Évekkel ezelőtt Stockholmban járva a királyi palota termeiben a vezető felhívta a figyelmünket egy szobában arra az ágyra, melyben III. Gusztáv svéd király halt meg. Ekkor vágott belém a felismerés, hogy ez a király volt Verdi Az álarcosbál című operájának főhőse. Az opera ugyanis valós történelmi tények alapján született. A nemes lelkű III. Gusztávot a harcias eszméket kedvelő főnemesség lenézte és nem kedvelte, s így történt, hogy a francia forradalom harmadik évében, 1792-ben, Ankarström hadnagy az udvari álarcosbálon leszúrta. A témát a francia Eugéne Scribe író dolgozta fel színpadi művé, és ez lett Verdi operájának alapja. A zeneszerző művét a nápolyi opera számára készítette, ám az ottani cenzorok a királygyilkosság témáját elvetve egy sor további változást követeltek, melyeket a szerzők nem voltak hajlandók realizálni, így aztán a mű Rómában került bemutatásra, ahol a cenzúra nem volt olyan radikális. Így alakult aztán, hogy Svédország helyett a színtér egy távoli amerikai gyarmat lett, a királyból Ricardo néven a gyarmat kormányzója, a gyilkosból pedig Renato, a hűséges majd gyilkos titkár, a segítőtársakból pedig Tom és Samuel, a két összeesküvő.
Hosszú évekig ez a módosított változat szerepelt a színpadokon, míg úgy a XX. század hetvenes éveiben Herbert von Karajan ötlete alapján az eredeti személynevekkel és helyszínnel mutatták be. Én a bostoni változat híve vagyok, hiszen ezt hagyta jóvá a komponista, de manapság mindkét változat elfogadott, s most nálunk is az eredeti neveket viselik a szereplők. Ez praktice csak annyit jelent, hogy a neveket módosították, de maga a zenei szövet változatlan.
Verdi eme remekét az ember mindenkor örömmel hallgatja, mégis vitába kell
szállnom a dramaturgiával, mert 1964 óta ez már a harmadik színrevitele a műnek,
holott egy sor Verdi mű még sohasem került színre operaházunk színpadán. E
mostani produkció alkotói Rastislav Štúr karmester, Pavol Smolík rendező,
Vladimír Čáp díszlet-, Ľudmila Várossová jelmeztervező, Naďa Raková a kórust
tanította be, a koreográfiát pedig Jaroslav Moravčík készítette. A két
szereposztást felvonultató bemutató alapján ítélve egyértelmű, hogy az auditív
komponens dominál a vizuális felett. Az évtizedek során Pozsonytól a zólyomi
várudvaron át Veronáig sok-sok „álarcosbál” részese voltam, de most találkoztam
először a történelmi kort negligáló, mai környezetbe helyezett elképzeléssel,
melynek hátulütője elsősorban Oscar, az apród jelleme és személye. Ez a hetyke
legényke – a nadrágszerepek egyik remek csúcsa – itt, bár semleges rózsaszínbe
öltöztetett, de szürke irodakisasszonynyá van degradálva, mai magával, a
sziporkázó zenei szólammal is szöges ellentétben áll!
Egy másik bántó és alapjában félreértett momentum Ulrica, a jósnő beállítása. A
főbíró azért akarja elűzni az országból, mert mint mondja: „a néger asszony
barlangja bűntanya, hol az ördögöknek áldozik”. E helyett a „bűntanya barlang”
rendezőnk fantáziája szerint mintegy az egykori delphoi Apollón templom
pompázatos jellegét idézi, melyben Ulrica annak fenséges papnője...
Egy kicsit sok ennyi ellentmondás! A színpad forgórészén van felépítve egy
hatalmas, több szekcióból álló komplexum, melyben egyaránt elfér a királyi
palota fogadóterme, Ulrica említett birodalma, az akasztófák dombja, sőt a
titkárék lakosztálya. A báli jelenet alatt, lassan bár, de forog ez az építmény
és töméntelen sok tarka és bizarr jelmezzel van benépesítve. Még szerencse, hogy
ebben az ugyancsak problematikus környezetben a zenei megszólaltatás lényegében
pozitívabb benyomást kelt, mégha a zenekari árokból több feszültségnek,
pontosságnak és atmoszférának kellene áradni a színpad felé és a kórus is
pallérozottabban szólhatna.
A két bemutató abszolút hőse és csillaga Iveta Matyášová, – mivel Ľubica
Rybárska bedobta a törülközőt és fellépését lemondta – a két egymás utáni este
egy kifogástalan és mélységesen drámai Ameliával ajándékozott meg. Egyik
partnere a gyönyörű hangú, de némileg egysíkú Michal Lehotský volt, míg a másik
a prágai Valentin Prolat, aki ízlésem szerint közelebb került a szerelem és
kötelesség között vívódó király egyéniségéhez. A gyilkos titkár szólamát, ezt a
parádés bariton szerepet először hazai nagyságunk, Martin Babjak szólaltatta
meg, de engem jobban megkapott Vladimír Chmelo komplexebb és pompásan
kidolgozott alakítása. A két Ulrica egyike Marta Beňačková, sajnos, csalódást
okozott, míg Jitka Sapara-Fischerová kiegyenlítettebben hozta már oly sokszor
tolmácsolt szólamát. A két egyéniségétől megfosztott Oscar – Petra Notová és
Jana Bernáthová – csak egy „rózsaszín” színfoltja volt az előadásnak, kár hogy
ez így történt. A két összeesküvő páros – Ján Galla és Vladimír Kubovčík
valamint Martin Malachovský és Jozef Benci – közül én a másodikat részesítem
előnyben.
Varga József