„Derrida szövegeiben összefonódnak a filozófiainak vagy irodalminak nevezett írás szálai. Éppen ezért írása nem tisztán filozófiai vagy irodalmi, hanem egyszerre hordozza mindkettő egymásra történő lenyomatait... Szövegei közül az írásmódot illetően a Glas váltotta ki a legnagyobb ellenállást... Se nem filozófia, se nem költészet. Valójában egyiknek a másikkal való kölcsönös megfertőződése, aminek következtében egyik sem maradhat érintetlen”.
Mert az igazi megközelítése a derridai világnak természetesen csak később következett be, amikor a rendszerváltás után sorra kezdtek megjelenni a Derrida- (s persze nemcsak a Derrida) írások, s a róluk szóló munkák, mint amilyen a már említett Orbán Jolán kitűnő monográfiája, vagy Nagy Pál Posztmodern háromszögelési pontok: Lyotard, Habermas, Derrida című tanulmánykötete. Mi magyarok megintcsak szerencsés helyzetbe kerültünk, mert a fordulat után sorra ismerkedhettünk meg a kiváló filozófus-író szövegeivel, s ami még fontosabb, a róla szóló tanulmányokkal-ismertetésekkel. Ilyenekkel például:
„Ma mindinkább tudatosodik, hogy mivel a valóság nem lineáris, ezért a valóság lineáris leírása önmagában sohasem lehet teljes. A filozófiában éppen az utóbbi évtizedekben sokasodnak azok az írások, amelyek az írás, a filozófia, a ,valóságelmélet’ delinearizálását sürgetik... A lineáris írás vége valójában a könyv vége, azaz annak a logocentrikus korszaknak a végét is jelenti, amely a teljes és totális beszéd ideáljaként magát a könyvet létrehozta.”
Ami az előbbieket, magukat a Derrida-opuszokat illeti, itt mindenekelőtt a Magyar Műhelyben már a hatvanas évek végétől folyamatosan olvashatók voltak a Derrida-írások, s a róla szóló elemzések-ismertetések, amelyeknek kicsúcsosodása volt, még a nyolcvankilences fordulat előtt a Grammatológia első részének a Műhely-könyvek sorozatában kiadott, Molnár Miklós-transzformálta magyar változata. Mert Derridát természetesen nem lehetett csak egyszerűen lefordítani, őt úgy kellett magyarítani, hogy meg kellett alkotni hozzá a megfelelő magyar filozófiai műnyelvet is. Molnár Miklósnak, a Műhelyesek segítségével, remekül sikerült ez, ám a további részekkel már nem tudott megbirkózni, így a Grammatológia magyar változata, tudtommal, mindmáig töredékes.
„Ennek a műveletnek egyik konkrét megnyilvánulása például az idézés, az idézőjel ,látható vagy láthatatlan’ működése... Írni annyi, mint beoltani... Nincs többé olyan, mint eredeti szöveg... Minden új szöveg oltványként eredhet meg egy másik szöveg felületén, beleírva és íródva ebbe a felületbe maga is eredezteti az ,eredeti’ szöveget. Ennek a kettős mozgásnak a következtében, értelmét veszti a származtatás, erőszakosan megtöretik, idézőjelbe tétetik az eredet mítosza...!”
Teljes egészében olvasható ellenben a talán még fontosabb Derrida-szöveg, A disszemináció, ráadásul ikertestvérével, Orbán Jolán már említett korszakos monográfiájával, a Derrida-írásfordulata című munkával egyetemben. Orbán Jolán volt A disszemináció egyik fordítója is, s gondolom az egész Derrida-kultusznak Magyarországon az egyik spiritus rectora. A másik pedig Nagy Pál volt. Az ő gyönyörű, már említett kötete s annak is különösen Derrida-tanulmánya fölbecsülhetetlen munka ezen a téren. Különösen fontos írás a kötetben a Derrida budapesti látogatása alkalmával készített Interjú Jacques Derridával című szöveg. S az egész pesti utazás, melyben kalauza az érdeklődő, mindenre figyelő mesternek éppen a Derrida világában oly otthonos Nagy Pál volt.
„Most, hogy Marx halott, s különösen, hogy a marxizmus, mint némelyek mondják, teljesen felbomlani látszik, lehetséges lesz Marxszal foglalkozni anélkül, hogy zavarnák az embert – a marxisták, vagy miért ne, maga Marx, vagyis egy fantom, aki továbbra is beszél... Marx, mint látják, mindennek ellenére éppen olyan filozófus volt, mint a többi, sőt, ma már, hogy a sok marxista hallgat, kimondhatjuk, nagy filozófus volt, méltó arra, hogy a tananyagban szerepeljen, ahonnan túl sokáig volt kitiltva. Nem a kommunistáké, a marxistáké, a pártoké, ott kell szerepelnie a nyugati politikai filozófia nagy kánonjában. Visszatérés Marxhoz, olvassuk végre, mint nagy filozófushoz.”
A nagy meglepetés számunkra, a marxizmus évtizedeiből éppen csak kilábalt kelet-közép-európaiak számára, Derrida Marx-könyve volt, a Marx kísértései. 1993-ban jelent meg franciául, alig két évre rá magyarul, írni tehát közvetlenül a marxizmus látványos nagy bukása után írta, s nyilván nemcsak a számunkra elgondolkodtató az, hogy mit ír Marxról s a marxizmusról korunk talán legokosabb (s nem maraxista) filozófusa. Különösen ma, tizenöt évvel a fordulat után, midőn kiderül, hogy Magyarországon hárommillió szegény van (vagyis az ország egyharmada). Mert mit is mond Derrida? „Mert ki kell találni, hogy az erőszak, az egyenlőtlenség, a kizárás, az éhség, azaz a gazdasági elnyomás soha nem érintett még ennyi emberi lényt a világ és az emberiség történelme folyamán... soha még ennyi embert, asszonyt és gyereket nem tettek szolgává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a Földön.”
Pedig, tehetjük hozzá, Derrida meg sem érezhette Délkelet-Ázsia nagy tragédiáját.
Vagyis: Derrida, ez az oly sok területen oly tisztán látó, s előre, a harmadik évezredbe látó szellem, korunk egyik géniusza már a kezdet kezdetén (1989) látta, amit mi csak most, vagy csak még később látunk meg. S leírja a marxismus látványos bukásának pillanatában: „Akár akarják, akár nem, az egész Földön minden ember bizonyos értelemben Marx és a marxizmus örököse ma.”
Cselényi László