A 2. Magyar Hadsereg 1943 januárjában 208 kilométeres, mélység nélkül kiépített arcvonalat véd kilenc hadosztállyal, nem megfelelő fegyverzettel, felszereléssel, hiányos téli öltözetben, de töretlen bizakodással. A bizakodás ellenére a német és a szovjet hadosztályokhoz viszonyítva jóval gyengébben felszerelt magyar hadosztályok az 1943. január 12-13-án megindított nagy erejű szovjet támadásnak nem tudtak ellenállni. A magyar csapatok óriási veszteségeket szenvedtek. E fagyos pokolból tért vissza a ma 85 éves szőgyéni Fábián Ferenc, aki szemtanúként vallott az átélt szörnyűségekről.
Tényleges katonaként 1942 áprilisában a 2. Magyar Hadsereggel mentem ki
Oroszországba. A partizánok felrobbantották előttünk a hidakat, vasutakat, a
fontos épületeket felégették. A járhatatlan utakon ágyúink gyakorta
elsülylyedtek. Ilyenkor ideális célpontnak bizonyultunk a brianszky erdőt jól
ismerő partizánok részére. Megdöbbentett, milyen sok nő volt közöttük. Aludni,
sőt beszélni se lehetett a partizánoktól, már a ló nyerítése is elárult
bennünket. Ők voltak otthon, ismertek minden zugot, néha a fák hegyéről, szinte
a semmiből bukkantak elő, és halomra lőtték az embereket, lovakat. Egyik
bajtársam a szemem láttára úgy halt meg, hogy rádőlt a ló és agyonnyomta. De
láttam azt is, hogy véres cafatok repülnek a levegőben, amikor a gránát a kocsis
és a lovak közé csapódott.
1942. június 29-én hajnali háromkor megindult a támadás az oroszok ellen. Német
harci gépek segítették az előrenyomulást. Több mint egy hónapig mentünk a Don
folyóig, Voronyezs városáig.
Az előrenyomulás alatt sokat szenvedtünk, több mint egy évig futóárkokban
aludtunk. Nyáron, ősszel, télen ugyanabban a ruhában, bakancsban, amiben
kimentünk. Annyi volt bennünk a tetű, hogy véresre kapartuk a gatyaráncot.
Bevarasodtunk és a fogainkat csikorgattuk, ha a ruha hozzáért.
Sokuknak annyira elegük lett a szenvedésekből, hogy az öncsonkítástól sem riadtak vissza. Mielőtt a Donhoz értünk, földijeim közül négyen összebeszéltek, és ellőtték egymás kezét. A négy hasonló sebesülés rögtön gyanút keltett a parancsnokokban. Ezért akkoriban hadbíróság és agyonlövés járt. Kettő olyan súlyos sebet kapott, hogy haza kellett őket küldeni. A másik kettőnek azonban nem volt ilyen szerencséje. Tudatták velük, hogy vissza kell térniük a rajhoz, de híre ment annak is, hogy ott azonnali kivégzés vár rájuk. Egyikük a rá váró jövő elől öngyilkosságba menekült – Starý Oskovban egy padláson felakasztotta magát. A másik pedig épp csak megérkezett a Don-kanyarhoz, máris végzett vele egy partizán golyója, vagy ki tudja...
Több mint hat hónapig állt a front a Don partján. Néhány orosz azokban a
falvakban maradt, amelyeket elfoglaltunk, s bizony már akkor érzékeny
veszteségeket okoztak nekünk. Arhangelszkoje, Jablocsnoje falukban tízes sírokba
temették a magyar honvédeket, több falumbéli is ilyen közös sírban nyugszik.
Én a tisztemmel együtt előretolt állásban szolgáltam. Az volt a feladatunk, hogy
telefonon figyelmeztessük a hátunk mögöttieket a veszélyre, vagy támadásra.
Óriási szerencsém volt, mert januárban a tisztemmel együtt pár hétre a
frontvonal mögé vezényeltek azzal a feladattal, hogy sajátítsuk el az új ágyúk
használatát.
Ott kaptuk a hírt, hogy az oroszok 1943. január 13-án hajnali 3-kor áttörték a frontvonalat. Fejet vesztve menekültünk a 30–40 fokos hidegben, hátrahagyva ágyúinkat, lovainkat. A legalapvetőbb ruházat, tisztálkodó szerek nélkül naponta úgy negyven kilométert gyalogoltunk. Az emberek tucatszámra fagytak meg az úton.
A vasút mentén jöttünk hazafelé a vérfagyasztó hidegben, amikor észrevettem, hogy egy olasz katona ballag mögöttem. Nézem, a bakancsok a vállán, ő pedig mezítláb – a talpa megfagyott, levált a lábáról és mintha papucsban lett volna, úgy kattogott. Borzalmas látvány volt, rémálmaimban még most is hallom a megfagyott hús kattogását.
300–500-as csoportokban jöttünk, mint a birkák pásztor nélkül. A tisztjeink elrejtették rangfokozatukat, mivel az oroszok a tiszteket agyonlőtték. Hajnali 3-kor már mindig bekiabáltak az ablakon: „Bajtársak, magyarok, induljunk, hazamegyünk.” Van aki a barátját, van aki az apját támogatta, kitartásra bíztatta a végtelenségig legyengült embereket. Jól jött, hogy tudtam kicsit szlovákul, mert így legalább élelmiszert sikerült szereznem. Az egyik faluban egy tehenet találtunk. A gazdája váltig állította: „nedojí, nedojí”. Én azonban ezzel mit se törődve egy mocskos sajkába fejtem a tejet, gyorsan lehajtottam. Utánam már vagy huszan álltak sorban, hogy: „Bajtárs, adj legalább egy kortyot, már 3 napja nem ettem.”
Olyan hidegek voltak, hogy a kapca belefagyott a bakancsba. Egy órát, kettőt lehetett csak aludni, különben megfagytunk volna.
Több mint egy hónapig meneteltünk. 1500 kilométert tettünk meg gyalog a Dontól Lengyelországig. Negyven kilósan, keléssel a hónom alatt kerültem kórházba, meg aztán tetűk annyira kirágtak, hogy csontig kivakartam a csípések helyét. Lefertőtlenítettek, majd felvágták a kelést és így a gyógyulás útjára léptem. Felhíztam, mert mindenki ételét elfogyasztottam aki nem bírt enni. Egy alkalommal vacsoraosztás után mentem vissza az osztályra, és két idegen katonát találtam a szobánkon. Láttam, egyikük mellett ott az étel, épp csak bele van túrva. Azt mondta, nyugodtan megehetem, ő nem kéri. Megettem az ő kanalával, az ő csajkájából. Jóllakottan, nyugodtan pihentem, ám éjfél tájban látom, ugrál a falnak és meghal. Mi baja lehetett ennek? – tűnődtem. Még soha annyira nem féltem, mint akkor, amikor rájöttem tífuszos lehetett. „Na Feri, most cseszted el az életed” – mondtam magamnak. A főorvos is bíztatott: „Látom magát kilenc nap múlva ugyanígy feküdni.” Nagy szerencsémre ezt is megúsztam.
A kórházból minden szombaton csak 12 személy mehetett haza a szabadságos vonattal. Én persze sose voltam a szerencsés hazaindulók között. Ezt megelégelve írtam magamnak egy siralmas levelet: „Apád a kórházban, én betegen fekszek itthon – siess haza, mert kell a segítség.” Mutatom a főorvosnak, s ő segítőkészen megígérte, hogy a következő szombaton az elsők között leszek. Amikor az ügyeletes kiabálta a nevemet rettenetesen megijedtem – azt hittem a főorvos rájött, hogy becsaptam. Szerencsére nem így volt, s közölte velem, hogy az egyik ápoló nem tud menni, és indulhatok helyette rögtön másnap.
Húsvétvasárnap értem haza, épp misére igyekeztek az emberek. Én is kiszabadultam a halál torkából, én is feltámadtam – örvendeztem, azt gondolva vége a szenvedéseimnek. Nem volt vége. 1944 szeptemberében újra frontszolgálatra vezényeltek, ezúttal, mint Szállasi katonáját. De ez már egy másik történet.
Lejegyezte: Bokor Klára