Környezetvédelem a Kárpát-medencében címmel A Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének pozsonyi székházában, szlovákiai és magyarországi szakemberek részvételével a közelmúltban szakmai tanácskozást rendeztek, amelynek a házigazda mellett a Szlovák Tudományos Akadémia Hidrológiai Intézete, valamint a Szlovák Tudományos Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia Együttműködési Irodája volt a szervezője. A kutatásokról három magyarországi és három szlovákiai szakember tartott előadást és a konferencia keretében bemutatták annak a tudományos könyvsorozatnak a legújabb darabjait is, amelyek a Kárpát-medence és Közép-Európa környezetének állapotával foglalkozó kutatások eredményeiről számolnak be. Ez a sorozat közel négy évtizeddel ezelőtt a New York-i Columbia Egyetem professzorának, Halasi-Kun Györgynek a kezdeményezésére indult, s ma már a 36. kötetéhez érkezett. A nemzetközi szerzőgárda tagjai elsősorban az érintett térség országaiban (Szlovákiában, Magyarországon, Csehországban, Ausztriában stb.) élnek és dolgoznak, de amerikai szakemberek is bekapcsolódtak a nagyívű programba, amelynek célja a talaj, a felszíni és a felszín alatti vizek, valamint a légkör szennyezettségének ok-okozati vizsgálata a régióban, illetve azoknak a megoldásoknak a keresése, amelyek elősegíthetik az ökológiai problémák felszámolását. A sorozat „ötletgazdája”, Halasi-Kun György, a kilencven felé közeledő, de hajlott kora ellenére rendkívül aktív professzor is részt vett a konferencián és Miklós László környezetvédelmi miniszterrel közösen pezsgővel „keresztelték meg” a sorozat legújabb, angol nyelvű köteteit.
A rendezvényen kérdeztük az idős professzort mozgalmas és tartalmas életéről.
Halasi-Kun György professzor New Yorkból érkezett Pozsonyba és igen
meglepődtem, amikor három nyelven, angolul, szlovákul és magyarul üdvözölte a
közönséget. Érdekelne, hol tanulta meg ezeket a nyelveket?
– Többek között mind a három országban tanultam és diplomát is szereztem. Ezért
angolul, magyarul meg szlovákul is tudnom kell. De diplomát szereztem
Németországban, Olaszországban és Franciaországban is.
Melyik volt az első diploma és hol szerezte?
– Magyarországon szereztem az elsőt, a másodikat Olaszországban, a harmadikat
pedig Szlovákiában. Mondhatnám azt is, hogy jelenleg én vagyok a legöregebb
mérnök, aki Pozsonyban végzett.
Milyen szakon?
– Építészetet és hidrológiát tanultam.
És Magyarországon, Olaszországban, valamint Németországban?
– Olaszországban pedagógiából, Magyarországon út- és hídépítésből szereztem
képesítést. Németországban geológiából diplomáztam, Amerikában pedig
építészmérnöki tanulmányokat folytattam.
S azt még nem mondtuk, hogy ön, ha jól tudom, Zágrábban látta meg a
napvilágot.
– Igen, Zágrábban születtem. Édesapám ott volt vasúti mérnök és én még a
Monarchia idején láttam meg a napvilágot. Ezért vagyok zágrábi születésű, amiért
később bajba is kerültem, mert a Gottwald-rezsim idején kisütötték rólam, hogy
muszáj, hogy Titónak az ügynöke legyek. Ezért voltam munkatáborban majdnem két
évig.
l Itt, Szlovákiában?
– Igen, itt Szlovákiában.
Ön akkor itt működött, ugye?
– Miután elvégeztem a pozsonyi műegyetemet, Liptószentmiklóson útépítéssel,
építészettel foglalkoztam, majd Kassa város szolgálatába álltam, végül ugyanott
az egyetemen docensként dolgoztam, tanítottam.
Mikor hagyta el Európát, mikor került az Egyesült Államokba?
– 1958-ban. Elmentem szabadságra, és máig „nem telt le” a szabadságom.
Innen ment el szabadságra?
– Igen, Szlovákiából repülőgépen Prágába, onnan Jugoszláviába majd vonaton, az
Orient expreszszen két üveg szlivovicával a táskámban jutottam el Ausztriába
családostól, két gyerekkel, ami 1958-ban ritkaság volt, de sikerült.
S Ausztriából aztán továbbment Amerikába.
– Meghívtak Amerikába tanítani, csak amikor odaérkeztem, azzal fogadtak, hogy
hát maga nem tud angolul. Mondom, igaz, hogy nem tudok, de miért nem mondták?
Nem kérdezték tőlem, tudok-e! Úgyhogy aztán hét évig építkezéseken dolgoztam és
hét év után, amikor már jól tudtam angolul, attól fogva környezetvédelmet
tanítottam az egyetemen.
Hogyan lesz egy út- és építészmérnökből környezetvédelmi szakember, akinek a
nevéhez később egész könyvsorozatok fűződnek? Feltételezem, hogy a New York-i
Columbia Egyetemen is a környezetvédelmi problémákról adott elő a hallgatóknak.
– Gyerekkorom óta érdekel a víz, amely mindig megmozgatta a fantáziámat. Minden vízisport iránt érdeklődtem, úsztam, eveztem. A hídépítéshez is így kerültem közel.
Megtanult tehát angolul, ami önnek, gondolom, nem jelentett különösebb nehézséget, hiszen a közép-európai ember hozzászokott ahhoz, hogy több nyelven kell tudnia.
– Én már hétéves koromtól kétnyelvű voltam. Szlovákul és magyarul beszéltem.
Mindez tízéves korban bővült a némettel, később franciául és olaszul is
tanultam, úgyhogy huszonegynéhány éves koromban már majdnem egy tucat nyelven
beszéltem.
Az ember azt gondolhatná, hogy akkor ilyen nyelvtudással akár nyelvésznek vagy
tolmácsnak is elszegődhetett volna.
– Eredetileg az szerettem volna lenni, de egy családban egy is elég. Ugyanis a
bátyám híres nyelvész volt. Főleg arab, perzsa és török nyelvekkel foglalkozott,
de az orosszal, franciával, angollal is. Először a pesti egyetemen volt törököt
oktató tanár. Utána Törökországba került Kemál pasa meghívására, s onnan pedig
mint nyelvszakértő Eisenhoower meghívására ment el Amerikába. Tizenöt éve már,
hogy meghalt. Arról volt híres, ő ezzel sohasem dicsekedett, s én is másoktól
tudtam meg, hogy negyvenhét nyelven tudott. Úgy adódott egyszer, hogy
kollégáját, aki nagyon lekezelte a feketéket, megverték és a rendőrség mentette
meg. Amikor az ügy kapcsán megkérdezték tőle, hány nyelven beszél, azt mondta,
hogy vagy harmincöt nyelven. Akkor maga az, aki itt New Yorkban a legtöbb
nyelven beszél, mondták neki. Erre azt válaszolta, hogy nem kérem, mert a
Halasi-Kun Tibor negyvenhét nyelven beszél. Ezt a New York Times egyik számában
az első oldalon lehozták. Innen tudom a történetet.
1958-tól külföldön él, pontosabban Szlovákiát elhagyva Európa és végül
Észak-Amerika lett az ön második hazája. Megkérem, meséljen a családjáról is.
– Amikor elhagytam Csehszlovákiát, volt egy tíz- meg egy nyolcéves gyermekem. A
feleségem Szerbiából származott. Szerelmi házasság volt a miénk, mert a háború
alatt mindössze nyolcszor találkoztunk és a nyolcadik találkozás már az esküvő
volt. Nehezen is értettük egymás nyelvét, mert ő szerbül tudott jól, valamint
németül, meg egy keveset magyarul, úgyhogy kevertük a nyelveket. Igen boldog
házasság lett belőle. A feleségem egy kiválóság volt. Politikai okokból ő nem
tanulhatott, még középiskolája sem volt, de akart tanulni. Amerikában végezte el
a középiskolát, később egyetemet végzett, négy diplomát, doktorátust szerzett és
egyetemi tanár lett Németországban és Amerikában.
A gyermekei?
– A nagyobbik lányom nyelvész, a kisebbik lányom informatikai szakember. A
fiúunokám Németországban és Magyarországon végzett, elektromérnök, mezőgazda és
informatikus, az idősebb leányunokám szakorvos, Alzheimer-kórral és
Parkinson-betegséggel foglalkozik, a kisebbik pedig ötödéves orvostanhallgató,
immunológusnak készül. A dédunokám egyelőre még a beszédgyakorlatnál tart, mert
négyéves.
Valamennyien tudnak azért némileg magyarul is?
– Az unokák csak angolul, franciául és németül tudnak, de gagyognak valamit
magyarul. A lányaim kifogástalanul beszélnek magyarul, szlovákul, németül,
angolul és franciául. A nagyobbik még oroszul is tud.
Nos akkor most térjünk vissza legalább képzeletben ide, a közép-európai
régióba, a Kárpát-medencébe, noha éppenséggel most valóságosan is itt,
Pozsonyban beszélgetünk. Hogyan kezdődött el ez az együttműködés, a Columbia
Egyetem hogyan kapcsolódott be azokba a környezettudományi kutatásokba, melyek
itt, Közép-Európában zajlanak?
– Én úgy ismerem a volt Monarchia területét, mint a tenyeremet. Akár Boszniát,
Dalmáciát, Kárpátalját, Csehország területeit vagy Erdélyt. Ebből adódóan úgy
éreztem, hogy a Kárpát-medencével, Közép-Európával meg kell ismertetni a
környezetvédelmi gondolatokat, mert ez itt nagyon el volt hanyagolva. Én már
harminchetedik éve Közép-Európa környezetvédelmével foglalkozom. A javaslatomra
készítettük ezt a könyvsorozatot is, ami igen bevált. Eddig angolul vagy
tizenkét kötetet jelentettem meg a Kárpát-medencéről, de ugyanakkor írtam
csehül, magyarul, franciául és még oroszul is.
Ilyen szempontból az Egyesült Államokban hogyan tekintenek erre a térségre?
– A program azzal a céllal is indult, hogy segítsen Közép-Európának
bekapcsolódni az Európai Unió vérkeringésébe. Ez a mi hozzájárulásunk.
Azt mondta, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia még létezett, amikor ön
megszületett. Most már egy újabb nagy szuperországban élünk...
– Most az unióba kell beilleszkedni, mert az összefogásban van az erő és a
szomszédoknak meg kell érteniük egymást. Sokszor fogalmazták meg nekem azt az
észrevételt vagy kifogást, hogy miért a Kárpát-medencével foglalkozom, hisz ott
a népek nem szívelik egymást. Mondtam, hogy éppen ezért kell foglalkozni velük,
hogy szeressék egymást. Főleg szakmai vonalon kellene együttműködniük, különben
egymás érdekei ellen küzdenek, és ez helytelen. Engem megértéssel fogadtak a
románok is, a szerbek, horvátok is, szóval semmi problémám nincsen. Egyedüli
gondom néhanapján, hogy ki akarják fürkészni, mi az én nemzetiségi „hátterem”,
amire én azt a választ adom, hogy én amerikai vagyok. Erre azt szokták mondani,
hogy azt tudjuk, de azonkívül...
És nekünk „négyszemközt” elmondaná?
– Ha ketten tudnak róla, az már nem titok...
Professzor úr, a beszélgetés végén kívánok önnek még sok igen termékeny
évet...
– Köszönöm szépen, és remélem, hogy ez a program tovább fog fejlődni, és Szlovákia, Magyarország és Ausztria számára egyaránt haszonnal fog járni, mert ez a közös érdekünk.
Lacza Tihamér