadon idézve ez lett a vesztünk,
mindannyiunk veszte. Persze akkor már nem volt sem fegyverünk, sem autónk,
szépen gyalog mentünk hazafelé. Egészen pontosan emlékszem, május 16-án, nem
egészen tíz napal a béke „kitörése” után oroszokkal találkoztunk, s ekkor estünk
orosz fogságba. „Davaj bisztro do lágru...”, s elvittek egy lágerszerűségbe. Ez
Jihlava környékén lehetett, ahol már nagyon sok hadifogoly gyülekezett, de itt
az élet még aránylag jó volt, hiszen amolyan nyári táborozásra hasonlított. Az
idő csodálatos volt, a lágeren keresztül valamiféle patak folyt, mosakodni,
fürödni, úszni lehetett benne. Itt még könyveink is voltak, olvasni is lehetett.
Bármi furcsa, azt mondhatom, hogy a körülményekhez képest szinte idillikus élet
folyt itt.
Milyen nemzetiségű emberek gyűltek itt össze?
– Főleg magyarok, ugyanis idáig jutottak el a magyar hadsereg egyes részei, s a
katonák itt kerültek fogságba. Körülbelül tíz-tizenkét napig lehettünk ott,
amikor megint jött a parancs, sorakozó, indulás. Indultunk. Egészen Brünnig
jutottunk el. Emlékszem, hogyan érkeztünk meg a városba. A teherpályaudvaron sor
került a nagy szelektálásra. Ekkor osztották szét a társaságot, külön csoportba
a legénységet, külön csoportba a tisztikart. Itt szakadtam el az unokabátyámtól,
aki megbízta kedvenc törzsőrmesterét, egy bizonyos Béla bácsit, hogy vigyázzon
rám. Az ő gondjaira bízott tehát.
Ekkor még mindannyian abban reménykedtek, hogy hamarosan hazakerülnek. Mégis,
mit mondtak az embereknek, merre vezet majd az útjuk?
– Azt mondták, hogy Pozsonyba megyünk, mert ott fognak bennünket hazaengedni.
Persze mondanom sem kell, hogy a vonatok szinte meg sem álltak velünk. Mentünk,
mentünk. Emlékszem, éjszaka volt, amikor Szolnokon megálltunk, s halljuk ám,
kintről kiabálnak, hogy dobjunk ki címeket, mert eljuttatják az üzeneteket a
hozzátartozóknak. Sikerült egy darab papírt találnom, ráírtam nagybátyámék pesti
címét és annyit, hogy Banditól elszakadtam, keleti irányba visznek. Mint utólag
kiderült, az üzenetet meg is kapták, sőt el is juttatták Rozsnyóra a szüleimhez,
így ők megtudták, hogy fogságba kerültem.
Elindultunk tehát és mentünk, mentünk Erdélyen keresztül. A regáti részen volt a
Focsani nevű hatalmas fogolytábor. Itt megálltunk, túlestünk a fürdetésen, a
fertőtlenítésen és csak álldogáltunk. Ezen a napon lettem éppen huszonegy éves.
Egyszerre megszólal egy hang a hátam mögött: „Józsika, hogy került maga ide?”
Hátranézek és látom, hogy édesapám egy volt segédje áll ott. Mondom: „Ugyanúgy,
ahogy maga”. „Nem akar hazamenni?”, kérdezi. „Ez még hülyébb kérdés, mint az
előbbi”, feleltem, mire ő azt mondta, hogy tíz percen belül essem össze, majd
jön értem a szanitéc alakulat és a többivel ne törődjek. Én rögtön szóltam Béla
bácsinak, akire ugye rá voltam bízva, hogy Isten vele, útjaink elválnak, ne
kérdezzen semmit. Visszamentem, összeestem, elvittek. Ott sült ki, hogy
Focsaniban volt egy rendfenntartó társaság, egy csehszlovák alakulat, s a
társaság tagjainak, mivel nagyon jól működtek, azt ígérték, hogy egy-két napon
belül indulhatnak haza. Megvolt már a névsor, összeállították a lajstromot,
amelyre szépen engem is felírtak.
Ők is foglyok voltak?
– Igen. Előző este tehát megvolt a nagy búcsúztatás, minden gyönyörű volt,
örültünk, hogy megyünk haza. Harmadnap reggel jött is a parancs, indulás,
vagoníroznak. Ki is vittek az állomásra, be is vagoníroztak bennünket. A
különbség az volt, hogy az ajtók már nem voltak belakatolva, hanem nyitott
kocsikkal mentünk, persze marhavagonokban. Mentünk, mentünk, mentünk...
A csehekkel együtt?
– Igen. A társaság akkor ott már vegyes volt. Szóval mentünk, mentünk, amikor kezdett feltűnni, hogy a Nap máshol nyugszik le, tehát az ellenkező irányba visznek, mint amerre mennünk kellene. Meg sem álltunk és már Constancában voltunk a tengerparton, ahol beszállítottak bennünket a román király egykori jachtjába. Két napig tartó fekete-tengeri út után eljutottunk egy Kaukázus alatti városba, amelynek a nevére már nem emlékszem. Onnan ismét csak vittek, vittek bennünket, míg végül eljutottunk a Donyec szénmedence kellős közepébe, az orosz szénbányászat legfontosabb színhelyére. Hatszor vagy hétszer „váltott” frontot a vidék, tehát elképzelhető, hogy mindenki, aki elhagyta vagy végigment rajta, csak rombolt és rombolt. A foglyoknak a bányákat kellett újra rendbehozni és működő állapotba helyezni.
Beszélgetett: Lacza Éva
A befejező rész a rovat következő számában