Spanyolul és latinul is tanulhatnak a diákok a lévai egyházi gimnáziumban

Színvonalas oktatás otthonos légkörben

A kis létszámnak főleg gazdasági hátrányai lehetnek, annak ellenére, hogy 2005-től valamivel több pénzt juttat az állam tanulónként a gimnáziumoknak...

– A fejpénz módosítását csupán kozmetikai változtatásnak tartom, de azért jó, hogy ez évtől jobban bele tudunk férni a keretbe. Alapító fenntartónk a lévai református egyházközség, melynek segítségére a jövőben is számítunk. Nélküle nem tudtunk volna idáig sem eljutni. A rezsiköltségek egyre növekednek, a másik teherpróba pedig, hogy aránylag sok tanárunk van, összesen 13, s köztük olyan óraadó tanárok, akik heti 2-4 órát tanítanak. Ezen a jövőben változtatni szeretnék. Úgy vélem, jobb eredményeket tudnánk elérni kisebb létszámú tanári karral, ha a tanároknak itt lenne az elsődleges munkahelyük. Gondot jelent számunkra az is, hogy nincs saját tornatermünk, a városi sportcsarnokot, uszodát béreljük, ami nem kis anyagi terhet jelent. Bízom abban, hogy újra kiírják a Pázmány Péter Alapítvány pályázatát, ami megoldást jelenthet e gondunkra.

Ön összehívta a város és a környék magyar vállalkozóit, majd pedig a társadalmi és kulturális szervezetek vezetőit. Mit remélt ezektől a találkozóktól, s beteljesedtek-e elvárásai?

– Az volt a célom, hogy bemutatkozzunk; fontosnak tartom ugyanis a láttatást. Legyen kapcsolatrendszer az iskola diákjai, a szülők és a vállalkozói szféra, illetve a kulturális szervezetek vezetői között. S nem csupán az anyagiakra gondolok, hanem arra, hogy érezzék magukat otthon az iskolában, tudják, ha ide jönnek javaslataikkal, segítő szándékukkal, nyitva áll előttük az ajtó. A találkozókon még konkrét javaslatok nem hangzottak el, de azóta már jelentkeztek olyan szülők és vállalkozók, akik konkrét segítséget tudnak nyújtani az iskolafejlesztésben.

A Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének jóvoltából karácsony előtt jótékonysági koncertet szerveztek az iskola megsegítésére, az előadó Hobó Földes László volt. Terveznek a jövőben is hasonló rendezvényeket?

– Már a tanév elején beterveztem egy jótékonysági koncertet az iskola megsegítésére. Az MKKI igazgatójával, Czimbalmosné Molnár Évával való beszélgetés alapján sikerült Hobóval időpontot egyeztetni, s a Reviczky Házban telt ház előtt megvalósult a koncert. A továbbiakban is számítok hasonló rendezvényekre, melyeknek kettős célja van: az iskola megsegítésén túl nevelő hatásúak is.

Sokrétű tevékenység folyik a gimnázium falai közt. Nemrégiben regionális énekversenyt rendeztek, több író, Grendel Lajos, Barak László, Balázs F. Attila, egy énekmondó, Kátai Zoltán, is ellátogatott a diákok közé, a karácsonyi szünet előtt műsort adott az iskola dísztermében a komáromi Ichtüs evangelizációs zenekar. Műkedvelő színjátszó-csoportjuk, énekkaruk tevékenykedik. A diákok közül sokan a Csemadok Lévai Alapszervezete mellett működő Juhász Gyula Irodalmi Színpad versmondójaként, vagy a Garam Menti Népi Együttes táncosaként aktívan bekapcsolódnak a lévai magyarság kulturális életébe. Hogy bír el enynyi mindent ilyen kis létszámú iskolai közösség?

– Célom, hogy minél többen látogassanak el iskolánkba: történészek, írók, sportolók, hogy megosszák tapasztalataikat a diákokkal; íróink kedvet adjanak az olvasáshoz, s ne csak olvashatóvá, hanem élővé is tegyék az irodalmat. A gyerekek számára a középiskolás időszak a legjobb arra, hogy megtalálják a számukra legmegfelelőbb kulturális lehetőséget. Fontos, hogy az iskolán kívüli tevékenységben hasznosan töltsék az idejüket, ehhez nagyon jó teret biztosít Léván a Reviczky Ház, a Csemadok. A sport terén is érünk el kisebb-nagyobb sikereket, a gimnazisták országos labdarúgó bajnokságán 13 csapatból az ötödikek lettünk, de részt vesznek diákjaink az atlétikai bajnokságokban, s egyéb városi, járási, kerületi sportversenyeken.

Tervei vannak a külcsín szebbé tételét illetően is. Mit szeretne változtatni a szép környezetben, a lévai vár szomszédságában levő épületen?

– Amikor idekerültem, elkeserített az épület külső állaga. Impozáns főbejáratunk lehetne, de nem használjuk, az oldalsó bejáraton érkezünk az iskolába, ugyanis a főbejáratot megközelítve a terep rendezetlen. Mivel ez a terület a városhoz tartozik, kérvényeztük a polgármesteri hivatalban, hogy a már elkészült tervek szerint tegyék rendbe a területet. Az épület tatarozására, a bejárati rész kialakítására idén szeretnénk pályázni. A legutóbbi szülői értekezleten a szülőktől is támogatási ígéretet kaptunk.

Hitvallásom, hogy nem lehet egy iskolát egy szemszögből irányítani. Nem célravezető, hogy az igazgató a saját ízlésére formálja az iskolát, az lenne az igazi, ha kialakulna egy csoport, amely közösen tervezné és valósítaná meg az iskola arculatát.

Tágas, egyelőre kihasználatlan udvarral rendelkeznek...

– Az udvart a jövőben szeretnénk parkosítani, padokat helyeznénk el, kihasználásával kapcsolatban azonban egyelőre csak álmaink vannak. A jelenleg szertáraknak helyet adó épületrészt lebontanánk, s helyére tantermeket építenénk, ami által bővíthető lenne az iskola. Ha nem lesz annyi diákunk, ami ezt szükségessé teszi, akkor más célokra is kihasználhatóak lennének a termek, pl. teleház létesítésére, esetleg modern kollégium kialakítására, vagy van olyan elképzelés is, hogy abban az épületrészben a mozgássérülteknek, egészségkárosodottaknak magyar nyelvű bentlakásos középiskolát nyithatnánk. Egyelőre várjuk a visszajelzéseket az alapiskolákból, hány olyan diákjuk van, akikben meg lenne a képesség a továbbtanuláshoz, csak egészségkárosodásuk miatt nem mobilisak.

Konkrétabbak a tervek, sőt a megvalósításuk is elkezdődött a gimnázium könyvtárának létesítésére...

– Nagyon sok könyvünk van, melyeket adomány útján kaptunk, vagy a pályázatok juttatásaiként. Szeretnénk három kisebb helyiséget egybenyitni, s könyvtárrá kialakítani, amely egyben társalgó és olvasóterem is lenne. Több nyugati egyházat megszólítottam az ehhez szükséges anyagi források előteremtése érdekében. Szívesen fogadunk könyvadományokat is, mert a jó könyvből sosem elég.

Közelednek a középiskolai felvételik. Sok múlik azon, hány új diákjuk lesz szeptembertől. Mivel próbálják Lévára csalogatni a felvételizőket?

– Szeretnénk olyan szolgáltatásokat nyújtani, olyan tantárgyakat, szakköröket bevezetni, amelyek a diákokat idevonzzák. Bevezettük pl. a spanyol és a latin szakkört, s ha valakinek a továbbtanulásában ezekre van szüksége, lehet, hogy bennünket választ. Angol és német nyelvi szakkörök is vannak, s működik színjátszókör, énekkar, irodalmi és számítástechnikai kör, s van egy induló zenekörünk, mely egy elsősökből álló rockcsapat. Szeretném, ha lenne régizene óra is, ugyanis a heti egy hittanóra kevés arra, hogy a diákok elsajátítsák a zsoltárokat, dicséreteket, pedig fontos, hogy ismerjék egyházi énekeinket.

Sok iskola a versenyeken elért eredményekre koncentrál. Mi is mondhatnánk, hogy a német versenyen egy ügyes diákunk révén a kerületi bajnokságban évről évre ott vagyunk az első három helyezett között, vagy hogy a szép magyar beszéd országos döntőjének a győztese a mi iskolánkból került ki. Az eredményeken túl olyan közösség kialakítását tartom fontosnak, amely egy-két gyerek esetében a családi közösséget tudja pótolni, mások esetében azt építi tovább. Osztályfőnöki órákkal kezdjük a hetet, s utána történik a közös áhítat, amelyen a hitoktató ráhangolja a diákokat az adott hétre. Színvonalas oktatás otthonos légkörben – ezzel tudnám hozzánk csalogatni a diákokat. A közösségformáló erő a kis létszámú iskolák pozitívuma. S ez nemcsak az órákon nyilvánul meg, hanem a kirándulások, kulturális rendezvények alkalmával is. A diákok toleránsabbak lesznek, jobban el tudják fogadni egymásban a másságot.

Nem hátráltatja ezt az igyekezetet, hogy a lévai gimnáziumban a tanárok is magázzák a diákokat?

– Amikor fél évvel ezelőtt idejöttem, nekem is furcsának tűnt. Az első pedagógiai értekezleten meg is vitattuk. A régi, hagyományos értelemben vett egyházi gimnáziumokból ennek is megvan a hozadéka. Egyre ritkább azonban az olyan iskola, ahol magázzák a diákokat. Nálunk így van.

Köszönöm a beszélgetést.

VALKÓ ILDIKÓ


A pedagógusszövetség sokrétűbb hazai kapcsolatokra épít
Fontos a kistérségi együttműködés

A naptári év kezdete kettészeli a tanévet, a jogszabályokban bekövetkezett számos változás viszont az évkezdethez, illetve az új költségvetéshez kötődik. Megkérdeztük, hogyan értékeli az előző év hozadékát Pék László, a szövetség országos elnöke, és milyen feladatokat rónak ezek a változások a pedagógusszövetségre.

A szlovákiai magyar nyelvű oktatás szempontjából a 2004-es év legfontosabb eredménye minden bizonnyal a Selye János Egyetem létrejötte, melynek a szlovákiai magyar értelmiségi réteg és tudományosság megerősödésére és a közoktatásra kifejtett kedvező, motiváló hatása bizonyára hamarosan jelentkezni fog. A pedagógusszövetség azt várja, hogy az egyetem léte az alapképzés mellett hamarosan érzékelteti jótékony hatását a pedagógus-továbbképzés területén is.
A Magyarországról érkezett oktatási-nevelési támogatásnak már érezhettük kedvező hatását az iskolai beíratkozásokra, a gyermekes családok anyagi terheinek enyhítésére, az alap- és középiskoláinkban a tevékenységek sokszínűbbé tételére és bizonyos fejlesztések megvalósítására. Sikerült elérni, hogy a pedagógusigazolvánnyal rendelkező pedagógusok részesülhessenek szakkönyvvásárlási kedvezményben.
Zökkenőmentesen zajlottak az elmúlt évben is a szövetség hagyományos országos rendezvényei. A jubileumi rozsnyói országos pedagógustalálkozó színvonalas programjával jelentős számú érdeklődőnek nyújtott szakmai feltöltődést. Az SZMPSZ által szervezett hazai és a magyarországi nyári egyetemek programjain több mint négyszáz pedagógusnak volt alkalma korszerűsítenie ismereteit és módszereit. A Pázmány Péter Alapítvány támogatásával kiírt pályázat során pedagógusaink helyi, ill. regionális pedagógus-továbbképzési és tehetséggondozó programokat valósítottak meg. A szövetség munkatársai pedagógusainkkal közösen országos és regionális tanulmányi versenyeket, nyári táborokat szerveztek a diákok részére.
Regionális pedagógiai központjaink szakmai napokat, fórumokat szerveztek. Kulturális és művelődési programoknak adtunk teret Balassi és a Jókai évfordulós megemlékezései kapcsán. A szakmai rendezvények és az azokat kísérő tanulmányutak feltöltődést és maradandó élményt nyújtottak pedagógusainknak. Kiválóan működik az óvodapedagógusok és a történelemtanárok szakmai társulása.
Havi rendszerességgel megjelent a Pedagógusfórum c. lap, hasznos információk jelennek meg folyamatosan a szövetség honlapján is. Az előző évekkel összevetve, gyakoribb és sokrétűbb hazai együttműködést alakítottunk ki az SZK OM nemzetiségi
főosztályával, az állami tanfelügyelettel, a Selye János Egyetemmel, a Katedra Társasággal, a Fórum Intézettel, a Vass Lajos Kórussal.
Az iskolák informatikai fejlesztésére kedvező hatással voltak az intézményekbe érkezett számítógépek. A magunk részéről egy nemzetközi konferencia és a nyári informatikai továbbképzések megszervezésével igyekeztünk hozzájárulni a magyar iskolák versenyképességének megőrzéséhez. A továbbiakban az Infovek képzésekben és a digitális tananyagfejlesztések során vállalt koordinációval tesszük ugyanezt. A szövetségre háruló feladatok nagy része folyamatos, nem kötődik a naptári év kezdetéhez.
Jelentős többletfeladatokat róttak a fenntartókra és az iskolavezetésekre a törvényi- és finanszírozási változások, valamint a szociális támogatási rendszer kiépülése. Sajnálatos, hogy nem épült ki nagyobb mértékben a községi (regionális) tanügyi hivatalok rendszere. Már tavaly kezdeményeztük a párbeszédet az iskolák és az őket fenntartó önkormányzatok között. Az előző év második felében elnyert EU-s pályázati támogatásból továbbra is igyekszünk segíteni az iskolák irányításához fontos információk megszerzését, szorgalmazzuk a kistérségi együttműködést, a tananyagtartalmak és a módszerek korszerűsítését, a hatékony oktatást.
A 2005-ös évben szeretnénk elérni a szlovákiai magyar iskolák szakmai háttérintézmény-rendszerének a megerősödését. Az oktatási miniszternél kezdeményeztük egy önálló módszertani központ létrehozását, az Állami Pedagógiai Intézetben pedig egy magyar részleg megalakítását. Comenius Pedagógiai Intézetünk további tevékenységét a Selye János Egyetemmel való együttműködés keretében kívánjuk bővíteni, pl. a magyar nyelvű pedagógus- és vezetőképzés terén. Bízunk abban, hogy az iskolák pedagógus-továbbképzésre vonatkozó igényüket és felhasználható keretüket jól előkészített, akkreditált programok során ezen intézményeknél hasznosan fogják tudni érvényesíteni. Az érettségi vizsgák új formájának bevezetése, a tananyagtartalmak korszerűsítése, az újonnan jelentkező nevelési problémák hatékony kezelése sürgető feladatokat ró az iskolák nevelőtestületeire, melyek megoldását segítheti ez a szakmailag jól megalapozott tevékenység.
Iskoláink szövetségünk koordinációjában jelentős hazai, magyarországi és európai uniós diák-, informatikai-, képzési-, forrásbővítési és egyéb programokba kapcsolódhatnak be, melyek segíthetik a színvonalas pedagógiai munkát. A Pedagógusszövetség felkínálja segítségét és együttműködését oktatási- és nevelési intézményeinknek, egyúttal erőt, egészséget, szakmai sikereket kíván az új naptári évben pedagógusainknak.


A siker kulcsa a jó pályázat
Európai milliárdok régióink fejlesztésére

Az Európai Unió nemcsak a csatlakozásra váró országok elmaradott régióinak fejlesztését támogatja, hanem a már meglévő tagállamokéit is. A regionális fejlesztés legjelentősebb európai eszköze a strukturális alapokon keresztül történő finanszírozás, illetve társfinanszírozás. Ennek keretében sokféle, elsősorban infrastrukturális beruházásra: például utak, vasutak építésére, ipari parkok létrehozására lehet pályázni. Az, hogy mennyire lesznek sikeresek a régiók a felzárkózásban, alapvetően az ott
élő emberek aktivitásán és az önkormányzatokon múlik.
Juhász Lászlóval, az építésügyi és régiófejlesztési minisztérium szóvivőjével a pályázati rendszerről, a minisztérium elmúlt évi tapasztalatairól és a régiófejlesztés kilátásairól beszélgettünk.

– Az elmúlt év azért volt igazán sikeres, mert több pályázatot is kiírtunk, amelyekre várakozásainkat felülmúlva több ezer beadvány érkezett. Ezáltal sikerült eloszlatnunk azokat a vádakat vagy azt a félelmet, hogy Szlovákia nem lesz képes teljes mértékben meríteni az Európai Unió strukturális alapjaiból. Nem lettünk nettó befizetők. A minisztériumunkba beérkezett és általunk elbírált pályázatokról elmondhatom, hogy a 2006-ig rendelkezésünkre álló pénzösszeget százötven százalékig ki tudnánk meríteni. Azaz ha valamennyi pályázatot sikeresnek találnánk és elfogadnánk, akkor már nem tudnánk elég EU-s pénzt biztosítani a kifizetésére. Minden megfelelő minőségű, jó pályázatnak esélye van a sikerre. Itt több tíz- és százezer eurós projektekről van szó, ami a strukturális alapokon keresztül valósul meg.

l Konkrétan milyen nagyobb beruházások létesültek ezeknek a pályázatoknak a segítségével?
– A beruházásoknak még csak egy része valósult meg, illetve van folyamatban, hiszen a pályázatok beérkezésüktől kezdve több lépcsős elbíráláson mennek át. A hosszú várakozási idő biztosítja a megfelelő ellenőrzést, és azt, hogy a legjobb minőségű projektek kapjanak támogatást. A kohéziós alap, valamint a PHARE terén is nagyon jó eredményeket tudunk felmutatni. A kohéziós alap első fordulója 2006-ig tart. Addig Szlovákia ötszáz millió eurót, közel húszmilliárd koronát használhat fel. Sikeresnek mondható a 2001-ben elindult PHARE-pályázat, ami természetesen még most is folytatódik. Célja a roma telepek életminőségének a javítása. Az Európai Unió 16,7 millió eurót különített el erre a célra. A 2004-es év folyamán ebből 15,8 millió euróra kötöttünk máris szerződést, ami majdnem kilencvenöt százalékos merítést jelent eddig. Ezekből a pénzösszegekből huszonkilenc roma telep vízvezetékét, szennyvízhálózatát, szennyvízcsatornáját, az oda bevezető utakat és a közvilágítást tudjuk majd finanszírozni az elkövetkezendő időszakban.

l Hány pályázat érkezett az elmúlt évben?
– Az egyes régiókban a helyi infrastruktúra fejlesztésére például több mint 1350 pályázat érkezett csak az elmúlt év folyamán, illetve az utóbbi néhány hónap alatt. E nagy mennyiség miatt december végén átmeneti időre le kellett állítanunk a pályázatok fogadását. A 2004-2006-os időszakra rendelkezésünkre álló pénzösszegek hetvenöt százaléka már le van szerződve, konkrét célokra tudjuk fordítani. 2004-ben a kormány kilenc nagyszabású, több milliárd korona értékű pályázatot hagyott jóvá.

l Pontosan milyen céllal lehet pályázni?
– A legfontosabb számunkra az Alap Infrastruktúra Operatív Program elnevezésű célkitűzés. Ezen belül több prioritás és rengeteg intézkedés van. Prioritás például a közlekedési-, a környezetvédelmi-, a helyi infrastruktúra fejlesztése. Ez utóbbi a mi minisztériumunkhoz tartozik. A kulturális infrastruktúra a legnagyobb ilyen célkitűzés, miszerint a gyermekotthonoktól kezdve a művelődési házakon és a szociális gondozó intézeteken keresztül pályázati forrásból rengeteg mindent tudunk támogatni. Ehhez kell, hogy pályázzanak az egyes városok és falvak, az önkormányzatok.

l Mitől jó egy pályázat? Melyek a leggyakoribb hibák?
– Nagyon sok mindenen múlik a sikerük, igen szigorúak a kikötések, hiszen az Európai Unió sok-sok milliárd koronát oszt szét. A leggyakoribb hibák közé sorolhatnám, hogy a projekt benyújtója, tehát a pályázó nem a megfelelő célra kéri a pénzt. A pályázat benyújtása előtt fontos tanulmányozni az úgynevezett programdokumentumot, amiből kiderül, hogy pontosan mire adható támogatás az adott pályázat keretében. Erre nagyon kell vigyázni. Ezen kívül gyakoriak a formai hibák is, például, hogy nem csatolják a megfelelő dokumentumokat a kérvényhez, vagy egész egyszerűen nem írják alá a pályázatot. Ezekre a minisztériumunk válaszlevélben figyelmezteti a pályázót, így lehetőség van a hibák kijavítására, majd a pályázat újbóli benyújtására. A tavalyi év sikere az is, hogy működőképes állapotba hoztuk azt a számítógépes adatbázist, amelyben az egyes pályázatokat nyilvántartjuk. Napra, sőt órára kész adatokkal tudunk szolgálni a beérkezett projektek számát tekintve, valamint a megpályázott és a megítélt összeget s a már felhasznált pénzeket illetően. A pályázatok elkészítéséhez a Regionális Fejlesztési Irodák hálózata nagy segítséget tud nyújtani. A harmincegy Regionális Fejlesztési Iroda szakavatott munkatársai tanácsot tudnak adni a pályázatok megírásában.

l Hogyan lehet kívánatossá tenni a régiókat a befektetők számára?
– Ha vonzóvá kívánjuk tenni Szlovákiát a külföldi befektetők számára, vagy szorgalmazni szeretnénk bármilyen beruházás létrejöttét, akkor elsősorban ki kell építenünk az ehhez szükséges infrastruktúrát. Ahhoz, hogy fizikailag oda tudjanak jutni a befektetők, alapvető fontosságú a vasút és a közúthálózat fejlesztése. A tavalyi év sikere, hogy a Zólyom–Fülek vasútvonalnak a villamosítására sikerült kiválasztani a beruházót, és már meg is kötöttük a szerződést a projektdokumentáció elkészítésére. Vagy például az év végén megkezdődött az osgyáni terelőút megépítése. Az ott lakók és a Rimaszombat felé utazók tudják, milyen nagy segítség lesz a szerpentint elkerülő útnak a megépítése. Ez ötvenmillió eurós projekt. De említhetném a fügei terelőút megépítését, ami szintén ötvenmillió eurós beruházás. Kezdete az idei év elejére várható.

l Az Európai Unió a támogatások szempontjából egy kalap alá veszi mindazon régiókat, amelyekben az egy főre jutó nemzeti össztermék (GDP) nem éri el az európai átlag hetvenöt százalékát. Szlovákiában azonban az ilyen régiók közt is igen nagyok a különbségek. Hogyan lehetne ezeket enyhíteni?
– Az állam a saját eszközeiből, pénzéből nem tudja megoldani ezt a problémát. Eleve irreális cél – ez még a kommunizmus alatt volt – egy szintre hozni a falvakat és a városokat. Amit viszont sikerülhet elérnünk, az az, hogy az életszínvonal, a megközelíthetőség megfelelő szintet érjen el az összes régióban. Ehhez is az ott élők pályázati aktivitására van szükség. Ott van például a kenyheci ipari park, amely nagyon sikeresen működik. A PHARE-ból sikerült finanszírozni a homonnai és az iglói ipari parkok építését is. E létesítmények példával szolgálhatnak azoknak, akik ülnek a babérjaikon és várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön.

l Mit jelent mindez az apró magyar települések számára? Több polgármester érzi úgy, hogy nincs sok esélyük, a lakosság munka hiányában elvándorol a faluból, nem él meg vállalkozás azon a kis területen...
– Egy kis településen nem várhatja el az ember, hogy több ezer embert foglalkoztató nagyüzemet hozzon létre egy ottlakó. Azt viszont minden további nélkül elképzelhetőnek tartom, hogy akár egy külföldi vállalkozó a község mellett létesítsen például egy ipari parkot. Ehhez olyan infrastrukturális kezdeményezésekre van szükség, amelyek oda tudják csábítani a vállalkozókat. Ezzel nem csak az ott élők életminőségét javítják, hanem a turisztika számára is vonzóvá tudják tenni a községüket. A tizenkilenc százalékos egyenadó bevezetése, valamint az olcsó és minőségi munkaerő máris rengeteg külföldi beruházót csábított Szlovákiába. Itt nem csak a nyugat-szlovákiai kerületről van szó, a nagyvárosokról, hanem a kisebb települések vonzáskörzetéről is. Európában a kisebb településekről a közelben lévő nagyobb városok vonzáskörzetébe vándorol a munkaerő. Akár úgy, hogy ingázik. Ez egy olyan hálózat, amely egyre sűrűsödik és bővülni fog.

l Igaz-e, hogy 2005-ben a főbb fejlesztési források a Csallóközbe, illetve Kelet-Szlovákiába vándorolnak?
– A kelet-szlovákiai régiókból érkezik a legtöbb és a legjobb minőségű pályázat. Amelyik járásból kevés pályázat érkezik, nyilvánvalóan kevesebb támogatást kap. Ahonnan sok és jó minőségű pályázatot küldenek, oda több pénz vándorol. Nem fordulhat elő, hogy földrajzi elhelyezkedés vagy nemzetiségi, etnikai alapon válogatnánk. A pályázatok kiválasztása az Európai Unió górcsöve alatt történik. Aki azzal támadja a minisztériumunkat, hogy részrehajlóan válogat a pályázatok közül, az az EU-t is megvádolja ugyanezzel.
l Az autópályák ugyan megépülnek, azonban a falvakat, városokat összekapcsoló utak egyre jobban elsorvadnak...
– A bekötő utakra is lehet pályázni. Az Európai Unió minden ilyen jellegű infrastrukturális pályázatot támogat. Természetesen itt van egy bizonyos önrész, az állam által dotált rész és az európai uniós forrás. Az önrész rendszerint mindössze öt százalék. Az önkormányzatok azonban gyakran nagyon kevés pénzből gazdálkodnak, ezért még ennek az előteremtése is gondot jelent, mivel az útépítés nagyon drága dolog. Pályázni viszont lehet, és kell is.

l Végszó gyanánt, mit vár a 2005-ös esztendőtől?
– Azt várjuk, hogy továbbra is jöjjenek a pályázatok, a kifizetések gördülékenyen történjenek. Türelemre kell intenem a pályázókat, mert a már megítélt pénzösszegek, még ha némi késedelemmel is, de megérkeznek. Azt várom, hogy idén talán még több külföldi befektető érkezik az országba, ami egyre inkább nem csak Nyugat-Szlovákia, hanem Kelet- és Közép- Szlovákia életminőségét is javítani fogja. Várakozáson felül sikeres volt a tavalyi év, és csak remélni tudom, hogy a 2005-ös is ennek szellemében zajlik.
Bodnár Emese


Beszélgetés Halasi-Kun György professzorral
Környezet és nyelv

Környezetvédelem a Kárpát-medencében címmel A Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének pozsonyi székházában, szlovákiai és magyarországi szakemberek részvételével a közelmúltban szakmai tanácskozást rendeztek, amelynek a házigazda mellett a Szlovák Tudományos Akadémia Hidrológiai Intézete, valamint a Szlovák Tudományos Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia Együttműködési Irodája volt a szervezője. A kutatásokról három magyarországi és három szlovákiai szakember tartott előadást és a konferencia keretében bemutatták annak a tudományos könyvsorozatnak a legújabb darabjait is, amelyek a Kárpát-medence és Közép-Európa környezetének állapotával foglalkozó kutatások eredményeiről számolnak be. Ez a sorozat közel négy évtizeddel ezelőtt a New York-i Columbia Egyetem professzorának, Halasi-Kun Györgynek a kezdeményezésére indult, s ma már a 36. kötetéhez érkezett. A nemzetközi szerzőgárda tagjai elsősorban az érintett térség országaiban (Szlovákiában, Magyarországon, Csehországban, Ausztriában stb.) élnek és dolgoznak, de amerikai szakemberek is bekapcsolódtak a nagyívű programba, amelynek célja a talaj, a felszíni és a felszín alatti vizek, valamint a légkör szennyezettségének ok-okozati vizsgálata a régióban, illetve azoknak a megoldásoknak a keresése, amelyek elősegíthetik az ökológiai problémák felszámolását. A sorozat „ötletgazdája”, Halasi-Kun György, a kilencven felé közeledő, de hajlott kora ellenére rendkívül aktív professzor is részt vett a konferencián és Miklós László környezetvédelmi miniszterrel közösen pezsgővel „keresztelték meg” a sorozat legújabb, angol nyelvű köteteit.
A rendezvényen kérdeztük az idős professzort mozgalmas és tartalmas életéről.

l Halasi-Kun György professzor New Yorkból érkezett Pozsonyba és igen meglepődtem, amikor három nyelven, angolul, szlovákul és magyarul üdvözölte a közönséget. Érdekelne, hol tanulta meg ezeket a nyelveket?
– Többek között mind a három országban tanultam és diplomát is szereztem. Ezért angolul, magyarul meg szlovákul is tudnom kell. De diplomát szereztem Németországban, Olaszországban és Franciaországban is.

l Melyik volt az első diploma és hol szerezte?
– Magyarországon szereztem az elsőt, a másodikat Olaszországban, a harmadikat pedig Szlovákiában. Mondhatnám azt is, hogy jelenleg én vagyok a legöregebb mérnök, aki Pozsonyban végzett.

l Milyen szakon?
– Építészetet és hidrológiát tanultam.

l És Magyarországon, Olaszországban, valamint Németországban?
– Olaszországban pedagógiából, Magyarországon út- és hídépítésből szereztem képesítést. Németországban geológiából diplomáztam, Amerikában pedig építészmérnöki tanulmányokat folytattam.

l S azt még nem mondtuk, hogy ön, ha jól tudom, Zágrábban látta meg a napvilágot.
– Igen, Zágrábban születtem. Édesapám ott volt vasúti mérnök és én még a Monarchia idején láttam meg a napvilágot. Ezért vagyok zágrábi születésű, amiért később bajba is kerültem, mert a Gottwald-rezsim idején kisütötték rólam, hogy muszáj, hogy Titónak az ügynöke legyek. Ezért voltam munkatáborban majdnem két évig.

l Itt, Szlovákiában?
– Igen, itt Szlovákiában.

l Ön akkor itt működött, ugye?
– Miután elvégeztem a pozsonyi műegyetemet, Liptószentmiklóson útépítéssel, építészettel foglalkoztam, majd Kassa város szolgálatába álltam, végül ugyanott az egyetemen docensként dolgoztam, tanítottam.

l Mikor hagyta el Európát, mikor került az Egyesült Államokba?
– 1958-ban. Elmentem szabadságra, és máig „nem telt le” a szabadságom.

l Innen ment el szabadságra?
– Igen, Szlovákiából repülőgépen Prágába, onnan Jugoszláviába majd vonaton, az Orient expreszszen két üveg szlivovicával a táskámban jutottam el Ausztriába családostól, két gyerekkel, ami 1958-ban ritkaság volt, de sikerült.

l S Ausztriából aztán továbbment Amerikába.
– Meghívtak Amerikába tanítani, csak amikor odaérkeztem, azzal fogadtak, hogy hát maga nem tud angolul. Mondom, igaz, hogy nem tudok, de miért nem mondták? Nem kérdezték tőlem, tudok-e! Úgyhogy aztán hét évig építkezéseken dolgoztam és hét év után, amikor már jól tudtam angolul, attól fogva környezetvédelmet tanítottam az egyetemen.

l Hogyan lesz egy út- és építészmérnökből környezetvédelmi szakember, akinek a nevéhez később egész könyvsorozatok fűződnek? Feltételezem, hogy a New York-i Columbia Egyetemen is a környezetvédelmi problémákról adott elő a hallgatóknak.
– Gyerekkorom óta érdekel a víz, amely mindig megmozgatta a fantáziámat. Minden vízisport iránt érdeklődtem, úsztam, eveztem. A hídépítéshez is így kerültem közel.
l Megtanult tehát angolul, ami önnek, gondolom, nem jelentett különösebb nehézséget, hiszen a közép-európai ember hozzászokott ahhoz, hogy több nyelven kell tudnia.
– Én már hétéves koromtól kétnyelvű voltam. Szlovákul és magyarul beszéltem. Mindez tízéves korban bővült a némettel, később franciául és olaszul is tanultam, úgyhogy huszonegynéhány éves koromban már majdnem egy tucat nyelven beszéltem.

l Az ember azt gondolhatná, hogy akkor ilyen nyelvtudással akár nyelvésznek vagy tolmácsnak is elszegődhetett volna.
– Eredetileg az szerettem volna lenni, de egy családban egy is elég. Ugyanis a bátyám híres nyelvész volt. Főleg arab, perzsa és török nyelvekkel foglalkozott, de az orosszal, franciával, angollal is. Először a pesti egyetemen volt törököt oktató tanár. Utána Törökországba került Kemál pasa meghívására, s onnan pedig mint nyelvszakértő Eisenhoower meghívására ment el Amerikába. Tizenöt éve már, hogy meghalt. Arról volt híres, ő ezzel sohasem dicsekedett, s én is másoktól tudtam meg, hogy negyvenhét nyelven tudott. Úgy adódott egyszer, hogy kollégáját, aki nagyon lekezelte a feketéket, megverték és a rendőrség mentette meg. Amikor az ügy kapcsán megkérdezték tőle, hány nyelven beszél, azt mondta, hogy vagy harmincöt nyelven. Akkor maga az, aki itt New Yorkban a legtöbb nyelven beszél, mondták neki. Erre azt válaszolta, hogy nem kérem, mert a Halasi-Kun Tibor negyvenhét nyelven beszél. Ezt a New York Times egyik számában az első oldalon lehozták. Innen tudom a történetet.

l 1958-tól külföldön él, pontosabban Szlovákiát elhagyva Európa és végül Észak-Amerika lett az ön második hazája. Megkérem, meséljen a családjáról is.
– Amikor elhagytam Csehszlovákiát, volt egy tíz- meg egy nyolcéves gyermekem. A feleségem Szerbiából származott. Szerelmi házasság volt a miénk, mert a háború alatt mindössze nyolcszor találkoztunk és a nyolcadik találkozás már az esküvő volt. Nehezen is értettük egymás nyelvét, mert ő szerbül tudott jól, valamint németül, meg egy keveset magyarul, úgyhogy kevertük a nyelveket. Igen boldog házasság lett belőle. A feleségem egy kiválóság volt. Politikai okokból ő nem tanulhatott, még középiskolája sem volt, de akart tanulni. Amerikában végezte el a középiskolát, később egyetemet végzett, négy diplomát, doktorátust szerzett és egyetemi tanár lett Németországban és Amerikában.

l A gyermekei?
– A nagyobbik lányom nyelvész, a kisebbik lányom informatikai szakember. A fiúunokám Németországban és Magyarországon végzett, elektromérnök, mezőgazda és informatikus, az idősebb leányunokám szakorvos, Alzheimer-kórral és Parkinson-betegséggel foglalkozik, a kisebbik pedig ötödéves orvostanhallgató, immunológusnak készül. A dédunokám egyelőre még a beszédgyakorlatnál tart, mert négyéves.

l Valamennyien tudnak azért némileg magyarul is?
– Az unokák csak angolul, franciául és németül tudnak, de gagyognak valamit magyarul. A lányaim kifogástalanul beszélnek magyarul, szlovákul, németül, angolul és franciául. A nagyobbik még oroszul is tud.

l Nos akkor most térjünk vissza legalább képzeletben ide, a közép-európai régióba, a Kárpát-medencébe, noha éppenséggel most valóságosan is itt, Pozsonyban beszélgetünk. Hogyan kezdődött el ez az együttműködés, a Columbia Egyetem hogyan kapcsolódott be azokba a környezettudományi kutatásokba, melyek itt, Közép-Európában zajlanak?
– Én úgy ismerem a volt Monarchia területét, mint a tenyeremet. Akár Boszniát, Dalmáciát, Kárpátalját, Csehország területeit vagy Erdélyt. Ebből adódóan úgy éreztem, hogy a Kárpát-medencével, Közép-Európával meg kell ismertetni a környezetvédelmi gondolatokat, mert ez itt nagyon el volt hanyagolva. Én már harminchetedik éve Közép-Európa környezetvédelmével foglalkozom. A javaslatomra készítettük ezt a könyvsorozatot is, ami igen bevált. Eddig angolul vagy tizenkét kötetet jelentettem meg a Kárpát-medencéről, de ugyanakkor írtam csehül, magyarul, franciául és még oroszul is.

l Ilyen szempontból az Egyesült Államokban hogyan tekintenek erre a térségre?
– A program azzal a céllal is indult, hogy segítsen Közép-Európának bekapcsolódni az Európai Unió vérkeringésébe. Ez a mi hozzájárulásunk.

l Azt mondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia még létezett, amikor ön megszületett. Most már egy újabb nagy szuperországban élünk...
– Most az unióba kell beilleszkedni, mert az összefogásban van az erő és a szomszédoknak meg kell érteniük egymást. Sokszor fogalmazták meg nekem azt az észrevételt vagy kifogást, hogy miért a Kárpát-medencével foglalkozom, hisz ott a népek nem szívelik egymást. Mondtam, hogy éppen ezért kell foglalkozni velük, hogy szeressék egymást. Főleg szakmai vonalon kellene együttműködniük, különben egymás érdekei ellen küzdenek, és ez helytelen. Engem megértéssel fogadtak a románok is, a szerbek, horvátok is, szóval semmi problémám nincsen. Egyedüli gondom néhanapján, hogy ki akarják fürkészni, mi az én nemzetiségi „hátterem”, amire én azt a választ adom, hogy én amerikai vagyok. Erre azt szokták mondani, hogy azt tudjuk, de azonkívül...

l És nekünk „négyszemközt” elmondaná?
– Ha ketten tudnak róla, az már nem titok...

l Professzor úr, a beszélgetés végén kívánok önnek még sok igen termékeny évet...
– Köszönöm szépen, és remélem, hogy ez a program tovább fog fejlődni, és Szlovákia, Magyarország és Ausztria számára egyaránt haszonnal fog járni, mert ez a közös érdekünk.

Lacza Tihamér


Évkönyv – három nyelven

A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja idestova tíz esztendeje fontos szellemi műhelye a szlovákiai magyar tudományosságnak, elsősorban a néprajzkutatásnak. A központ vezetője dr. Liszka József – akinek néhány éve megjelent összefoglaló munkája (A szlovákiai magyarok néprajza) komoly elismerést váltott ki szakmai körökben és immár szlovák és német nyelven is olvasható (ez utóbbi átdolgozott formában) –, munkatársa pedig L. Juhász Ilona, aki elsősorban a szakrális kisemlékeket kutatja, de a szlovákiai magyar néprajzi szakirodalom bibliográfiájának összeállításával is fontos munkát végzett. A kutató-házaspár a tudományos vizsgálódások mellett arra is talál energiát, hogy szakkönyveket rendezzen sajtó alá (mi több, a Fórum Intézet égisze alatt indult sorozatok – Notitia historica-ethnologica, Interethnica, Miscellanea Bibliothecae Hungaricae, Lokális és regionális monográfiák – néhány darabját maguk írták), nemzetközi szakmai konferenciákat szervezzen és rendszeresen közreadja az Acta Ethnologica Danubiana című évkönyvet, amelynek összevont 5-6. kötete nemrégen jelent meg.
Az egész kötet háromnyelvű. Igaz, a dolgozatok teljes szövege csak egy-egy nyelven található meg, a másik két nyelven csupán rövid összegzést olvashatunk, de vitathatatlanul érdekes megoldás, hogy pl. Liszka József egyik dolgozata szlovákul íródott vagy hogy Perger Gyula, a győri Xantus János múzeum igazgatója és munkatársa, Székely János németül értekezik (az előbbi a kisemlékkutatás történeti forrásairól, az utóbbi a győri középkori képoszlopokról). Ennek persze egyszerű a magyarázata: a szóban forgó szövegek eredetileg egy-egy tudományos tanácskozáson hangzottak el ezeken a nyelveken. Sajnos nincs rá lehetőségem, hogy a közel harmadfél száz oldalas kötet tartalmát részletesen ismertessem, ezért csak jelzésszerűen emelnék ki néhány írást és dolgozatot. A passaui egyetem kutatója, Manfred Seifert a Farsangi perec, húsvéti tojás, bor. A kereszténység hatása a közép-európai táplálkozási kultúrára c. tanulmányában arra a következtetésre jut, „hogy a kereszténység a maga kultúrtörténeti mélységeiből napjaink táplálkozási kultúrájához – az evéshez-iváshoz való viszonyulásunk mintegy basso continuojaként – inkább amolyan háttérzenét szolgáltat, amiből esetenként akár (de nem szükségszerűen) messzecsengő keresztény akkordok is felhangzanak”. Ugyancsak gasztronómiai témával foglalkozik Rastislava Stoličná, az SZTA Etnológiai Intézetének munkatársa, aki A táplálkozás mint etnoidentifikációs jegy című írásában a szlovák nemzeti konyha jellegzetes ételeiről – mindenekelőtt a juhtúrós (vagy brindzás) galuskáról – közöl nemcsak hasznos tudnivalókat, hanem áttételesen néprajzi és művelődéstörténeti összefüggéseket is felvázol. Pusko Gábor azoknak a felméréseinek a konklúzióit adja közre, amelyeket Tornalján folytatott a romák és a parasztok kapcsolatáról, egymás mellett éléséről. L. Juhász Ilona egy gyakori, de részletesebben eddig még nem vizsgált jelenséggel foglalkozik Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti haláljeleken című írásában, amelyhez számos fényképfelvételt is csatolt.
Az évkönyv terjedelmes részét töltik meg a könyvismertetések és annotációk. Közel kilencven (!) kötetről és kiadványról olvashatunk itt többnyire rövid, de lényegre törő eszmefuttatásokat, s ezek egy jelentős hányadát Liszka József és L. Juhász Ilona írta.
A cikkek nemcsak az eligazodást segítik a sorjázó néprajzi munkák és folyóiratok tömegében, hanem legtöbbször értékes megállapításokat, sőt kritikát is megfogalmaznak. A kötetet a Krónika rovat zárja, amely hírt ad azokról a fontos tanácskozásokról és eseményekről, amelyeket vagy a komáromi székhelyű Etnológiai Központ szervezett, vagy témájuk kapcsolatos az intézmény kutatási programjával és célkitűzéseivel. Az évkönyvet egyébként a Münchenben élő Vajda László A mi csoportunk és az idegen csoportok c. tanulmánya indítja, amelyet a szerkesztők a tisztelgés szándékával adtak közre, hiszen a jeles etnológus 2003-ban ünnepelte 80. születésnapját. A záró írás is jelképes, hiszen Liszka József a tavaly októberben 92 éves korában elhunyt, önmagát „magyar műveltségű szlováknak” tartó kiváló etnográfustól, Michal Markuštól vesz búcsút. Az önjellemzés kapcsán megállapítja: „Az élet ugyanis nem fekete-fehér, még a nemzeti identitások terén sem. Sokan nem értették, nem értik ezt, és Michal Markušra, Márkus Mihályra ferde szemmel néztek határon innenről és túlról is. Bár élete utolsó éveiben már nem vett részt a tudományos közéletben, mégis jó volt tudni, jó volt érezni, hogy él Kassán egy ember, akinek mélyebb ismeretei vannak akár a nemzeti érzésről is, mint a kerítés két oldalán olykor egymásnakfeszülő, trikolórokat lengető nemzetmentőknek. Hiányozni fog...” (lamér)

Gyilkosság egy álarcosbálon

Évekkel ezelőtt Stockholmban járva a királyi palota termeiben a vezető felhívta a figyelmünket egy szobában arra az ágyra, melyben III. Gusztáv svéd király halt meg. Ekkor vágott belém a felismerés, hogy ez a király volt Verdi Az álarcosbál című operájának főhőse. Az opera ugyanis valós történelmi tények alapján született. A nemes lelkű III. Gusztávot a harcias eszméket kedvelő főnemesség lenézte és nem kedvelte, s így történt, hogy a francia forradalom harmadik évében, 1792-ben, Ankarström hadnagy az udvari álarcosbálon leszúrta. A témát a francia Eugéne Scribe író dolgozta fel színpadi művé, és ez lett Verdi operájának alapja. A zeneszerző művét a nápolyi opera számára készítette, ám az ottani cenzorok a királygyilkosság témáját elvetve egy sor további változást követeltek, melyeket a szerzők nem voltak hajlandók realizálni, így aztán a mű Rómában került bemutatásra, ahol a cenzúra nem volt olyan radikális. Így alakult aztán, hogy Svédország helyett a színtér egy távoli amerikai gyarmat lett, a királyból Ricardo néven a gyarmat kormányzója, a gyilkosból pedig Renato, a hűséges majd gyilkos titkár, a segítőtársakból pedig Tom és Samuel, a két összeesküvő.
Hosszú évekig ez a módosított változat szerepelt a színpadokon, míg úgy a XX. század hetvenes éveiben Herbert von Karajan ötlete alapján az eredeti személynevekkel és helyszínnel mutatták be. Én a bostoni változat híve vagyok, hiszen ezt hagyta jóvá a komponista, de manapság mindkét változat elfogadott, s most nálunk is az eredeti neveket viselik a szereplők. Ez praktice csak annyit jelent, hogy a neveket módosították, de maga a zenei szövet változatlan.
Verdi eme remekét az ember mindenkor örömmel hallgatja, mégis vitába kell szállnom a dramaturgiával, mert 1964 óta ez már a harmadik színrevitele a műnek, holott egy sor Verdi mű még sohasem került színre operaházunk színpadán. E mostani produkció alkotói Rastislav Štúr karmester, Pavol Smolík rendező, Vladimír Čáp díszlet-, Ľudmila Várossová jelmeztervező, Naďa Raková a kórust tanította be, a koreográfiát pedig Jaroslav Moravčík készítette. A két szereposztást felvonultató bemutató alapján ítélve egyértelmű, hogy az auditív komponens dominál a vizuális felett. Az évtizedek során Pozsonytól a zólyomi várudvaron át Veronáig sok-sok „álarcosbál” részese voltam, de most találkoztam először a történelmi kort negligáló, mai környezetbe helyezett elképzeléssel, melynek hátulütője elsősorban Oscar, az apród jelleme és személye. Ez a hetyke legényke – a nadrágszerepek egyik remek csúcsa – itt, bár semleges rózsaszínbe öltöztetett, de szürke irodakisasszonynyá van degradálva, mai magával, a sziporkázó zenei szólammal is szöges ellentétben áll!
Egy másik bántó és alapjában félreértett momentum Ulrica, a jósnő beállítása. A főbíró azért akarja elűzni az országból, mert mint mondja: „a néger asszony barlangja bűntanya, hol az ördögöknek áldozik”. E helyett a „bűntanya barlang” rendezőnk fantáziája szerint mintegy az egykori delphoi Apollón templom pompázatos jellegét idézi, melyben Ulrica annak fenséges papnője...
Egy kicsit sok ennyi ellentmondás! A színpad forgórészén van felépítve egy hatalmas, több szekcióból álló komplexum, melyben egyaránt elfér a királyi palota fogadóterme, Ulrica említett birodalma, az akasztófák dombja, sőt a titkárék lakosztálya. A báli jelenet alatt, lassan bár, de forog ez az építmény és töméntelen sok tarka és bizarr jelmezzel van benépesítve. Még szerencse, hogy ebben az ugyancsak problematikus környezetben a zenei megszólaltatás lényegében pozitívabb benyomást kelt, mégha a zenekari árokból több feszültségnek, pontosságnak és atmoszférának kellene áradni a színpad felé és a kórus is pallérozottabban szólhatna.
A két bemutató abszolút hőse és csillaga Iveta Matyášová, – mivel Ľubica Rybárska bedobta a törülközőt és fellépését lemondta – a két egymás utáni este egy kifogástalan és mélységesen drámai Ameliával ajándékozott meg. Egyik partnere a gyönyörű hangú, de némileg egysíkú Michal Lehotský volt, míg a másik a prágai Valentin Prolat, aki ízlésem szerint közelebb került a szerelem és kötelesség között vívódó király egyéniségéhez. A gyilkos titkár szólamát, ezt a parádés bariton szerepet először hazai nagyságunk, Martin Babjak szólaltatta meg, de engem jobban megkapott Vladimír Chmelo komplexebb és pompásan kidolgozott alakítása. A két Ulrica egyike Marta Beňačková, sajnos, csalódást okozott, míg Jitka Sapara-Fischerová kiegyenlítettebben hozta már oly sokszor tolmácsolt szólamát. A két egyéniségétől megfosztott Oscar – Petra Notová és Jana Bernáthová – csak egy „rózsaszín” színfoltja volt az előadásnak, kár hogy ez így történt. A két összeesküvő páros – Ján Galla és Vladimír Kubovčík valamint Martin Malachovský és Jozef Benci – közül én a másodikat részesítem előnyben.

Varga József


Harmadik út – napló és memoár II.
Derrida-ködben II.

„Derrida szövegeiben összefonódnak a filozófiainak vagy irodalminak nevezett írás szálai. Éppen ezért írása nem tisztán filozófiai vagy irodalmi, hanem egyszerre hordozza mindkettő egymásra történő lenyomatait... Szövegei közül az írásmódot illetően a Glas váltotta ki a legnagyobb ellenállást... Se nem filozófia, se nem költészet. Valójában egyiknek a másikkal való kölcsönös megfertőződése, aminek következtében egyik sem maradhat érintetlen”.
Mert az igazi megközelítése a derridai világnak természetesen csak később következett be, amikor a rendszerváltás után sorra kezdtek megjelenni a Derrida- (s persze nemcsak a Derrida) írások, s a róluk szóló munkák, mint amilyen a már említett Orbán Jolán kitűnő monográfiája, vagy Nagy Pál Posztmodern háromszögelési pontok: Lyotard, Habermas, Derrida című tanulmánykötete. Mi magyarok megintcsak szerencsés helyzetbe kerültünk, mert a fordulat után sorra ismerkedhettünk meg a kiváló filozófus-író szövegeivel, s ami még fontosabb, a róla szóló tanulmányokkal-ismertetésekkel. Ilyenekkel például:
„Ma mindinkább tudatosodik, hogy mivel a valóság nem lineáris, ezért a valóság lineáris leírása önmagában sohasem lehet teljes. A filozófiában éppen az utóbbi évtizedekben sokasodnak azok az írások, amelyek az írás, a filozófia, a ,valóságelmélet’ delinearizálását sürgetik... A lineáris írás vége valójában a könyv vége, azaz annak a logocentrikus korszaknak a végét is jelenti, amely a teljes és totális beszéd ideáljaként magát a könyvet létrehozta.”
Ami az előbbieket, magukat a Derrida-opuszokat illeti, itt mindenekelőtt a Magyar Műhelyben már a hatvanas évek végétől folyamatosan olvashatók voltak a Derrida-írások, s a róla szóló elemzések-ismertetések, amelyeknek kicsúcsosodása volt, még a nyolcvankilences fordulat előtt a Grammatológia első részének a Műhely-könyvek sorozatában kiadott, Molnár Miklós-transzformálta magyar változata. Mert Derridát természetesen nem lehetett csak egyszerűen lefordítani, őt úgy kellett magyarítani, hogy meg kellett alkotni hozzá a megfelelő magyar filozófiai műnyelvet is. Molnár Miklósnak, a Műhelyesek segítségével, remekül sikerült ez, ám a további részekkel már nem tudott megbirkózni, így a Grammatológia magyar változata, tudtommal, mindmáig töredékes.
„Ennek a műveletnek egyik konkrét megnyilvánulása például az idézés, az idézőjel ,látható vagy láthatatlan’ működése... Írni annyi, mint beoltani... Nincs többé olyan, mint eredeti szöveg... Minden új szöveg oltványként eredhet meg egy másik szöveg felületén, beleírva és íródva ebbe a felületbe maga is eredezteti az ,eredeti’ szöveget. Ennek a kettős mozgásnak a következtében, értelmét veszti a származtatás, erőszakosan megtöretik, idézőjelbe tétetik az eredet mítosza...!”
Teljes egészében olvasható ellenben a talán még fontosabb Derrida-szöveg, A disszemináció, ráadásul ikertestvérével, Orbán Jolán már említett korszakos monográfiájával, a Derrida-írásfordulata című munkával egyetemben. Orbán Jolán volt A disszemináció egyik fordítója is, s gondolom az egész Derrida-kultusznak Magyarországon az egyik spiritus rectora. A másik pedig Nagy Pál volt. Az ő gyönyörű, már említett kötete s annak is különösen Derrida-tanulmánya fölbecsülhetetlen munka ezen a téren. Különösen fontos írás a kötetben a Derrida budapesti látogatása alkalmával készített Interjú Jacques Derridával című szöveg. S az egész pesti utazás, melyben kalauza az érdeklődő, mindenre figyelő mesternek éppen a Derrida világában oly otthonos Nagy Pál volt.
„Most, hogy Marx halott, s különösen, hogy a marxizmus, mint némelyek mondják, teljesen felbomlani látszik, lehetséges lesz Marxszal foglalkozni anélkül, hogy zavarnák az embert – a marxisták, vagy miért ne, maga Marx, vagyis egy fantom, aki továbbra is beszél... Marx, mint látják, mindennek ellenére éppen olyan filozófus volt, mint a többi, sőt, ma már, hogy a sok marxista hallgat, kimondhatjuk, nagy filozófus volt, méltó arra, hogy a tananyagban szerepeljen, ahonnan túl sokáig volt kitiltva. Nem a kommunistáké, a marxistáké, a pártoké, ott kell szerepelnie a nyugati politikai filozófia nagy kánonjában. Visszatérés Marxhoz, olvassuk végre, mint nagy filozófushoz.”
A nagy meglepetés számunkra, a marxizmus évtizedeiből éppen csak kilábalt kelet-közép-európaiak számára, Derrida Marx-könyve volt, a Marx kísértései. 1993-ban jelent meg franciául, alig két évre rá magyarul, írni tehát közvetlenül a marxizmus látványos nagy bukása után írta, s nyilván nemcsak a számunkra elgondolkodtató az, hogy mit ír Marxról s a marxizmusról korunk talán legokosabb (s nem maraxista) filozófusa. Különösen ma, tizenöt évvel a fordulat után, midőn kiderül, hogy Magyarországon hárommillió szegény van (vagyis az ország egyharmada). Mert mit is mond Derrida? „Mert ki kell találni, hogy az erőszak, az egyenlőtlenség, a kizárás, az éhség, azaz a gazdasági elnyomás soha nem érintett még ennyi emberi lényt a világ és az emberiség történelme folyamán... soha még ennyi embert, asszonyt és gyereket nem tettek szolgává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a Földön.”
Pedig, tehetjük hozzá, Derrida meg sem érezhette Délkelet-Ázsia nagy tragédiáját.
Vagyis: Derrida, ez az oly sok területen oly tisztán látó, s előre, a harmadik évezredbe látó szellem, korunk egyik géniusza már a kezdet kezdetén (1989) látta, amit mi csak most, vagy csak még később látunk meg. S leírja a marxismus látványos bukásának pillanatában: „Akár akarják, akár nem, az egész Földön minden ember bizonyos értelemben Marx és a marxizmus örököse ma.”

Cselényi László


Beszélgetés Varga Józseffel
Felnőtté válni a bajban

A „magántörténelem” legalább olyan érdekes tud lenni, mint a történetírás maga, hiszen ugyanarról az eseménymondásról van szó, csak az egyik felülnézetből, tudományos igénnyel, a másik alulnézetből, mondhatni „békaperspektívából”, mesélve tárja elénk a történelem egy-egy szakaszának eseményeit. Példának okáért a huszadik század fogolytáborainak bemutatása egy-egy emberi sorson keresztül érzelmileg jobban megragadja az embert, mint a puszta tények felsorolása.
Örkény István Lágerek népe c. könyve is ezért olyan érdekfeszítő, megrázó és egyben felemelő. „Nem lesz könnyű dolga a kutatónak, aki egyszer tiszta képet akar arról, miképpen éltek, gondolkoztak és változtak a változó idővel a Szovjetunióban élt magyar foglyok. Központi adatgyűjtés tudomásom szerint nem folyt. Az egyéni gyűjtés nehéz, mert ez a sok százezer magyar négy-ötszáz táborban él, távoli szórványokban, más körülmények, eltérő éghajlat és sajátos munkaviszonyok között. Igaz, hogy az állandó oszcillációs mozgás a legtávolibb pontokat is közelebb hozza, de az egyesektől szerzett adatokkal nagyon csínján kell bánni. Semmi sem hamisíthatja meg annyira az igazságot, mint a tények.
Pedig fontos, nagyon fontos lenne világosan látni ezt a kérdést. Félmilliónál több azon magyarok száma, akik történelmi időkben és alkotóerejük javában éveket töltöttek, töltenek hadifogságban...” – olvashatjuk a könyvben.
A rozsnyói származású, Pozsonyban élő textilmérnök, Varga József huszonegy évesen, már a háború vége után lett hadifogollyá. Életének ez a nem hosszú, mégis viszontagságos szakasza ma is élénken él emlékezetében. Vallomásának első részét a rovat előző kiadásában közöltük.

2. rész

l Ott tartottunk, hogy a húszéves egyetemi hallgatóból, besorozás nélkül egyszerre katona lett a magyar hadseregben, s hogy Lébényben esett át a tűzkeresztségen, akkor érintette meg először a halál lehelete. Lébény után mi történt? Merre sodorta a háború szele?
– A Győr melletti Lébény után rendkívül gyorsan követték egymást az események. Szinte napokon belül Pozsonyba érkeztünk. Átjöttönk a régi, pontosabban az akkor egyetlen hídon és a Krym szállóban álltunk meg egy kis pihenőre. Ott tudtuk meg, hogy a lebombázott Apolkában, az olajfinomítóban rengeteg benzinnel töltött szerelvény áll. Erre a századparancsnok kiötlötte, hogy mivel én egy kicsit tudok szlovákul, menjek el benzint szerezni. Bizony szükségünk volt a benzinre. A parancsot sikerült is végrehajtani és elindultunk a Dunaparton Dévény felé, amikor hajnalban ismét kisütötték, hogy még egyszer menjünk vissza benzinért a tartályokkal felszerelt autókkal. Mentünk is, de közben az történt, hogy a sofőr nem ugyanazon az úton haladt, tehát nem a Duna-parton, ahol előző nap vonultunk, hanem az alagúton át a dóm térre vezetett bennünket. S ebben a percben elhagyott a tájékozódási képességem és egyáltalán nem tudtam, hol vagyunk. Amikor éppen azon gondolkoztam, hogy merre menjünk, bombázni, lőni kezdték Pozsonyt az oroszok. Erre az expedíciót vezető törzsőrmester azonnal kiadta a parancsot, hogy fordulás, megyünk vissza benzin nélkül. Lassan hátráltunk tehát és Észak-Ausztrián keresztül eljutottunk Csehországba, České Budějovice környékére. Megálltunk egy kis faluban és ott ért bennünket a hír, hogy
„... v Praze se něco děje...”. Egy-két nap után, május 8-án végre „kitört a béke”.

l Az egész ezred ott tartózkodott akkor?
– Igen, és választás előtt álltunk, hogy továbbmenjünk-e, vagy elinduljunk hazafelé.
A századosunk feltette nekünk a nagy kérdést azzal, hogy ő eddig hozott bennünket, most sem hagyja el az ezredet, döntsük tehát el, mi legyen, megyünk-e nyugatra, vagy visszatérünk haza. Persze mindannyian azt üvöltöttük, hogy menjünk haza, haza... Karády Katalint szabadon idézve ez lett a vesztünk, mindannyiunk veszte. Persze akkor már nem volt sem fegyverünk, sem autónk, szépen gyalog mentünk hazafelé. Egészen pontosan emlékszem, május 16-án, nem egészen tíz napal a béke „kitörése” után oroszokkal találkoztunk, s ekkor estünk orosz fogságba. „Davaj bisztro do lágru...”, s elvittek egy lágerszerűségbe. Ez Jihlava környékén lehetett, ahol már nagyon sok hadifogoly gyülekezett, de itt az élet még aránylag jó volt, hiszen amolyan nyári táborozásra hasonlított. Az idő csodálatos volt, a lágeren keresztül valamiféle patak folyt, mosakodni, fürödni, úszni lehetett benne. Itt még könyveink is voltak, olvasni is lehetett. Bármi furcsa, azt mondhatom, hogy a körülményekhez képest szinte idillikus élet folyt itt.

l Milyen nemzetiségű emberek gyűltek itt össze?
– Főleg magyarok, ugyanis idáig jutottak el a magyar hadsereg egyes részei, s a katonák itt kerültek fogságba. Körülbelül tíz-tizenkét napig lehettünk ott, amikor megint jött a parancs, sorakozó, indulás. Indultunk. Egészen Brünnig jutottunk el. Emlékszem, hogyan érkeztünk meg a városba. A teherpályaudvaron sor került a nagy szelektálásra. Ekkor osztották szét a társaságot, külön csoportba a legénységet, külön csoportba a tisztikart. Itt szakadtam el az unokabátyámtól, aki megbízta kedvenc törzsőrmesterét, egy bizonyos Béla bácsit, hogy vigyázzon rám. Az ő gondjaira bízott tehát.

l Ekkor még mindannyian abban reménykedtek, hogy hamarosan hazakerülnek. Mégis, mit mondtak az embereknek, merre vezet majd az útjuk?
– Azt mondták, hogy Pozsonyba megyünk, mert ott fognak bennünket hazaengedni. Persze mondanom sem kell, hogy a vonatok szinte meg sem álltak velünk. Mentünk, mentünk. Emlékszem, éjszaka volt, amikor Szolnokon megálltunk, s halljuk ám, kintről kiabálnak, hogy dobjunk ki címeket, mert eljuttatják az üzeneteket a hozzátartozóknak. Sikerült egy darab papírt találnom, ráírtam nagybátyámék pesti címét és annyit, hogy Banditól elszakadtam, keleti irányba visznek. Mint utólag kiderült, az üzenetet meg is kapták, sőt el is juttatták Rozsnyóra a szüleimhez, így ők megtudták, hogy fogságba kerültem.
Elindultunk tehát és mentünk, mentünk Erdélyen keresztül. A regáti részen volt a Focsani nevű hatalmas fogolytábor. Itt megálltunk, túlestünk a fürdetésen, a fertőtlenítésen és csak álldogáltunk. Ezen a napon lettem éppen huszonegy éves. Egyszerre megszólal egy hang a hátam mögött: „Józsika, hogy került maga ide?” Hátranézek és látom, hogy édesapám egy volt segédje áll ott. Mondom: „Ugyanúgy, ahogy maga”. „Nem akar hazamenni?”, kérdezi. „Ez még hülyébb kérdés, mint az előbbi”, feleltem, mire ő azt mondta, hogy tíz percen belül essem össze, majd jön értem a szanitéc alakulat és a többivel ne törődjek. Én rögtön szóltam Béla bácsinak, akire ugye rá voltam bízva, hogy Isten vele, útjaink elválnak, ne kérdezzen semmit. Visszamentem, összeestem, elvittek. Ott sült ki, hogy Focsaniban volt egy rendfenntartó társaság, egy csehszlovák alakulat, s a társaság tagjainak, mivel nagyon jól működtek, azt ígérték, hogy egy-két napon belül indulhatnak haza. Megvolt már a névsor, összeállították a lajstromot, amelyre szépen engem is felírtak.

l Ők is foglyok voltak?
– Igen. Előző este tehát megvolt a nagy búcsúztatás, minden gyönyörű volt, örültünk, hogy megyünk haza. Harmadnap reggel jött is a parancs, indulás, vagoníroznak. Ki is vittek az állomásra, be is vagoníroztak bennünket. A különbség az volt, hogy az ajtók már nem voltak belakatolva, hanem nyitott kocsikkal mentünk, persze marhavagonokban. Mentünk, mentünk, mentünk...

l A csehekkel együtt?
– Igen. A társaság akkor ott már vegyes volt. Szóval mentünk, mentünk, amikor kezdett feltűnni, hogy a Nap máshol nyugszik le, tehát az ellenkező irányba visznek, mint amerre mennünk kellene. Meg sem álltunk és már Constancában voltunk a tengerparton, ahol beszállítottak bennünket a román király egykori jachtjába. Két napig tartó fekete-tengeri út után eljutottunk egy Kaukázus alatti városba, amelynek a nevére már nem emlékszem. Onnan ismét csak vittek, vittek bennünket, míg végül eljutottunk a Donyec szénmedence kellős közepébe, az orosz szénbányászat legfontosabb színhelyére. Hatszor vagy hétszer „váltott” frontot a vidék, tehát elképzelhető, hogy mindenki, aki elhagyta vagy végigment rajta, csak rombolt és rombolt. A foglyoknak a bányákat kellett újra rendbehozni és működő állapotba helyezni.

Beszélgetett: Lacza Éva
A befejező rész a rovat következő számában


Mészáros Károly
Nem tovább a halálnál

A közelmúltban jelent meg a NAP Kiadó gondozásában, Tóth László válogatásában és szerkesztésében Mészáros Károly Nem tovább a halálnál c. vaskos posthumus kötete, amely válogatott írásainak első részét közli. Versek, elbeszélések, szatírák, kisregények és vallomások, naplójegyzetek találhatók a könyvben. Rovatunkban a Voltam Európában c. fejezetből közlünk részleteket.

Bécsi naplótöredék (1989. december 12.)
Autóbuszunk a Mexikoplatzon parkolt le. Erről a térről az ébredező és a jártasabb utasok legendákat meséltek. A legendákat most cáfolom:
A Mexikoplatzon semmi sem volt fél hétkor, csupán üres park, városi verebek, semmi. El is haladtunk mellette észrevétlenül, amikor valaki megjegyezte, hogy nem jó irányba megyünk, mert az említett placc visszafelé van. Visszamentünk, de akkor sem volt semmi a Mexikoplatzon, csak a galambok meg a verebek. Fáztunk, fájt a fejünk a kialvatlanságtól. Kávét kellene inni! Most, hajnalban, Bécsben? Alszik a város, csak mi nem alszunk, mert Bécsben vagyunk, ahol nem aludni kell, hanem itt lenni.
Fél nyolc.
Még mindig itt vagyunk. Kávét nem ittunk, mert nem volt hol. A kirakatokat néztük és fáztunk, és ámulunk, hogy milyen magasak az árak. Az ötven márkánkra gondolunk, de örömmel tölt el bennünket az a gondolat, hogy az autóbuszban van ennivalónk és innivalónk (vajas kenyér, termosz). Erre gondolva már nem is fázunk annyira.
Tíz óra negyven perc.
Megnéztük a szökőkutakat, ettünk zsíros kenyeret néhány grosniért, majd mozgólépcsőztünk. Később vettünk néhány olcsó magnókazettát, hogy valamit vegyünk.
Kávét még mindig nem ittunk. A kávéházakban még bécsiek sem ültek. Arra gondoltunk, majd odahaza iszunk egy jó bécsi kávét, mert a táskánk fenekén már ott lapult egy kilónyi szemes kávé. Otthon ilyenkor már mindig túl voltunk a napi első kávén, s most iszonyatosan hiányzott. Legszívesebben felbontottam volna a kávéscsomagot, hogy legalább egy szemet a számba vehessek. Valaki bizonytalanul megjegyezte, nem dohos-e a kávé.
– Miért volna dohos? – dohogtam –, nem otthon vagyunk!
A cipőbolt előtt megpihentünk, de azonnal el is határoztuk: cipőt sem veszünk Bécsben! Üdítőt vehetünk? Netán sört?
Teát ittunk termoszból.
Még öt óra Bécsben. Kibírjuk?
Délután.
A Heidenplatzon százával álltak a buszok. Nyilván ez az egyetlen hely a városban, ahol lehet ingyen parkolni. Többen egyenesen a belváros felé vették az útjukat, mert olyan jó cuccokat lehet vásárolni. Mi az ellenkező irányba indultunk. Később kiderült, vásárolni is lehetett volna.
Egy csodálatos templomba tértünk be, mert ide többen is betértek. Nem imádkoztunk, csak néztük a szentszobrokat meg az oltárt. A templom kissé hányatottnak tűnt a sok látogatótól. A tolakodás miatt hiányzott a meghitt templomi áhítat. S amint az egyik padsorban felszabadult két hely, oda pihenni tértünk, semmint elmélyedni. Bár szó, mi szó, ránk fért volna egy kis imádkozás, de tőlünk elszoktatták a templomokat. Múzeumnak tekintjük, s Szent Antalban és Szűz Máriában (gyermekével) szép mívű szobrokat látunk, nem bibliai alakokat. S ne feledjük, Bécsben vagyunk, ahol még nem voltunk, s a templom is látványosság, mint egy kirakat vagy a heidenplatzi macskakő, ahol császárok lovagoltak és történelem zajlott.
Kifelé menet nem nyúltunk a szenteltvízbe, mint sokan mások, és nem vetettünk keresztet, mert azért álszentek mégse vagyunk, ámbátor – gondolom – ennyi embernek úgysem jutott volna a szenteltvízből.
Délután, később.
Kávét mindenképpen inni kellene már. A bécsi kávét nem lehet kihagyni, Bécsben vagyunk. Több kávéházat kihagytunk, mert már az ajtóban megéreztük, hogy nem vagyunk hozzá elég gazdagok. Tanakodtunk, számoltuk az aprót, feleségem szőke hajtincse elszabadult nagy igyekezetében, de sehogy sem tudott 19 schillingnél és 30 grosninál többet elővarázsolni egyik bukszánkból sem.
Azért betértünk egy talponállóba. Csakhamar megállapítottuk, hogy egy grószkafé 19 schillingbe, a kleinkafé 10 schillingbe kerül. A pénzünkből sehogy sem jön ki két klein. Szívjuk a kávéillatot, végül eldöntjük, hogy rendelünk egy grószkafét, legfeljebb két szimplának tekintjük.
Igyál te, igyál te, mondogattuk, mert egyikünk cukorral issza a kávét, a másikunk anélkül. Végül én győztem, mert férfi vagyok, s a kávét a feleségem issza. Nézem, ahogy issza, és szívom magamba a kávé illatát, amikor a pincérnő letesz elénk még egy gőzölgő grószkafét 19 schillingért. Mi nem kértük, mondjuk, nein, nein, mert mi ketten iszunk egyet, de a pincérnő mutogat, hogy a kávé rendezve van, igyuk csak meg nyugodtan. Egy bájos középkorú hölgy integet a szomszéd állópulttól, hogy csak igyunk, ő fizeti, és néz ránk azzal a csillogó kék szemével; bitte, bitte, motyogjuk, és szórom a cukrot a kávéba, s a meghatottságtól – vagy mástól? – sírunk, miközben ő is sír. A csoportos sírás még eltartott egy ideig, aztán a hölgy odajött hozzánk, a kezét nyújtotta, és ahogy értettük, sok sikert kívánt az éppen kivívott demokráciához. Ő csak így tud segíteni nekünk.
Danke schön. Nem is tudod, te kedves, bájos hölgy, hogy most ez a legnagyobb segítség.
A hölgy elsiet, s mi tovább sírunk, mert már megszoktuk, hogy mindenért sírunk. Örömünkben és bánatunkban. Most mindkettőből kijut nekünk. Örülünk, hogy van demokráciánk, de nem örülünk, mert nincs schillingünk. Örülünk, hogy itt lehetünk Bécsben, de nem örülünk, mert mennyi ideig nem voltunk sehol.
Így keseregtünk és örvendeztünk, miközben egész úton hazafelé azon gondolkodánk, mit is vettünk gyermekeinknek a karácsonyfa alá.




Visszaköszön a múlt

Noha még csak a keleti „estébés“ listát hozta nyilvánosságra a Nemzeti Emlékezet Hivatala, az máris egy államtitkár fejébe került, és most itt van egy parlamenti képviselő is. Bár ő – úgy tűnik – nem adja olcsón a fejét. Beismerte, hogy jelentéseket is írt, ám hozzátette: „Tisztességes kommunista voltam, senkinek sem ártottam”. A jelentgetést pedig beosztásából kifolyólag normális dolognak nevezte.
Kétségtelen, hogy nem bélyegezhetjük meg a letűnt rendszer valamennyi párttagját, minden bizonnyal sokan voltak köztük, akikben egy szem meggyőződés sem volt a kommunista elvek iránt. Az SDKÚ-s Jozef Banáš esetében is hajlamos lennék arra, hogy ne kételkedjem a tisztességében, ha önvallomására még a leleplezés előtt került volna sor, és nem mint mentőövet húzta volna elő.
A világsajtó most a néhai Diana fiának, Harry herceg botrányával van tele. Képzeljük el, ha Banás magyarázata precedens értékűvé válna, Harry azt is mondhatná: „igaz, hogy náci egyenruhába öltöztem, de egy tisztességes náciéba”. Tehetné, hiszen ahogy a volt kommunista párttagok között, úgy a német náci párt tagjai között is voltak, akikből hiányzott az elvi elkötelezettség.
És ha ez beválna, akkor azon sem lepődhetnénk meg, ha egy letartóztatott al-Kaida-tag azzal érvelne a bíróságon, hogy „... de kérem, én tisztességes terrorista voltam”. (O.N.)

Meddig lesz egységes a határon túli magyarság?

A határon túli magyarok a nemzet egységének fontosságát zsigereikben érzik. Bizakodással tölthet el bennünket, hogy a novemberi MÁÉRT-on, majd a szabadkai találkozón a határon túli magyar szervezetek önállóan és összehangoltan léptek fel. Nekünk felvidékieknek megnyugtató, hogy az MKP vezető politikusai is kinyilvánították: vállalják a sorsközösséget az EU-tól egyelőre még távolabbra eső magyar közösségekkel, és a kettős állampolgárságra úgy tekintenek, mint fontos elvi kérdésre.
Bugár Béla jelenléte Kasza József mellett nagyon fontos üzenetet hordoz. A magyarországi közjogi méltóságoknál tett látogatás-sorozat, a szabadkai nyilatkozat „kézbesítése” azt a reményt kelti bennünk, hogy a kárpát-medencei magyarság egységes akarata töretlen.
A sajtóban elhangzott nyilatkozatokat figyelve, okunk van azonban némi aggodalomra. Bugár Béla azt a gyakorlatias megfogalmazást használja, hogy a nemzetrészeknek az egymással való kapcsolattartását kell megkönnyíteni, és hogy rólunk ne nélkülünk döntsenek. A kettős állampolgárság kérdése az EU-s szlovákiai magyarság életében Bugár szerint szimbolikus jelentőséggel bír, az autonómia-törekvékesekről nem beszél, a szlovák belpolitikai körökben mégis nagy az ellenkezés.
A rossz tapasztalataink mondatják, az elvi kérdések kezelésével megint úgy járhatunk, mint a 2002-ben a státustörvénnyel. Az életbe lépése után negyedévig őszinte gesztusnak tűnt, és mi őszinte lelkesedéssel reagáltunk, azután Magyarországon is, Szlovákiában is felerősödtek azok a hangok, amelyek elbizonytalanítottak bennünket. Az MKP berkeiben nem mondtuk ki soha, hogy már nem érdekes a státustörvény, csak éppen észrevétlenül lekerült a napirendről, és az egyre sokasodó gyakorlati problémára nem találtunk megoldást. A nevelési-oktatási támogatást Magyarországon úgy értékelik, hogy sikerült Szlovákiában is megnyugtató megoldást találni, itthon pedig azt halljuk, hogy a szlovákiai magyar szülői közösségekhez eljuttatott támogatásnak semmi köze a státustörvényhez. De nincs könnyű dolga annak sem, aki ma Felvidéken a magyarigazolványt, mint a nemzeti összetartozás új jelképét, fontosnak tartja. Az érdeklődő elvileg továbbra is hozzá juthat, csak a gyakorlatban egyre nehezebben elérhető, mert a 600 kilométernyi hosszúságú területen 11 tájékoztató irodát sem tudunk – nem akarunk? – életképes állapotban tartani. Folyamatos az érdeklődés az igazolványok iránt, örvendetesen nő a pedagógus- és diákigazolványok száma, de egyre több kényelmetlenséggel jár az ügyintézés. Arra, hogy legalább a nagyobb községekben helyben elintézhető legyen az igazolvány, egy éve már anyagi okok miatt nincs lehetőségünk.
A kárpát-medencei magyarság egységes fellépése egyelőre új élmény számunkra. A szabadkai találkozó kezdeményezésével Kasza József lett a szószólója a kettős állampolgárság ügyének, és heteken át tántoríthatatlannak mutatkozott. Egy héttel a szabadkai fórum után azonban találkozott Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel, és ezt követően a Duna TV „Esti kérdés” műsorában megszólalva már máshova helyezi a hangsúlyt, mint korábban. A szabadkai nyilatkozatnak arra a pontjára, hogy kérik a MÁÉRT összehívását, már nem egyáltalán nem. Sőt, kategorikusan kijelentette, hogy a MÁÉRT-ot a problémák kezelésére nem tartja alkalmasnak, és az összehívásának időpontja is attól függ, hogy milyen eredménnyel zárulnak a kormányfő által kezdeményezett szakértői tanácskozások. Kasza látható ingerültséggel fogadta a szabadkai nyilatkozat legfontosabb tételére vonatkozó kérdéseket: mi lesz a kettős állampolgársággal? Többszörösen bűnbaknak kiáltotta ki az MVSZ-t, és egy szóval sem említette, hogy mit okozott a kormány félrevezető kampánya a népszavazás előtt. Úgy tűnik, Kasza József elégedett azzal, hogy a kormányfő kezébe vette az ügyet. A műsorvezető kérdéseire egyszer sem ismételte meg, hogy „a kettős állampolgárságnak nincs alternatívája”. Keressük a kátyúból a kiutat, most ezt a fordulatot ismételgeti.
Szarka László és Duray Miklós próbálták a jelenlegi helyzetet a korábbi erőfeszítések folyamatában szemléltetni. Ők arról szóltak, hogy a MÁÉRT mint egyeztető fórum és annak szakbizottságai, a státustörvény, mint a nemzeti összetartozást segítő törvény olyan eszközök, amelyek helyett nem kell újakat kitalálni, hanem ezeket kellene kiszámítható módon működtetni és tartalommal megtölteni.
Ehelyett a kormány zöldmezős beruházásba kezdett, az ötpontos megoldási javaslatról azt sugallja, mintha ezzel most elkezdődne végre a nemzetépítés. A határon túli magyarságnak egyetlen esélye van a sikerre: ha egységes és kitartó marad, és nem elégszik meg a bajok tüneti kezelésével.

Pogány Erzsébet


Ausztriában a szocdemeknek szükségük van a szélsőjobboldal szavazatokra
Működőképes a „furcsa” koalíció

Heinz Fischer, a szociáldemokraták államfőjelöltje – ma köztárasági elnök – az újságírók pimaszkodó kérdéseit hallva, kétségbeesésében félbeszakította sajtótájékoztatóját. Rolf Holub, zöldpárti képviselő – irónikusan – chianti-val (könnyű toscanai vörösbor) gratulált Peter Ambrozynak, a szociáldemokraták karintiai vezetőjének. Wolfgang Schüssel miniszterelnök pedig csupán annyit mondott a Die Presse őt kérdező tudósítójának: „egy kicsit kuncogok”.
Ausztriában ugyanis nem akármilyen esemény történt tavaly márciusban: a tartományi választásokat követően a Szabadságpárt (FPÖ) a Szociáldemokrata Párttal (SPÖ) kötött koalíciót Karintia vezetésére. Amit hallva nemcsak a Heinz Fischert faggató újságírók, de fél Európa azon értetlenkedett, hogy a szociáldemokraták, akik 2000-ben, Haiderék kormányra kerülése után az FPÖ-ellenes tüntetések élén meneteltek, s egész Európát fasisztaveszéllyel kürtölték tele, most az egyik – ráadásul pont a Haider vezette – tartományban éppen a „szélsőjobboldallal” lépnek szövetségre.
A „chianti-koalíció” azonban akadálytalanul működik, s szemmel láthatóan napról napra kevesebb kritika éri. Sőt, Peter Ambrozy, a szociáldemokraták karintiai elnöke január eleji lemondásakor közölte: sajnálja, hogy még mindig ennyi az előítélet a helyi SPÖ-FPÖ szövetséggel szemben. Amin érdemes eltűnődni. Hiszen az ősszel több osztrák tartományban is választások lesznek. Például a néppárti (ÖVP) vezetésű Stájerországban, ahol Franz Voves, a szociáldemokraták tartományfőnök-jelöltje néhány napja úgy nyilatkozott, hogy a Néppárt leváltása érdekében nem lenne ellenére egy szövetség a Szabadságpárttal. Amihez Alfred Gusembauer, a szociáldemokraták országos elnöke csupán annyit tett hozzá, hogy megérti Voves álláspontját, és a maga részéről támogatja is. Ezt követően született meg január nyolcadikán a szociáldemokraták országos párthatározata, mely kategorikusan kizárja a „jobboldali-populistákkal” való együttműködést. Csakhogy Voves bejelentette: a stájerországi FPÖ nem „jobboldali-populista” párt, és nem hajlandó visszalépni szándékától. Mi több, hasonlóan nyilatkozott a burgerlandi szociáldemokraták első embere, Hans Niessl tartományfőnök is, aki közölte: a burgerlandi FPÖ sem „jobboldali-populista”, s szintén elképzelhetőnek tartja a velük való koalíciót.
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: nem fogja öregbíteni a szociáldemokraták hírnevét, ha komaságba kerülnek a radikális jobboldallal. Még akkor sem, ha csak pillanatnyi megingásról van szó. Hiszen egy másik párt megítélése nem függhet átmeneti politikai érdekektől. Márpedig a szociáldemokraták mostani nyilatkozataira a baloldali szavazók is emlékezni fognak. A Szabadságpárt kommunikációs szakembereiről nem is beszélve.

Kaszás Péter


Bugár Béla és Kasza József Budapestre vitték a szabadkai nyilatkozatot

Cél: az akadálymentes kapcsolattartás


„A december 5-i népszavazást követően a magyar kormányzatnak a kettős állampolgársághoz való negatív hozzáállása miatt döntöttünk úgy, hogy mi, határon túli magyarok találkozunk, hogy eldöntsük, hogyan tovább” – fejtette ki többek között lapunknak Bugár Béla a szabadkai találkozó megvalósulásának okait. Mint ismeretes, Szabadkán létrejött a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma. A létrejött szervezet azon lesz, hogy abba ne gyűrűzzenek be a magyarországi pártpolitikai csatározások folyományai, a döntéseit pedig konszenzus alapján hozza majd meg (lásd a zárónyilatkozatot).
„Gyurcsány Ferenc miniszterelnök még a szabadkai találkozó előtt levelet írt a MÁÉRT résztvevőihez, ez azonban a mai napig nem érkezett meg hozzánk” – mondta Bugár Béla, hozzáfűzve, hogy: „annak tartalmát csak a sajtóból és az internetről ismerjük”. Az MKP elnöke kifejtette, ők azt az utat választják, hogy személyesen adják át Magyarország legmagasabb közjogi méltóságainak és politikusinak a szabadkai dokumentumot.
Tanácskozás a
miniszterelnökkel

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az Országházban többek között a következő mondatokkal üdvözölte Bugár Bélát és Kasza Józsefet: „A legfontosabb, hogy könnyebb legyen a hétköznapi élet a szülőföldön. Ez elsősorban gazdaságfejlesztést, a környezet fejlesztését, több munkahelyet, jobb fizetéseket igényel. Erről szól a Szülőföld program. Az a véleményünk, hogy könnyebben átjárhatóvá kell tenni a határokat. Olyan nemzeti vízumot kell alkotni, amely öt évre szólóan lehetővé teszi a többszöri határátlépést és a huzamosabb tartózkodást. Az a javaslatunk, hogy alakítsuk át a magyar idegenrendészet bevándorlási, honosítási szabályrendszerének jelentős részét, ha kell, az intézményeit, annak érdekében, hogy tisztességes, emberséges, méltányos legyen az az eljárás, amely ma nagyon sokszor nem az. A magyar kormány kész támogatni azt az egyébként differenciált törekvést, ami a különböző magyar közösségeket illeti, amely az autonómia kiterjesztésére, mélyítésére, tartalmának bővítésére vonatkozik. Végül keressük annak az útját-módját, hogy közjogi tartalommal töltsük meg a határon túli magyarság fogalmát annak érdekében, hogy szorosabbra vonjuk kötelékeinket, és ennek részeként olyan útlevelet bocsáthassunk ki, amely Magyarországon, illetve az Európai Unió más országaiban is érvényes.”

A tanácskozás – melyen Kóka János gazdasági miniszter és Avarkeszi Dezső kormánymegbízott is részt vett – érdemi része zárt ajtók mögött folyt. A következőkben Bugárnak, Gyurcsánynak és Kaszának közvetlenül a tárgyalás után sajtótájékoztatójából idézünk:

Gyurcsány Ferenc: A legátfogóbb céljaink közösek: azt szeretnénk, hogyha a határon túli magyar közösségek, megőrizve magyar identitásukat, megerősítve többes identitásukat, jól boldogulhatnának szülőföldjükön, tisztességgel élhetnének, nevelhetnék gyerekeiket, jó munkát, jól fizető állást találnának. Mindeközben ápolhatnák kapcsolataikat a magyar nemzet többi részével, a Magyar Köztársasággal, más nemzeti közösségekkel. Egyetértés van abban, hogy az utakat és a megoldásokat tárgyalásokon keresztül kell keresni. Abban állapodtunk meg, hogy január végéig olyan szakértői konzultáció-sorozatot tartunk Budapesten, amelyben valamennyi részletelemét megvitatjuk a kormány által meghirdetett ötpontos, A nemzeti felelősségért nevet viselő programnak. Úgy, és olyan tartalommal kívánunk dönteni, hogy az lehetőség szerint minél több ember véleményével találkozzon, ezen belül elsősorban nyilván a határon túl élő közösségek véleményével.

Kasza József: Köszönetet mondok miniszterelnök úrnak az erre szánt idejéért, alapos hozzáállásáért, s amint tapasztaltam, jóindulatáért, hogy elmozduljunk a holtpontról. Mert az álláspontok megközelítése, egyeztetése közös feladatunk. Ugyanis ezt követeli az a nemzetstratégia, amely a határon belüli és határon kívüli magyarság közös érdeke: a nemzetegyesítés. Hogy hogyan eljutni eddig: ezt kell hosszú tárgyalások során körvonalazni, keresni a megoldásokat. Mikor jóindulatról beszélek, akkor úgy látom, hogy a határon kívüli magyarság a tárgyalások során partnerre találhat a megoldások keresésében.

Bugár Béla: Pozitívan ért véget a mai tárgyalás. Én úgy érzem, hogy az a fajta feszültség, ami az elmúlt hetekben tapasztalható volt, feloldódni látszik. Megegyeztünk, hogy tárgyalunk, s a bennünket érintő kérdésekben közösen fogjuk kialakítani az álláspontunkat. Én ezt pozitív folyamatnak tartom. Mindannyiunk érdeke az, hogy közösen keressük közös dolgainkra a megoldásokat. A mai tanácskozás eredményeként bízom benne, hogy ezt már a hónap végéig, az első szakmai tanácskozáson meg tudjuk tenni. Ezt köszönjük, miniszterelnök úr!

l Egyetlen kifejezés nem hangzott most el az önök szájából: a kettős állampolgárság, ami gyakorlatilag azokat a feszültségeket okozta, amire a Bugár elnök úr is célzott...

Gyurcsány Ferenc: A magyar kormány álláspontja ebben a kérdésben ismert. Abból indulunk ki, hogy keressük az útját és a legjobb módját annak, hogy a mainál könnyebben, átfogóbban és mélyebben élhessék meg magyarságukat a határon túl élők. Olyan módját, amelyben határon belül és határon kívül lehet egyezséget találni. Mi ennek az útnak a jelenlegi szakaszában azt látjuk megoldásnak, amit önök már ismernek. Hozzáteszem: ezt is igen-igen sok vitával, sok küzdelemmel és sok tárgyalással tartjuk elképzelhetőnek és járhatónak abban a nemzetközi jogi környezetben, amelyben élünk. Azt szeretném, ha legalább tennénk olyan lépéseket, amelyek jó irányba haladnak. Ha megtettük ezeket a lépéseket, akkor lehet majd gondolkodni újabb lépéseken.

Kasza József: A kettős állampolgárság kérdése a népszavazással kényszerpályára került. Erre a veszélyre idejében felhívtam a figyelmet, és nem átgondoltnak, elhamarkodottnak tartottam és tartom a világszövetség lépéseit, amelyekkel kikényszerítette a népszavazást – éppen ettől az eredménytől félve, mint ami december 5-én született. Ebből a helyzetből kell megtalálni a kiutat. Ez nem megy máról holnapra.

Bugár Béla: Ma elindultunk egy úton, ami viszont feltételezi a kompromisszumkészséget. Nem hiszem, hogy jó lett volna, hogyha mindkét fél keményen elmondja, hogy márpedig innen nem mozdulunk el. Tehát éppen ez az az út, ami elvezethet ahhoz a célhoz, amit korábban is mondtunk: hogy az akadálymentes kapcsolattartás az, amit el szeretnénk érni. Mi egyféleképp látjuk, a kormány másféleképp gondolja ezt. Erről fogunk tárgyalni, és többek között azokról a programtervezetekről is, amelyek az elmúlt időszakban már többször elhangzottak.

Kasza Orbán Viktornál
Az „antalli doktrína” érvényessége

A Fidesz elnökével való találkozáson Bugár Béla nem vett részt. Kasza József kimentette, hogy az egészségügyi problémák miatt nincs jelen. Orbán Viktor gratulált a szabadkai tanácskozás megrendezéséhez, és azt javasolja a magyar parlamentnek, hogy a jövőben egyfajta konzultációs testületnek kellene tekinteni a szabadkai szervezetet, amelynek révén a magyar politika lehetőséget kap arra, hogy minden, a határon túl élő magyarsággal kapcsolatos törvény elfogadását megelőzően kellő mélységben tájékozódhasson az érintettektől. Kiemelte: a Fidesz irányadónak tekinti az úgynevezett „antalli doktrínát”, amelynek értelmében a határon túli magyarság ügyeiben az ő megkérdezésük nélkül, a velük való megbeszélések nélkül nem lehet döntést hozni. Amennyiben a határon túli magyarság által támasztott igények nem sértik az anyaországon belül élőkét, akkor ezekben a kérdésekben el kell fogadni a határon túli magyarok véleményét, és utána azt mind a kétoldalú, mind a nemzetközi fórumokon képviselni kell. „A rendszerváltozás egyik legtartósabb vívmánya ez a doktrína, érvényességét elismerjük, és ennek szellemében partneri viszonyt tartunk fent a határon túli magyarok szervezeteivel, beleértve a délvidéki magyarokat és Kasza Józsefet is.” – szögezte le Orbán Viktor.
Kasza József elmondta, hogy a kormányfővel folytatott megbeszélésükön elfogadták, hogy tárgyalnak a „Szülőfőld programról” és a „Szülőföld Alapról” is. Ugyanis számukra nem ismeretes, hogy ez a két elképzelés mit rejt magában.
Orbán Viktor rámutatott „Mi egy nemzeti párt vagyunk, és egyik politikai küldetésünknek azt tartjuk, hogy a Kárpát-medencében, kihasználva az uniós csatlakozás nyújtotta lehetőségeket, létrejöjjön a magyar nemzet teljes körű újraegyesítése. Az európai normáknak megfelelően autonómiák szülessenek és az Európai Unióban bevett formákban megszülessenek a kettős állampolgárságról szóló döntések, a Felvidéktől a Délvidékig.“ Orbán fontosnak tartja, hogy további várakozás nélkül szülessenek meg azok a döntések, amelyek megkönynyítik a határon túli magyarság életét. „Legalább néhány olyan technikai jellegű problémát oldjunk meg, amelynek a valóságos életben igenis van jelentősége.” – fejezte ki reményét.

Mádl Ferenc köztársasági elnöknél

Bugár és Kasza tolmácsolták Mádl Ferencnek a határon túli magyar szervezetek kérését, hogy az államfő terjesszen be törvényt az Országgyűléshez a kettős állampolgárság ügyének rendezése érdekében. Mádl ezt megértéssel fogadta, kijelentette: a kormány és a határon túli magyar szervezetek tárgyalásainak kimenetelétől függően dönt a szükséges lépésekről.
Duna TV, MEH, MN, O.N.)



A szabadkai találkozó zárónyilatkozata

A Magyar Állandó Értekezlet Magyarország határain túli tagszervezetei, valamint a meghívott nyugati és tengeren túli magyar szervezetek képviselői csütörtök-pénteki szabadkai találkozójukon megtárgyalták a december 5-i magyarországi népszavazás után előállt helyzetet, és zárónyilatkozatban fogalmazták meg ezzel kapcsolatos állásfoglalásukat.
Az értekezlet résztvevői csalódásukat fejezték ki amiatt, hogy a 2004. december 5-én megtartott népszavazáson a magyarországi választóknak csak 37 százaléka vett részt, és ezeknek alig több mint fele támogatta csupán a nem magyar állampolgárságú magyarok magyarországi kedvezményes honosítását. Köszönetüket fejezték ki ugyanakkor mindazoknak, akik a népszavazáson feltett kérdésre igennel szavaztak.
A „kis Máért” résztvevői megdöbbenésüket fejezték ki amiatt, hogy az állampolgárság ügye pártpolitikai küzdelmek tárgyává vált, és elítélték a magyarországi politikai élet mindazon szereplőit, akik a valótlan állításokon alapuló kampánnyal félrevezették a magyarországi választópolgárok egy részét, nemmel való szavazásra vagy távolmaradásra bíztatva őket.
A népszavazás sikertelensége ellenére a szabadkai fórum résztvevői továbbra is vallják, hogy a magyar nemzet nyelvileg, kulturálisan és történelmileg egy és oszthatatlan, függetlenül a mindenkori magyarországi pártpolitikai akarattól.
A határon túli magyar szervezetek elvárják a magyar Országgyűlésétől, hogy haladéktalanul alkosson olyan törvényt, amely lehetővé teszi a határon túli magyarok számára, hogy amennyiben igénylik, szülőföldjük vagy állandó lakóhelyük elhagyása nélkül rendelkezhessenek magyar állampolgársággal.
A tanácskozáson résztvevő határon túli magyar szervezetek alapvető politikai célkitűzése a szülőföldön való megmaradás és boldogulás biztosítása. Ennek egyik feltétele az autonómiaformák törvényi szavatolása és gyakorlati alkalmazása, valamint a méltányos költségvetési és gazdasági-jogszabályi háttér megteremtése. Ehhez elengedhetetlen a határon túli magyar szervezetek szülőföldön meglévő lehetőségeinek kihasználásán túl Magyarország és a mindenkori magyar kormány erkölcsi, szakmai, politikai és anyagi támogatása is.
A tanácskozás résztvevői egyetértettek abban, hogy a legsúlyosabb helyzetben levő, az Európai Unión tartósan kívül rekedő vajdasági és kárpátaljai magyarság a támogatásokat illetően pozitív diszkriminációban részesüljön. Úgy vélik, hogy a közös álláspontok kialakításának legfontosabb színtere a Magyar Állandó Értekezlet, amelynek összehívását legkésőbb 2005. április közepére javasolják.
A tanácskozás résztvevői úgy döntöttek, hogy létrehozzák a Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumát (HTMSZF), amelyet minden olyan alkalommal összehívnak, amikor ezt a határon túli magyarság és a nemzet egészének közös ügye megkívánja.
A Határon Túli Magyar Szervezetek Fórumában (HTMSZF) – a szervezet megalakításáról szóló javaslat értelmében – a kárpát-medencei résztvevők szavazati joggal, más régiók résztvevői pedig tanácskozási joggal rendelkeznek. A fórum új tagjai azon magyar politikai szervezetek lehetnek, amelyeket az alapító tagok konszenzussal vesznek fel. A szavazati joggal rendelkező tagok a tanácskozási jogú új tagokat is konszenzussal veszik fel. A Fórum évente legalább két alkalommal ülésezik. A Fórum rendkívüli ülését a szavazati joggal rendelkező tagok kétharmadának kérésére tartják meg. A Fórum szavazati joggal rendelkező tagjai döntéseiket a szavazati joggal rendelkező jelenlévő tagok egyetértésével hozzák meg.


Egy szőgyéni háborús veterán visszaemlékezései
A Don-kanyar poklában

Tényleges katonaként 1942 áprilisában a 2. Magyar Hadsereggel mentem ki Oroszországba. A partizánok felrobbantották előttünk a hidakat, vasutakat, a fontos épületeket felégették. A járhatatlan utakon ágyúink gyakorta elsülylyedtek. Ilyenkor ideális célpontnak bizonyultunk a brianszky erdőt jól ismerő partizánok részére. Megdöbbentett, milyen sok nő volt közöttük. Aludni, sőt beszélni se lehetett a partizánoktól, már a ló nyerítése is elárult bennünket. Ők voltak otthon, ismertek minden zugot, néha a fák hegyéről, szinte a semmiből bukkantak elő, és halomra lőtték az embereket, lovakat. Egyik bajtársam a szemem láttára úgy halt meg, hogy rádőlt a ló és agyonnyomta. De láttam azt is, hogy véres cafatok repülnek a levegőben, amikor a gránát a kocsis és a lovak közé csapódott.
1942. június 29-én hajnali háromkor megindult a támadás az oroszok ellen. Német harci gépek segítették az előrenyomulást. Több mint egy hónapig mentünk a Don folyóig, Voronyezs városáig.
Az előrenyomulás alatt sokat szenvedtünk, több mint egy évig futóárkokban aludtunk. Nyáron, ősszel, télen ugyanabban a ruhában, bakancsban, amiben kimentünk. Annyi volt bennünk a tetű, hogy véresre kapartuk a gatyaráncot. Bevarasodtunk és a fogainkat csikorgattuk, ha a ruha hozzáért.
Sokuknak annyira elegük lett a szenvedésekből, hogy az öncsonkítástól sem riadtak vissza. Mielőtt a Donhoz értünk, földijeim közül négyen összebeszéltek, és ellőtték egymás kezét. A négy hasonló sebesülés rögtön gyanút keltett a parancsnokokban. Ezért akkoriban hadbíróság és agyonlövés járt. Kettő olyan súlyos sebet kapott, hogy haza kellett őket küldeni. A másik kettőnek azonban nem volt ilyen szerencséje. Tudatták velük, hogy vissza kell térniük a rajhoz, de híre ment annak is, hogy ott azonnali kivégzés vár rájuk. Egyikük a rá váró jövő elől öngyilkosságba menekült – Starý Oskovban egy padláson felakasztotta magát. A másik pedig épp csak megérkezett a Don-kanyarhoz, máris végzett vele egy partizán golyója, vagy ki tudja...
Több mint hat hónapig állt a front a Don partján. Néhány orosz azokban a falvakban maradt, amelyeket elfoglaltunk, s bizony már akkor érzékeny veszteségeket okoztak nekünk. Arhangelszkoje, Jablocsnoje falukban tízes sírokba temették a magyar honvédeket, több falumbéli is ilyen közös sírban nyugszik.
Én a tisztemmel együtt előretolt állásban szolgáltam. Az volt a feladatunk, hogy telefonon figyelmeztessük a hátunk mögöttieket a veszélyre, vagy támadásra. Óriási szerencsém volt, mert januárban a tisztemmel együtt pár hétre a frontvonal mögé vezényeltek azzal a feladattal, hogy sajátítsuk el az új ágyúk használatát.
Ott kaptuk a hírt, hogy az oroszok 1943. január 13-án hajnali 3-kor áttörték a frontvonalat. Fejet vesztve menekültünk a 30–40 fokos hidegben, hátrahagyva ágyúinkat, lovainkat. A legalapvetőbb ruházat, tisztálkodó szerek nélkül naponta úgy negyven kilométert gyalogoltunk. Az emberek tucatszámra fagytak meg az úton.
A vasút mentén jöttünk hazafelé a vérfagyasztó hidegben, amikor észrevettem, hogy egy olasz katona ballag mögöttem. Nézem, a bakancsok a vállán, ő pedig mezítláb – a talpa megfagyott, levált a lábáról és mintha papucsban lett volna, úgy kattogott. Borzalmas látvány volt, rémálmaimban még most is hallom a megfagyott hús kattogását.
300–500-as csoportokban jöttünk, mint a birkák pásztor nélkül. A tisztjeink elrejtették rangfokozatukat, mivel az oroszok a tiszteket agyonlőtték. Hajnali 3-kor már mindig bekiabáltak az ablakon: „Bajtársak, magyarok, induljunk, hazamegyünk.” Van aki a barátját, van aki az apját támogatta, kitartásra bíztatta a végtelenségig legyengült embereket. Jól jött, hogy tudtam kicsit szlovákul, mert így legalább élelmiszert sikerült szereznem. Az egyik faluban egy tehenet találtunk. A gazdája váltig állította: „nedojí, nedojí”. Én azonban ezzel mit se törődve egy mocskos sajkába fejtem a tejet, gyorsan lehajtottam. Utánam már vagy huszan álltak sorban, hogy: „Bajtárs, adj legalább egy kortyot, már 3 napja nem ettem.”
Olyan hidegek voltak, hogy a kapca belefagyott a bakancsba. Egy órát, kettőt lehetett csak aludni, különben megfagytunk volna.
Több mint egy hónapig meneteltünk. 1500 kilométert tettünk meg gyalog a Dontól Lengyelországig. Negyven kilósan, keléssel a hónom alatt kerültem kórházba, meg aztán tetűk annyira kirágtak, hogy csontig kivakartam a csípések helyét. Lefertőtlenítettek, majd felvágták a kelést és így a gyógyulás útjára léptem. Felhíztam, mert mindenki ételét elfogyasztottam aki nem bírt enni. Egy alkalommal vacsoraosztás után mentem vissza az osztályra, és két idegen katonát találtam a szobánkon. Láttam, egyikük mellett ott az étel, épp csak bele van túrva. Azt mondta, nyugodtan megehetem, ő nem kéri. Megettem az ő kanalával, az ő csajkájából. Jóllakottan, nyugodtan pihentem, ám éjfél tájban látom, ugrál a falnak és meghal. Mi baja lehetett ennek? – tűnődtem. Még soha annyira nem féltem, mint akkor, amikor rájöttem tífuszos lehetett. „Na Feri, most cseszted el az életed” – mondtam magamnak. A főorvos is bíztatott: „Látom magát kilenc nap múlva ugyanígy feküdni.” Nagy szerencsémre ezt is megúsztam.
A kórházból minden szombaton csak 12 személy mehetett haza a szabadságos vonattal. Én persze sose voltam a szerencsés hazaindulók között. Ezt megelégelve írtam magamnak egy siralmas levelet: „Apád a kórházban, én betegen fekszek itthon – siess haza, mert kell a segítség.” Mutatom a főorvosnak, s ő segítőkészen megígérte, hogy a következő szombaton az elsők között leszek. Amikor az ügyeletes kiabálta a nevemet rettenetesen megijedtem – azt hittem a főorvos rájött, hogy becsaptam. Szerencsére nem így volt, s közölte velem, hogy az egyik ápoló nem tud menni, és indulhatok helyette rögtön másnap.
Húsvétvasárnap értem haza, épp misére igyekeztek az emberek. Én is kiszabadultam a halál torkából, én is feltámadtam – örvendeztem, azt gondolva vége a szenvedéseimnek. Nem volt vége. 1944 szeptemberében újra frontszolgálatra vezényeltek, ezúttal, mint Szállasi katonáját. De ez már egy másik történet.

Lejegyezte: Bokor Klára