Úgy két éve figyeltem fel a buszra felszálló, mosolygós fiatalasszonyra, karján kisbabájával, körülötte kicsi és apró gyerekeivel. Vidámságot hozott a szürke, ködös nap apátiába süllyedt utasai közé. Türelemmel viseltetett az öt virgonc gyerek iránt, nyoma se látszott rajta idegességnek, fáradtságnak. Azóta még egy taggal bővült e népes és boldog család.
– Már nagyon várta a vendéget – mondta nevetve az édesanya, mikor érkezésemkor
Józsika, az alig hétéves kislegény családi házuk kertjében tépett, pirinyó szárú
örökzöldeket nyújtott át nekem.
A kétyi Bohák József és felesége, Ildikó nyitott, kedves emberek. Hat gyermekük
nevelése mellett aktívan bekapcsolódnak a község egyházi életébe is. Ildikó
besegít a hitoktatásba, József pedig munkája mellett a börtönmisszióban
tevékenykedik. Társalgásunkat a gyerekek nem nagyon zavarták, de anya és apa
ölében mindig fészkelődött egy-egy csemete.
Az apuka elmondta, hogy bár a kezdetektől nagy családban gondolkodtak, nem tervezték hány gyermeket szeretnének. Mindig csak az volt a kérdés, hogy a következő jöhet-e.
– Minden gyermekünket külön vártuk – kapcsolódik a beszédbe Ildikó –, úgy gondoltunk rá, mint Isten egyedi, megismételhetetlen ajándékára. Szerencsére csak a kicsik féltékenyek a születendő testvérre, a nagyobbak már nem, sőt besegítenek a gondozásába. Egyébként minden gyermekemet szoptattam és az ellátásuk se okoz túl nagy gondot, hiszen nővér a hivatásom.
– Hogy tudsz ilyen derűs, jókedvű maradni rengeteg teendőd ellenére?
– Anyukám még dolgozik, így a háztartásba nem tud besegíteni, az anyósom pedig
munkaképtelen. Leginkább a gyerekekre számíthatok. A szobájukat, ruháikat
rendben tartják, s ha főzök, mosok, vasalok, a nagyobbak vigyáznak a kicsikre.
Sok a teendő, de fő a fontossági sorrend. Nekünk nem az a fontos, hogy
sokfogásos ebéd kerüljön az asztalra, hanem hogy együtt étkezzen a család. Két
fajtát azonban mindig főzök, hogy ha valaki nem szereti az egyiket, azért jól
tudjon lakni.
Számomra a nagycsalád beteljesült kívánság, melynek azért vannak árnyoldalai is.
Fontosnak tartom, hogy szakítsak időt a párommal való beszélgetésre, és hogy
sohase feküdjünk le haraggal. Ha összezörrenünk, nem alszunk el anélkül, hogy
meg ne fognánk egymás kezét.
– Nehéz megszervezni ilyen népes család életét?
– Szinte nincs időszak, hogy senki se legyen beteg. Ezért a család életét
megszervezni teljesen felesleges, úgyis mindig másképp alakulnak a dolgok –
mondja nevetve Ildikó, mire Józsi egyetértően bólogat. – Ha újszülött érkezik a
családba, mindig az első fél év a legfárasztóbb, mert még a legnagyobbakra is
csak rövid időre merem rábízni – avat be családi életükbe az anyuka, miközben
megszoptatja az egyre követelődzőbb Benjamint, aki februárban lesz egyéves.
Beszélgetésünk alatt a két nagylány, Réka és Dorottya elvonultak tanulni, de
néha kijöttek apától kérdezni ezt-azt. A legtöbbször azonban egymásnak
segítenek.
Furcsa volt látni, hogy e családnál nincs állandóan bekapcsolva a televízió,
pedig mifelénk ez az általános. Az apuka elárulja, csupán egy éve vásárolták,
amikor a nagyobb gyerekek hallották az osztálytársaiktól, mi ment a tévében, és
ők is látni akarták. Valószínűleg ezért nem lettek a tévé megszállottjai, bár
mostanában egyre jobban rászoknak.
– Nemrég, amikor kirándulni voltunk, láttunk hattyút meg kisrókát – jutott eszébe a kis Józsinak, aki mindvégig érdeklődéssel hallgatta beszélgetésünket. – Ugye, apu, a faluvégi halastónál láttuk őket – hívja bizonyságul az apját, mert úgy látja, nem hiszem.
– Igen, szeretünk sokat sétálni, ekkor lehet jókat beszélgetni, úgy érzem, ezek az együttlétek összekovácsolják a családot. Költséges kirándulás helyett sokszor csak a település környékét járjuk be, de táboroztunk már együtt a börtönmisszió keretén belül is.
– Felelősség az ilyen nagy család?
– Ha Isten valamit rám bízott, akkor övé is a felelősség – mosolyog a családfő. – A lehetőségekhez mérten igyekszek gyermekeimnek boldog gyermekkort biztosítani. Van a községben egyházi óvoda és iskola, ahol anyanyelvükön tanulhatnak, és hitük fejlődése is biztosítottnak látszik. Bár nem dúskálunk minden földi jóban, támogatásért és miegymásért sosem kilincseltem. Akadnak kisebb kényelmetlenségek, mint például az autó hiánya, amit kinőttünk és eladtunk, de ezeken túlteszem magam. Soha nem érzem úgy, hogy gúzsba köt a család.
– Vannak barátnőim, akik odavannak a gyerekeimért, én meg odavagyok az ő munkájukért – mondja az anyuka. – De realista vagyok s tudom, az ember nem kaphat meg mindent – végeredményben elégedett vagyok gyermekeim körében.
Bokor Klára