A közelmúltban jelent meg a NAP Kiadó gondozásában, Tóth László válogatásában és
szerkesztésében Mészáros Károly Nem tovább a halálnál c. vaskos posthumus
kötete, amely válogatott írásainak első részét közli. Versek, elbeszélések,
szatírák, kisregények és vallomások, naplójegyzetek találhatók a könyvben.
Rovatunkban a Voltam Európában c. fejezetből közlünk részleteket.
Bécsi naplótöredék (1989. december 12.)
Autóbuszunk a Mexikoplatzon parkolt le. Erről a térről az ébredező és a jártasabb utasok legendákat meséltek. A legendákat most cáfolom:
A Mexikoplatzon semmi sem volt fél hétkor, csupán üres park, városi verebek,
semmi. El is haladtunk mellette észrevétlenül, amikor valaki megjegyezte, hogy
nem jó irányba megyünk, mert az említett placc visszafelé van. Visszamentünk, de
akkor sem volt semmi a Mexikoplatzon, csak a galambok meg a verebek. Fáztunk,
fájt a fejünk a kialvatlanságtól. Kávét kellene inni! Most, hajnalban, Bécsben?
Alszik a város, csak mi nem alszunk, mert Bécsben vagyunk, ahol nem aludni kell,
hanem itt lenni.
Fél nyolc.
Még mindig itt vagyunk. Kávét nem ittunk, mert nem volt hol. A kirakatokat néztük és fáztunk, és ámulunk, hogy milyen magasak az árak. Az ötven márkánkra gondolunk, de örömmel tölt el bennünket az a gondolat, hogy az autóbuszban van ennivalónk és innivalónk (vajas kenyér, termosz). Erre gondolva már nem is fázunk annyira.
Tíz óra negyven perc.
Megnéztük a szökőkutakat, ettünk zsíros kenyeret néhány grosniért, majd
mozgólépcsőztünk. Később vettünk néhány olcsó magnókazettát, hogy valamit
vegyünk.
Kávét még mindig nem ittunk. A kávéházakban még bécsiek sem ültek. Arra gondoltunk, majd odahaza iszunk egy jó bécsi kávét, mert a táskánk fenekén már ott lapult egy kilónyi szemes kávé. Otthon ilyenkor már mindig túl voltunk a napi első kávén, s most iszonyatosan hiányzott. Legszívesebben felbontottam volna a kávéscsomagot, hogy legalább egy szemet a számba vehessek. Valaki bizonytalanul megjegyezte, nem dohos-e a kávé.
– Miért volna dohos? – dohogtam –, nem otthon vagyunk!
A cipőbolt előtt megpihentünk, de azonnal el is határoztuk: cipőt sem veszünk Bécsben! Üdítőt vehetünk? Netán sört?
Teát ittunk termoszból.
Még öt óra Bécsben. Kibírjuk?
Délután.
A Heidenplatzon százával álltak a buszok. Nyilván ez az egyetlen hely a
városban, ahol lehet ingyen parkolni. Többen egyenesen a belváros felé vették az
útjukat, mert olyan jó cuccokat lehet vásárolni. Mi az ellenkező irányba
indultunk. Később kiderült, vásárolni is lehetett volna.
Egy csodálatos templomba tértünk be, mert ide többen is betértek. Nem
imádkoztunk, csak néztük a szentszobrokat meg az oltárt. A templom kissé
hányatottnak tűnt a sok látogatótól. A tolakodás miatt hiányzott a meghitt
templomi áhítat. S amint az egyik padsorban felszabadult két hely, oda pihenni
tértünk, semmint elmélyedni. Bár szó, mi szó, ránk fért volna egy kis imádkozás,
de tőlünk elszoktatták a templomokat. Múzeumnak tekintjük, s Szent Antalban és
Szűz Máriában (gyermekével) szép mívű szobrokat látunk, nem bibliai alakokat. S
ne feledjük, Bécsben vagyunk, ahol még nem voltunk, s a templom is látványosság,
mint egy kirakat vagy a heidenplatzi macskakő, ahol császárok lovagoltak és
történelem zajlott.
Kifelé menet nem nyúltunk a szenteltvízbe, mint sokan mások, és nem vetettünk keresztet, mert azért álszentek mégse vagyunk, ámbátor – gondolom – ennyi embernek úgysem jutott volna a szenteltvízből.
Délután, később.
Kávét mindenképpen inni kellene már. A bécsi kávét nem lehet kihagyni, Bécsben vagyunk. Több kávéházat kihagytunk, mert már az ajtóban megéreztük, hogy nem vagyunk hozzá elég gazdagok. Tanakodtunk, számoltuk az aprót, feleségem szőke hajtincse elszabadult nagy igyekezetében, de sehogy sem tudott 19 schillingnél és 30 grosninál többet elővarázsolni egyik bukszánkból sem.
Azért betértünk egy talponállóba. Csakhamar megállapítottuk, hogy egy grószkafé
19 schillingbe, a kleinkafé 10 schillingbe kerül. A pénzünkből sehogy sem jön ki
két klein. Szívjuk a kávéillatot, végül eldöntjük, hogy rendelünk egy
grószkafét, legfeljebb két szimplának tekintjük.
Igyál te, igyál te, mondogattuk, mert egyikünk cukorral issza a kávét, a
másikunk anélkül. Végül én győztem, mert férfi vagyok, s a kávét a feleségem
issza. Nézem, ahogy issza, és szívom magamba a kávé illatát, amikor a pincérnő
letesz elénk még egy gőzölgő grószkafét 19 schillingért. Mi nem kértük, mondjuk,
nein, nein, mert mi ketten iszunk egyet, de a pincérnő mutogat, hogy a kávé
rendezve van, igyuk csak meg nyugodtan. Egy bájos középkorú hölgy integet a
szomszéd állópulttól, hogy csak igyunk, ő fizeti, és néz ránk azzal a csillogó
kék szemével; bitte, bitte, motyogjuk, és szórom a cukrot a kávéba, s a
meghatottságtól – vagy mástól? – sírunk, miközben ő is sír. A csoportos sírás
még eltartott egy ideig, aztán a hölgy odajött hozzánk, a kezét nyújtotta, és
ahogy értettük, sok sikert kívánt az éppen kivívott demokráciához. Ő csak így
tud segíteni nekünk.
Danke schön. Nem is tudod, te kedves, bájos hölgy, hogy most ez a legnagyobb
segítség.
A hölgy elsiet, s mi tovább sírunk, mert már megszoktuk, hogy mindenért sírunk.
Örömünkben és bánatunkban. Most mindkettőből kijut nekünk. Örülünk, hogy van
demokráciánk, de nem örülünk, mert nincs schillingünk. Örülünk, hogy itt
lehetünk Bécsben, de nem örülünk, mert mennyi ideig nem voltunk sehol.
Így keseregtünk és örvendeztünk, miközben egész úton hazafelé azon gondolkodánk, mit is vettünk gyermekeinknek a karácsonyfa alá.